Akkor telt be a pohár, amikor Gócikámat elütötte az autó. Jöttek szólni, hogy rögtön menjek az egészségházba, mert baj van. Magam sem tudom, hogyan értem oda. A kerékpárt elhajítottam és futottam, eszeveszetten rohantam, pedig kerékpárral gyorsabban haladtam volna. Amikor beértem az orvosi rendelőbe, már elsősegélyben részesítették a kislányomat, de mentőautó nem volt, így azt mondták, nekem kell biztosítani a szállítást Újvidékre, a kórházba. A férjemnek volt autója. A munkahelyére rohantam, és dadogva, levegő után kapkodva szaggatottan kinyögtem, hogy rögtön készüljön, sietni kell a kislánnyal a kórházba.
— Nem érek rá! Gyűlésre kell mennem.
— Most rögtön jössz, és visszük a gyereket! — ordítottam. Megragadtam a kabátját, és akkorát löktem az ötven kilómmal azon a száztíz kilóján, hogy megingott. A munkatársai előtt nem tehetett mást, beleegyezett, hogy elvisz bennünket Újvidékre.
Amikor odaértünk, rögtön elvették tőlem a gyereket, és a műtőbe vitték, engem meg Miska magamra hagyott a folyosón. Minden porcikám remegett. A falnak dőltem, mert a lábaim nem akartak megtartani. A gyomromban valami elviselhetetlen furcsa, zavaros fájdalom kerengett, hányingerem volt, de minden erőm összeszedve az agyammal küzdöttem a bennem tomboló lelki fájdalom, testi rosszullét és félelem ellen. Közben hoztak egy embert, akinek valami levágta a lábfejét, így amikor befejezték a kislányon a műtétet, megkérdezték tőlem, egyedül vagyok-e, vagy van kísérőm.
— Van kísérőm — mondtam én balga.
A gyereket hasmánt a karomba helyezték. A lábaim remegtek. Az ájulás kerülgetett az idegességtől, minden porcikám fájdalomtól vinnyogott befelé, a lelkem cafatokban lógott drága gyerekem teste felett. Valamiféle ködfátyol fonódott rám. Tudtam, nem ejthetem el a frissen operált hatéves gyerekemet, még csak meg sem szabad botlani, de valami súly a földre húzott, karjaimba kapaszkodott. Én meg küzdöttem ellene minden erőmmel. Amikor kiértem az udvarra, Miska sehol. Elkezdtem forogni a gyerekkel. Nem tudtam hova kell menni, melyik épületbe, az erőm kezdett elhagyni, amikor odalépett hozzám két ember. Kivették a kezemből a kislányt, és vitték egy épületbe. Én mentem utánuk gépiesen. Az orvos, aki átvette a gyerekemet, azt mondta, ne is próbálkozzak a látogatással. Fejsebe van a kislánynak, ha felizgul, sírni kezd, nagy bajt okozhatok vele. Hívjam minden nap az ügyeletes orvost telefonon. Amikor jöhetek, majd szólnak.
Nem tiltakoztam. Gépiesen megindultam a kórházból kifelé. Nálam egy dinár nem sok, de annyi sem volt, Miska is eltűnt a láthatárból. Azt gondoltam, kimegyek a szabadkai főútra és stoppal hazajutok, a tíz hónapos kisfiamat már szoptatni kellene. Ahogy így vánszorogtam az úton, megállt mellettem Miska az autóval. Beültem. Nem szóltam neki semmit, ő annál inkább.
— Csak jöjjön haza, jól elverem és megjegyzi, mikor megy máskor az autó alá!
— Te erre a gyerekre többé nem emeled a kezed, ezt jól jegyezd meg!
Ekkor már tudtam, hogy másodszor is elválok. Nem volt mindegy, mert aki azt mondja, hogy a válás az semmi, az hazudik. Mondtam is a barátnőmnek: „a kislányt elütötte az autó, itt a másodszori életutam összeroppanása, engem már ettől nagyobb baj nem érhet az életben”.
Pedig ért! Amikor az anyámat elveszítettem, akkor megfogadtam, többé sohasem mondom azt, hogy engem ettől nagyobb baj nem érhet, mert nem tudhatja az ember, mit rejteget számára a sors keze.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.14. @ 16:52 :: Markovics Radmila
