Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Valójában két világ határán vagyok.
Halvány árnyként követ a lét.
Fantomként szennyezi be napom
ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.
Amiről azt hittem, hogy érzés, jel,
mi örökre megmarad, az nem egyéb,
mint szél szárnyán lebukó szürke por,
allergizáló anyag, semmi más:
korom, s lepel
cudarul elnyel
gyárkémények gomolygó Hirosimája
az útszéli virágok
genetikai mutációja.
Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák
érezhettek így a föld alatt,
mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt
nem tudván előbukkannak-e még
vagy lesz-e megszállott tudós,
ki oly merész,
hogy ásni kezd ő maga is
a múltért, mi éppúgy övé,
mint enyém e költemény.
Malomkőnyi súly.
Ennyit hagyhatok emlékül abból,
mi érzés, mi jel…
Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.
Halvány árnyként követ a lét.
Fantomként szennyezi be napom.
ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.
Amiről azt hittem sejtelem, sugallat
mi örökre megmarad, az nem egyéb,
mint szél szárnyán lebukó szürke por,
allergizáló anyag, semmi más:
korom, s lepel
cudarul elnyel
engem is a föld pora,
csak ne legyek ott is mihaszna mostoha
anyag, térben reked?
irgalomkereső Föld fia.
Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Mocsár Gáborné Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. február 1.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.03. @ 06:08 :: M. Fehérvári Judit
