A kesebajszú kalauz, visszaadta a napszámos jegyet.
— Ez a biléta nem jó!
A harmadosztályú kupéban zötykölődő, hőségtől elpilledt utasok, felkapták a fejüket. Végre valami esemény! A napszámos zavartan vakarta a fejét, s lenézett a lábánál várakozó vödörbe, mintha onnan a kalapács, fogó, malteroskanál, valami okosat is mondhatna neki.
Végül is kibökte:
— Má’ méne’ lenne jó? —, hiszen frissen vettem Kanizsán.
— Mert csak Berényig szól! Most már elhagytuk Fenyvest is. Guberálja csak elő azt a pénzesacskót. Büntetést fizet!
— De kalauz úr, má’ úgyis odavan a fél napszámom; átaludtam az állomást.
— Az meg mi, hogy vasárnap is dolgoznak. Mise helyett?
— Majd meggyónom. De ez sürgős munka. A pallér meg most vár egyedül. Úgy igaz, ahogy engem Borbíró Bélának hívnak! Legyen Istenes kalauz úr. Most mehetek vissza! — csóválta elkeseredettem a fejét, s kapkodva igazgatta a tarisznyáját, mint akinek nagyon sürgős. Már lassított is a vonat.
A konduktor szó nélkül visszaadta a jegyet az utasnak, de megjegyezte magának a pofát. Ha még itt éri mikor visszajön, rögtön ledobja a vonatról.
Középső ülésen Tirpák Mari terpeszkedett. Siófokra vitte falvédőit, kendőit a másnapi piacra. Ő nem vett jegyet. — Minek? Hiszen Józsi ma a kalauz; — a keresztfia. Ezért is pakolta tele a kupét. Még a lába elé is jutott egy vesszőkosár, ahonnan három kedvetlen liba bámészkodott. A spárgával összekötött lábú csirke pár, szerencsésebb volt. A pad alatt tátott csőrrel hűsölhettek, de itt sem bírtak magukkal. Össze, összerúgtak, mikor már unták egymás közelségét. Igaz, hogy Tirpák Marinak csak falvédő és hímzés árusítására volt engedélye, de a libákra már foglalót is adott Siófokon a Spitzer Salamon..
A kupéban ülő csíkos ruhás úr, elkeseredve nézte a szárnyas társaságot.
— Lejjebb húzná az ablakot tisztelendő úr? — fordult szinte már fuldokolva a paphoz, aki breviáriumot olvasott a belső ülésen. De a mellette ülő bőrnadrágos, kövér sörfőző felpattant.
— Majd én. Jobban elérem. — Miután betódult a friss levegő, mindenki fellélegzett. Még a libák is zsibongani kezdtek egymással, csak a csirkék acsarkodtak még.
— Az úr miben utazik? — fordult a sörös mester, az elegáns vigéchez, mikor visszaült a helyére.
— Bajuszkötő, hózentráger, na meg rövidáru — evvel szolgálatkészen kinyitotta a bőröndjét. Hogy abba mi minden belefért? Te jó Isten! Még a kalauz keresztanyja is felemelkedett, hogy jobban lássa az ügynök portékáit. Beledugta az ujjait a gombokkal teli dobozba, majd érdeklődéssel turkált a hímzőtűk között. Fitymálta, visszadobta, majd kinyittatta a szalagokkal teli skatulyát is. Aztán ismét a horgolótűk hegyét próbálgatta a tenyerén.
Borbíró Bélát — ha tényleg úgy hívják — nem érdekelte a kirakódás. Kalapját arcára billentve aludt a pappal szemben. Még a hózentrágert, bajuszkötőt próbálgató sörfőző nyüzsgése se zavarta álmát. Már jócskán fogytak mögöttük az állomások, de még mindig nyitva volt a bőröndbolt. Tirpák Mari vett is három darab kettes tűt, és két rőf beszegő selymet. Hirsch Lipót — mert közben bemutatkozott — formába lendült. A papnak el akart adni egy pipát mert — ahogy mondta —, a pécsi püspök is vett tőle, s keresett cikk manapság a Vatikánban; de Isten szolgája hajthatatlan maradt. Még nem is válaszolt
A vigéc az órájára pillantott. Kinézett az ablakon, majd sebesen inkasszált, mert már csak lépegettek a villanydúcok a pálya mellett. Tirpák Mari is előhúzta a két csirkét a pad alól, és rárakta őket a libákra, hogy könnyen lehessen fogni a kosarat. A vonat nagyot döccent, mikor átgurult az állomás előtti váltón. Borbíró felriadt, s kábán forgatta fejét.
— Hol vagyunk? — kérdezte rémülten a papot. De helyette a belépő kalauz válaszolt.
— Siófokon! És most átadom a csendőrnek! Az őrszobán majd ellátják a baját!
— Na ez jó! Borbíró úr, ha már úgyis itt fogják, segítene leszedni a málhát? — kérdezte az asszony.
— Majd én kiadogatom az ablakon — szólt közbe szolgálatkészen a vigéc. Mikor megálltak Béla a csomagokat egy üres hordár kocsira pakolta. Időközben odaért a két csendőr a kalauz hívására.
— Jegy nélkül utazott idáig — jelentette a kofa keresztfia.
— Menjen a fenébe, az ilyen dolgokkal! — ordította az őrmester.
— Ma reggel megölték Ferenc Ferdinánd őfelségét, és a hitvesét. Nincs jobb dolga? Maga meg hordja el magát — ordította Borbíróra.
A legény áldotta a szerencséjét, hogy pont most lőtték agyon a trónörököst. A megboldogult megmentette egy nagy veréstől az őrszobán.
Időközben a katasztrófa hírére, már tömegével szálltak fel a rémült nyaralók, hogy otthon legyenek a bizonytalan időkben. A vonat már elindult, mikor a kalauz fellépett a lépcsőre.
— Na, Isten velük — szólt vissza még, és szomorúan becsukta a vagonajtót.
*
Már a piac felé tolta Béla a kordét, mikor Tirpák Mari észrevette, hogy a napszámos sántít.
— Már rossz lábbal születtem. De Szegfű Ilonnak jó vagyok így is — értette félre Mari tekintetét.
— Attól még féri a férfi. Maga már reggel ide készült, nem?
— Igen. Ilonhoz. Itt főz a Spitzernél. Csak nem volt pénzem.
Míg Béla berámolta az árut az asszony bódéjába, addig Mari egy zsákba tette a szárnyas menazsériát, és Béla vállára tette. Bezárta a boltot, majd elindultak a kikötő felé.
— Na most elmegyünk a menyasszonyához. Nekem is arra van dolgom. — A legény csak vállat vont. A felbolydult állomáson Mari leadta a kordét, és baromfival tömött zsákkal elindultak a kikötő felé. Még itt a Fürdősétányon is, izgatott csoportokba ütköztek. Viszont a Spitzernél szokatlan csönd volt. Mert a zenét már betiltotta a csendőrkapitány. Tirpák Mari bement a vendéglőshöz, s leadta a zsák szárnyast. Mikor kijött, egy kétkoronást nyomott Béla kezébe.
— Mulassatok gyerekek, és örüljetek egymásnak. Na Isten megáldjon — s visszaindult a bódéja felé. Mikor egy idő után, Ilon hozzálebbent, Béla némán átölelt, de olyan szorosan, minta sohasem akarná kiengedni karjai közül. Egy idő után megszólalt:
— Salamon úr azt mondta, hogy két hét múlva már dolgozhatsz nála, mert rövidesen hiányzik majd a férfikéz.
Aztán már nem beszéltek, hiszen egy ütemre dobbant a szívük. A Strandsétány végén befordultak a park fái közé. Csak néha hallatszott el hozzájuk egy, egy hullám csobbanása, mikor kicsit vadabbul csókolt rá a parti kövekre.
Később Ilon boldogan nézte az eget, ahonnan imént érkezett vissza; fennhagyva a visszahozhatatlant. Szinte belesajdult a szíve a boldogságba, mert hiszen most vélte megkapni élete értelmét. A Jóisten olyan emberrel ajándékozta meg, aki alkalmatlan, hogy megvédje ferencjóska birodalmát.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.03. @ 12:44 :: kisslaki