Szóval így történt.
Délután ötre mindenkin bugyik, ingek, zoknik lógtak, kinek az ujja, kinek a nyaka köré csavarva, már attól függően, hogy minek vélték a ruhadarabokat.
És utoljára, legutoljára két vacak maradt csak a láda alján. Kulesch úr azt ajánlotta, hogy sorsolják ki hármuk közül a két szerencsést, de Ludiszte lemondott róla, így Hűbele és Kulesch úr aggatta magára a két elmocskolódott, felismerhetetlenné nyűtt kesztyűt.
Hat órakor megkondultak a harangok, és egyszerre mindenki, de mindenki Ufarzinban úgy érezte, hogy le kell mennie a Tengerhez, mert valami húzza-vonzza oda őt. Talán maga a Nagy Kék, a Tenger.
És ment Ufarzin, ment a Tenger felé, és senki, még a Főpolgármester maga sem sejtette, hogy a Tengerből jött ruhékszerek vágytak vissza a Tengerbe, de szabadulni már senki, de senki – még maga a F?polgármesterné – sem tudott a nyakába, nyaka köré, csuklójára tekert holmitól szabadulni. Sem her Kulesch, sem H?bele, sem a Főkapitány. Meneteltek a Tenger fele, végre, hosszú id? után ismét teljes volt a demokrácia, mert sz?kék és barnák, férfiak és n?k, bányászok és bányatulajdonosok egymás után vonultak a csapongó tengerbe, és a Tenger igen-igen demokratikusan nyelte el őket, tekintet nélkül haj- bőr- vagy szemszínre.
Mire a nap lenyugodott az égről, és a Tenger karjába hanyatlott, Ufarzin üres volt; üres és csöndes és tiszta: a Tenger minden szennyét eltakarította.
Ludiszte meg kipróbálta szárnyait: egyet-kettőt csapott velük, aztán fölröppent és szállt: föl, föl, föl a magasba, a fölé a ragyogó, idegen város fölé.
És odafentről látta meg az írást a falakon, kristálytisztán, világosan:
menjetek el ufarzinból
