Vike vagány, hatéves kisfiú, nagy csillogó szemekkel. Ő az egyik legokosabb gyerek, akivel valaha találkoztam. Édesapja magas, jóképű, fekete hajú férfi, Vike ha felnő pontosan olyan lesz, mint ő.
Édesanyját, a csöndes, szelíd fiatalasszonyt kislánykora óta ismerem. Mindketten nyugodt, megfontolt, következetes emberek. Nem úgy Vike, aki indulatos, könnyen megbántódó, érzékeny gyerek.
– Tiszta nagyapja – mondta mosolyogva Vike apukája, amikor megkértem, árulja már el, hogyan lett két olyan áldott türelmű embernek, mint ők, ilyen vehemens természetű gyereke. – Volt kitől örökölnie!
Vike arca az édesapjáé, természete a nagypapáé, édesanyjától pedig valószínűleg kitartását és a mindenek fölötti győzni akarást kapta ajándékba.
Vike anyukájának mindenkinél nagyobb szüksége van a kitartásra és győzni akarásra. Kisfia még egészen kicsi volt, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Vike egyébként is gazdag szókincsében számtalan olyan szó van, amelyet más gyerek szerencsére nem ismerhet… infúzió, kemoterápia, CT. Mindezek teljes természetességgel tartoznak a gyerek életéhez, mint ahogy az is, hogy anya időről–időre befekszik a kórházba.
– Ma nem anya jön értem, mert gyenge – mondja Vike és építi tovább a LEGO várat.
A rák nagyon nehezen legyőzhető betegség, de egy fiatal nő, akinek fel kellene nevelni a kisfiát, bármit megtenne azért, hogy győzhessen a betegség felett. Úgy tűnt, Vike anyukájának sikerülni fog.
Úgy tűnt.
Az anyáknapja…
A tavalyi anyáknapja, amelyen a hűvös idő miatt beszorultunk a csoportszobába.
Orgona ága… milyen szép ez a régi gyerekdal!
Az anyukák ott ültek az első sorban és gyönyörködtek a jókedvűen táncoló, éneklő kisfiúkban, kislányokban. A műsor végén minden gyerek odaállt az édesanyja elé és egy szál virággal a kezében csak neki, csak az ő szemébe nézve elmondta a köszöntőt:
“Ha csak egy virág volna,
én azt is megkeresném.
Ha csak egy csillag gyúlna,
fényét idevezetném.
Ha csak egy madár szólna,
megtanulnék hangján.
Ami csak szép s jó volna,
édesanyámnak adnám.”
Ekkor pillantottam meg Vike anyukáját. Kuporgott a kisszéken, nézte a kisfiát és úgy sírt, ahogy én még soha, senkit nem láttam sírni. Ő akkor és ott már tudta, amit mi még nem. Hogy hiába volt minden kezelés, próbálkozás, terápia.
Teltek–múltak a hónapok és Vike anyukája ugyanúgy, mint eddig, szinte mindennapos volt az óvodában.
– Jól vagyok – mondta csöndesen mosolyogva, ha bátortalanul megkérdeztük tőle, hogy érzi magát.
Néhány nappal ezelőtt azonban…
– Anya kórházban van – mondta Vike játék közben –, délután bemegyek hozzá apával.
Nem lehet nagy baj, ha egyszer a gyereket is viszik – gondoltam –, biztosan kezelést kap.
– Hogy van anya, beszéltél vele? – kérdeztem azért a biztonság kedvéért másnap.
– Beszéltem. Infúziót kap. Jobban van, már evett is – mondta Vike megnyugtatóan.
Ám amikor a délben érkező nagymamának is feltettem a kérdést, akkor ő a szája elé kapta a kezét és elsírta magát.
– Nem kezelést kap? – kérdeztem riadtan.
– Nem! Nagy baj van! Most telefonáltak a férjének, hogy menjen, legyen ott mellette. Máris megyünk utána, visszük Vikét is.
Nem tudtam mit mondani. Mit lehet mondani egy anyának, akinek a fiatal lánya haldoklik? Csak a karját simogattam meg csendesen.
Ma virágokat hajtogattunk a gyerekekkel. Piros, sárga, kék, rózsaszín virágokat. Farsang után ezekkel díszítjük a termet, ez lesz a tavaszköszöntő dekorációnk. Hajtogatás közben arról beszélgettünk, hogy ilyen szép virágokat készíthetnénk anyáknapjára is, az anyukák biztosan örülnének neki. Ekkor szólalt meg Vike:
– Az én anyukám nem lesz ott az anyáknapján. Óvónéni, az én anyukám már nem jön haza a kórházból, mert meg fog halni.
Hazafelé menet kerülgettem a tócsákat az ólomszínű ég alatt, néztem a piszkosszürke hókupacokat és a májusra gondoltam. A friss zöld levelekre, a kék égre, a napsütésre, az orgonaillatra. Május első vasárnapján van anyáknapja. Szinte kéznyújtásnyira. Röpke három hónap annak, aki az idő sebesen sodródó folyamával halad. Ám Vike anyukája számára az idő vékonyan csordogáló erecskévé apadt, s a tavasz soha el nem érhető messzeségben lebeg.
“Az anyukám már nem jön haza”… Ma alig mertem Vikére nézni. Szeméből édesapja tekintete nézett rám. A fiatal férfié, aki most is ott ül egy kórházi ágy mellett és fogja egyre halványuló asszonya kezét.
Fájdalmas, torokszorító némaság ül mindannyiunk lelkén, akik szeretjük őket. A csendben tompán koppannak a percek, mint egy elhalkuló szív dobbanásai.
A remény elfogyott.
Várunk…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.13. @ 14:48 :: Kovács Lilla Katalin
