/illusztrácio Kovács Margit: Szoptató/ *
“És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. “/Jel 21: 1, 4/
És akkor emlőid is „elhagyattak”. „Mint mindenek.”
Valaha sudár nyárként lobogott a szélben lenge alakod. Hajad koszorúja kibomlott éppen, s térdhajlataid, csapdosta legyezőként a fekete fénysugár: aranynyár.
Hirtelen lettek lilává színeid, búzaszemeid még fel sem pattanhattak, bealkonyult. Pedig hérosz voltál Te, a Babits Mihány-i dal, mely „hit, remény és szeretet”.
Feneked egykor domború, húsos ívein ráncfolyamként hulltak alá felfekvéseid, halálszederes színpompát varázsolva az élők elmúlást sejtető idegszálaiba; gerinced íve elő-előbukkant valaha feszes bőröd alól, s mégis Te voltál, ANYÁM.
Utoljára kértél: Mosdassalak meg, mert szívószál gyönge lábaid nem bírják remegés nélkül Auswitzot meghazudtoló tested, s aláhullasz az alázatnak is, hiszen nem vagy képes egyedül már felállni sem, feküdni sem, mozogni is csak úgy, mint esős országúton a kocsi kereke alá zuhant béka: egy csapás balra, egy csapás jobbra, míg újabb pattanó csikorgás után kisóhajt belőle a lélek; felfelé kívánkozik.
„Szívmagány” kötött össze Veled engem, az otthon nélkül maradót — elhagyatott földi vándort —, s Téged, a könnyek özöne mögé rejtőzködő, égi útra lépő, földi stációid járó gyermeklelket. Mindnyájan köréd rendeltettünk, akik valami miatt — talán a szerelmetes emlékeidért — fontosnak ítéltettünk számodra, mikor dolgaid gondosan elrendezve, leltárkészen felügyeletemre bízva átadtad szülőházam kulcsait, hogy gyógyulni indulj a 220 km-re lévő fővárosba.
Még tizennyolc napod volt.
Széthordtuk a szélrózsa minden irányába illatod, a cserge színét, képeid zamatát, őseink árnyait, elfeledett, s most újraszülető mozdulataink, s akár a szobáid falára kézzel festett, érdes lila színű holdbéli csónakosok eveztünk ki a kertkapun át a szürke aszfaltutakon keresztül vezető saját kis világunkba, az akkor még reményteljesen nagy kezdőbetűsnek hitt életbe, ami nem is oly sokára tintapacává zsugorodott.
Esztendőt pergett azóta a naptári óra. Égi szíveden lágy szeretetsugarat szőttem hiányod fájdalmából, s a mindennapi bizonyosságból: elrendeltetett, így rendeltetett.
Hangod elő-előbukkan az utcai forgatagban, megszólít, ha egyedül rovom életem töredelmes árnyutait, s oly halkan csordogál, mint a tiszta forrás, a „Regina Terri”, s cirógatva odabújok Hozzád, s mégis sikoltva az éjszakába, őrjöngve a nappalokba:
Hiányzol, mert minden úgy fáj; hiányzol, mert felnőttem már: ANYÁM, ÉDESANYÁM!
(Anno Domini:2002.)
Legutóbbi módosítás: 2010.02.12. @ 12:17 :: M. Fehérvári Judit
