Amikor a nő elindult otthonról eszébe jutott, hogy közel egy éve egy téli délutánon, ugyanez volt a programja.
Akkor a barátja hívta egy sétára a Duna-partra, most neki volt kedve sétálni. Az öbölnél találkoztak. Ő ért oda elsőnek. Nézte a Vizi színpadot, és a hozzá kapcsolódó stég furcsa formáját.
Most nem kishajók és yachtok pihentek a vízen, hanem a hártyás jég, és a ráhullott fehér hó.
Szemlélődéséből a barátja zökkentette vissza, aki melléérve átölelte.
— Nézd, reggel még a Vizi színpadon sértetlen volt a hó, most valaki nagy betűkkel beleírta Yvett.
— Hála Istennek, még nyíltan vallanak a fiatalok! Remélem a lány is látta!
Ezen jót kuncogtak és elindultak a havas úton. A sétányon csak ketten voltak. Alig léptek néhányat, amikor a férfi megszorította a nő karját, és lassítottak a lépésen. Előttük vadkacsák túrták a havat, és halkan beszélgettek. Valamelyik felfigyelt a közeledőkre, és felszálltak, szemmagasságban elszálltak előttük. A víz jegén leereszkedtek, és a lendülettől lassan a vízbe csúsztak. Meglebbentették a szárnyukat, hűséges társként, megkeresték a párjukat, és közösen elúsztak.
— Gyere, menjünk le a partra, nézzük meg, mi villog ott annyira.
A part meredek volt, és csúszott, de egymást segítve leértek.
— Még ilyet nem is láttam!
— Én sem.
Legalább ötven méter hosszan, jó szélesen tele volt víz széle kagylóval. Feltehetőleg sirályok hordták ide, mert a víz közepén most is ott csoportosultak. A kihordott kagylókat a csőrükkel feltörték, és kiették a tartalmát. A széttört kagylók tenyérnyi méretűek voltak, és gyöngyfényük csillogott a napfényben.
Némelyik megtelt homokkal, és a hideg finom zúzmarával díszítette a szélét.
Amelyiket nem tudták feltörni, azt otthagyták, olyanok voltak ezek, mint a szétszórt csipkeszélű szelencék. A megfagyott homokban a madarak lábnyoma ottmaradt, áruló jelként.
— Jó, hogy lejöttünk, fentről ezt nem láthattuk volna.
Amikor kövessé vált a part, ismét visszatértek a sétaútra. Igazi téli kép fogadta őket. Az enyhe szél hatására potyogni kezdett a fák ágán megtapadt hó. Szorosabbra húzták a kabátjukat. A Duna szele már elérte őket. Ott ahol haladtak, a legutóbbi árvíz idején víz állt, aki nem látta annak hihetetlen lenne.
A sétány melletti fák ágai között kék cinkék kerestek hó nélküli ágat a pihenésre.
Messziről látták a kilátó mély bordó színét, a vízi forgalmon részére kiépített jelzéseket és a nagy vasmacskát.
Lassan eléjük tárul a Duna. Az ég kékje most új színt adott a víznek, és a hatalmas jégtábláknak.
— Évek óta nem volt ilyen jég a Dunán!
A vízen az élet nem állt meg. A vámosok hajója a túlparton horgonyzó uszály felől óvatosan haladt át a nagy vízen. Távolban kissé ködbe veszve látni lehetett az ezüstösen fénylő, Dunán átívelő nagy hidat.
A férfi és a nő állt egymás mellet és nem tudott betelni a látvánnyal.
— Ezért érdemes volt idáig kijönni!
A víz közepén a jégtáblák között vadkacsák ereszkedtek le a befolyás felé, talán, a lábuk sem mozgott, hagyták magukat az áramlattal ereszkedni.
— Gyere, menjük!
Szemben velük kutyasétáltatók közeledtek. Furcsa felállás volt, farkaskutya, három skót terrierrel.
A kutyák kihasználták a póráz nélküli szabadságot, nagy élvezettel rohangáltak a hóban.
A havas parton egy vadkacsa mama nézelődött, még nem tudta menjen, vagy maradjon.
Mire visszaértek az öbölhöz, már a lemenő napot csak sejteni lehetett a szemközti sziget fái között.
A híd alatt a vadkacsák a part szélén mohón vacsoráztak.
— További program?
— Séta hozzám, megnézzük a fotókat*, és vacsora. Megfelel?
— Természetesen! Valamit el kell majd mondanom.
— Hmmm, kíváncsivá tettél!
A Bagolyvárnál még megálltak, és a kerítésen benéztek. A kőbagoly a kert közepén vastag hósapkával ült.
— Jó éjszakát bagoly! — mondták szinte egyszerre.
Távolodtak, alakjuk a ködben összemosódott.
* A séta fotói /kapcsolj diára!/
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kovács Ilon
