Lubovszki Kazimir : elfelejtettek

 

hó esik a városra.

és házam oldalából
ki-kilátszó tégladarabok
vicsorognak az éjszakába,
s úgy megszokta mindenki
− egyedül én nem −
hogy talpunk alatt
a tél dereka roppan, nyög!

nekem hiányoznak a csodák: −

de már elfelejtettek a göcsörtök
ággá nyúlni tavasszal,
és elfelejtett a f? is
lányok hátán
szöszös pokróc lenni,
majd megégni −
ha meggyöngül,
s ?sszé vénül
a nyár keze.

csak a hó marad.

és házam
téglákra csupaszult oldalánál
néha
összesöpröm álmaimat.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.17. @ 16:34 :: Lubovszki Kazimir
Szerző Lubovszki Kazimir 0 Írás
ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)