(Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)
L’autonno (ősz)
dolente, doloroso (fájdalmasan)
Ezer színével zsong körül az ősz
fázós, béna nyelvem
zsolozsmát vacog…
Rég nem láttalak.
Glóriád – angyalarc
démonszívvel
csöndben aláhull
nem ragyog.
Fázom.
Utolért a bánat
halk ütemre jár
az örök változatlanság
trillázva átlebeg,
mint szellemárny
hulló avarja
a fejem felett.
A fejem felett
tölgytündérek dús ághegyén
mégis kopog
csak egyre
a vert Remény.
Egyszerűen csak így.
Virágos csöndben
álmodik a kopjafa
fa gyalulta
fagy alul ta
vaszitifa
szele libbenve borzong
némán rí
peng
kísért
a tölgylevél,
akár
aranyéter
álomba ölel karja,
a felhőkkel tele,
s zarándokolni indul
égő piros könnye:
Krisztus új sebe
fénytelen zsarát
verdeső
verd eső
verdes ő
kemény
vad
zokszó
naszpa-panasz
könnyrónája hull.
L’iverno (Tél)
calando (lassulva és halkulva)
Úgy tudtam,
a Tél váltott meg
úgy él az emlék
itt
legbelül
öreg kapuid
rég becsuktad
koldulni
szabadságod
nem volt már
hited
hóba fújt Téged is a táj,
messzire elomló
könnyeimmel hulló
gyáva pusztaság
kalapált
lapált
kala
alaka
ablaka
a Mennybe,
hogy bemenj,
menj be!
A Mennyből
ezüst-ködből
fagyszín arcod
kimintált
mécslánggal izent:
Sophia!
Sophia!
Philos Fia
özvegy Remény
légen át
jár az égen át
rianva elhagyva
földi magzatát
söpri a föld porát.
La primavera (A tavasz)
leggero (könnyedén)
A rét tükrében
ragyog a hóvirág
felöltvén az új ruhát,
mit csermelyek
öle szórt széjjel
az éjjel,
s most
vígan lebeg
zsengén borzong
pőre bőre
virágfüzér
lánc
e
tánc
perdül
a légtől,
akár
csipkevarázs
a csicsergő kábaság.
Ölel az erdő.
Bimbókat bontó
füttye dagasztja
a
zsendülő
vadvirágok
patyolatgyöngyeit,
s ott egy pille –Tanka,
tán Aranka
beporozza
a természet
újjáéledt csúcsait.
Ing-ring
a Fény,
s csókot
int
a
Nap
mécsesén,
ahogyan
tárul a tüll
égi kékje
nyílik a tintásüveg,
s zsengő
gyönyörrel
ring a
ring a
visszhang-illat
virradat:
Tiri – tara
tara – tiri
csek – tara
tiri – csek
tara – tara
csek – csek
tiri – tiri
tara – csek.
Már az éj sem csatináz,
álmodj Kedves,
őriz Téged
minden
nyíló
hóvirág.
L’estate (Nyár)
A bene placito (tetszés szerint)
Az ég íriszén
lángol a fény,
a szárnyas napkorong…
magányos jel,
ki magához ölel
ékszerré teszi
a pocsolyát,
a gazt,
a szalmaszált…
Tűzfátyolfonál –
perzsel a nyár
nyomában
aranylik a rét…
A búza, a vetés
bódultan áll.
Tikkaszt az éj is
zsibong, tántorog a fény
úgy vakít
pihegve
kánikula,
az égi Kutya.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:02 :: M. Fehérvári Judit
