Ma hagyott el a feleségem.
Pontosabban szólva, ma mondták ki elválásunkat, de elhagyni már korábban elhagyott.
Hagyott magamra.
Én tehát mától fogva külön-elkülönböz? helyre költözöm – költöztem máris -, és próbálok új élet-törvényeket fölállítani; további élhet?ségem törvényeit.
Avval kezdem, hogy kiszedem a sporttáskából létföltételeimet, úgymint: ébreszt?óra; négy CD; (Pink Flloyd, Balaton, Sziámi, Európa Kiadó).
Ingek, alsók, pólók, néhány pár zokni, két nadrág.
Négy könyv: Biblia, Buddhacsárítá, József Attila-kötet, Szerelem kolera idején.
Nem tart sokáig a kirámolás: hátra van még két gyertya, füstöl?k, miegymás apróságok.
Feleségem lánykori fotója.
Ennyi.
Nagyjából ennyi.
És most lássuk, hogyan fogok élni mától fogva!
Az a nap, mikor feleségem elhagy, nem hasonlít egyetlen másik naphoz sem.
Távozása, elválásunk egyszeri, hirtelen és sorsdönt? esemény, örökre nyomot hagy az emlékezetben.
Ráadásul az id? is megvadul t?le.
Valami szörny?ség esik az égb?l, pedig nyárvége van, a Nap az égen jár, de nem tudni, merre; az ablakon bees? fény úgy kúszik odébb, mint jómagam, az es? viszont megáll az ablakpárkányon.
Új életem avval kezdem, hogy bekattintom a Pink Flloydot, hanyatt fekszem új ágyamon, fejemre húzom a kispárnát (más valakinek, az albérlet tulajdonosának kispárnáját: büdös, ezt meg kell mondanom, nem feleségem-illatú), aztán gondosan lefojtva a hangokat, üvöltök a kispárnába.
Hangomat nem csak a kispárna tompítja, hanem a The Wall üvölt?sre er?sített hangjai is elnyomják: zokogásom, üvöltésem senki sem hallhatja.
A kispárnát leszámítva, de az nem számít.
Két ember kapcsolata, két ember közt búvó aranyszálak sodródása sohasem írható le pontosan, nincs olyan matematikai, geometriai, irodalmi formula, mely rögzíthetne ilyes kapcsolatokat, hát még, ha a feleségem meg én közöttem sodortatott az.
Az üvöltést, zokogást abbahagyva most az ablaknál állok csukott szemmel, hallgatom a csendesed? es?t, és pórusaimban érzem, hogy a lemen?ben lév? nap kilobbanva a felh?k közül, búcsúzóban átmelegít még.
A feleségemnek persze mindegy, milyen az id?.
Eshet vagy fújhat, derülhet vagy borulhat, köd, hóesés, vagy se ilyen, se olyan: egyre megy. Neki dolga van.
Feleségem még mindig szép és fiatal, a múltja velem teli, a jöv?je, több mint ígéretesnek mondható.
Tán újra feleségnek készül, újra anya-jövend? elé néz.
Hát tudok én még Róla valamit?
Most meg kóborogni megyek, Feleségem híján.
Leveg? híján, mert ebben az új lakásban faltól-falig ér a fájdalom, a leveg?t kiszorítja.
Kimegyek az utcára, körülnézem új lakóhelyem; megkeresem a kocsmát, ahol olcsón lehet berúgni (nem most: még nem, majd estére kelve, mert az este nehéz lesz: mától fogva minden este nehéz lesz. Hogyan mondhatnám el, mi történt velem napközben.
Hogyan és kinek?
És még csak a gyerekeknek sem mesélhetek esti mesét, mert most ?k is ott maradtak, el-el a Feleségemmel.)
Parkot találok lakhelyem közelében.
És most a parkban várok, és ez mer?ben értelmetlen, hiszen, éppen ez az a hely, ahol sosem voltunk együtt Feleségemmel, itt igazán nincs mire várnom.
Való, igaz, való, hogy vannak parkok, melyeket együtt födöztünk föl Kedves, és most majd, mától fogva minden áldott dél után oda várnálak Téged, de az a baj, hogy mától fogva mindig akad majd számodra valami fontosabb, mint hogy parkokba térülj.
Most hát – mától fogva – férfi abban a Parkban ül.
A Park még langy-langyos, napos, lágy ?szi fény lazítja a férfi haját, nem nagy dolog, mert az id?k, az évek haladtán amúgy is fellazult az.
A park nem méltó sem a férfihez, sem feleségéhez: papírlepedék és kutyaszar rútítja b?ven, de – úgy t?nik – ezúttal a férfinek ez is jó.
? sem volt méltó az asszonyhoz.
A parkot gyerekek bódorogják be, biztosan egy kis ?sz-sárga napsugárra vágyó tanító hozta ki ?ket: hát igen, jobb, mint a tanóra, a tanítónak is, a gyerekeknek is.
A férfi profi tanár volt, míg volt valaki: érti jól kollégáját.
Feleség-szem? kisfiú kergeti a galambokat, aztán a férfi padjánál landol eles?ben.
A feleség-szem a férfire fordul.
Szép, ragyogó szemecske.
„Tudod, én nem látok!” – kezd a kisfiú a beszélgetésbe, és a férfi fölriad, elrémül, és kutatja a feleség – szemeket.
Lehet-e ennyire ragyogó egy vak tekintete?
Egyik régi ismer?se a férfinek a vakok intézetében tanít, de a férfi sose figyelt a másikat érdekl? szakmai kérdésekre: most bánja már, nagyon bánja! Meg kellett volna kérdezni azt a másikat, milyen egy vak kisgyermek tekintete.
Lehet ragyogó?
„Mert ha így sokáig belenézek a napba, akkor nem látok utána.” – folytatja a kisfiú.
„Hát, tudod akkor én se nagyon.” – és könnyebbedik a nyomás a szívben. – „Olyankor egy darabig senki se lát jól.”
„Ezért taknyoltam el.”
„Taknyoltál?” – kérdi a férfi.
„Taknyoltam. Apám mindig ezt mondja, ha elzúgok, tudod?”
„Ühüm.”
„Na, megyek! Szia!”
„Szia” – vetem utána elfuttában.
A nap lekészül?d?ben, h?vösödni kezd, hát fölállok magam is a padról.
Ugyan, hogy kerülne ide ?, a Feleségem?
Aztán a férfi mégsem megy el, mert egy lány érkezik a Parkba, és letelepszik az átellenben lév? padra.
No, de miféle lány?
Hogy kerülhet ide egy lány, aki megszólalásig a felesége, úgy tízegynéhány év távolából?
Hahó! – mondja magának a férfi. Ez egészen lehetetlen: mától fogva nincs olyan, senki sincs olyan, mint ?, f?képp nincs olyan senki, amilyen ? volt.
Mégis: visszaül a padra, és képtelen elszakadni a férfi a látványtól, a feleségszem? lány látványától.
Közben a feleségszem? kisfiú futva távolodik a keresztút, a park északi végvonala felé, ahol a forgalmas út húzódik, és amerre osztálytársai elt?ntek már…
Nézem a lányt a szemben lév? padon.
Bizonyára tolakodó, vén szatírnak gondol, pedig csak szépségét nézegetem, és szépséges hasonlatosságát, és ámulattal veszem észre, hogy ez a lány – akár csak ? – tökéletes szépség.
Arca sápadt és finoman zárkózott, ébenfekete haj csigázza körül, és az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztet: és rajta a forma legtisztább tökélye egyesül oly páratlanul egyéni bájjal, hogy szemlél?désemben úgy vélem, sem a természetben, sem a képz?m?vészetben nem akadtam ennyire sikerült valamire.
Miközben elnézem ezt a lányt, bal vállam, majd karom halkan zsibbadni kezd, és valami furcsa szorítás telepszik mellkasomra.
Közben a lány önkéntelen fintort vág, nyilván nem tetszik, hogy ennyire bámulom: a tapintat vagy megrendülés, valami tisztelet és szégyenféle érzés kényszere alatt elfordítom hát tekintetemet, mintha semmit sem láttam volna; mert komoly ember, ha véletlenül tanúja a szenvedély kitörésének, elriad attól, hogy akárcsak önmaga el?tt is, visszaéljen a megfigyeléseivel.
De lelkem földerül és megrendül egyben, más szóval: boldog vagyok. Érthetetlen, de mégis: boldog vagyok.
És jobb kezem dörzsöl? mozdulatára mellkasomban is sz?nik a nyomás.
Csakhogy…
Támadnak a zord-álmok alkonyodóban, esteled?ben, de nem a boldog feleségálmok: csak amiket szörnyálmaimban annyiszor láttam már, éppen azok.
Gonosz álmok, elgonoszodó valóságban.
A feleség-szem?-emberke most ott fut a többiek után, akiket már visz a napközis-tanító, én meg látok mindent – bár napba néztem volna, hogy ne lássam: de hisz abba néztem: ragyogó feleség-napba, egykor…
És látom – látnom kell! -, ahogy a busz közelebb, meg egyre közelebb, meg egyre gyorsabban (bár a film meglassult, már-már állókép), meg még gyorsabban: jön.
És látom – én Végtelen Akaratú Urunk, látom -, hogy a feleségszem? egyre lassúbb, és hogy nem menekülhet: ahogy szörnyálmaimban annyiszor láttam már.
Fecskefészeknyi vértócsa az úton…
Jaj, Kedvesem!
Jaj, feleségem, szerelmem!
Jaj, feleségszem?!
Mától fogva az a nap, mikor a gyermek meghal, semmilyen más naphoz sem hasonlítható. Ez a fájdalom a mellkasban, ez a zakatoló, pokoli z?rzavar, ami lejjebb és beljebb keletkezett, nem hagy foglalkozni semmi mással magán kívül.
Csakhogy foglalkozni kell vele mégis: rendben van, foglalkozzunk vele!
Ez itt a park, ez a sétány, azok amott vadkacsák, emitt a feleségszer? lány: ez világos, elkülöníthet?, z?rtelen.
Amint az is, hogy feleségem elhagyott, a feleségszem? legázolva hever az úton, elment: a bal oldal fájdalma, zsibbadása maradt csak velem…
Meg ez a pad itt, mely elfogad, átölel, megh?t, csendesít: jó itt elheverni…
