Öcsém feleségének a születésnapját ünnepeltük. Együtt volt a Tóth és Elek család, mármint öcsém és sógornőm legközelebbi rokonai, meg egy-két barát, annyian voltunk, mint a nyű, de ez így van jól. Vidám csevegésben zajlott az ebéd, inkább mondhatnám, a hangos szó- és kacajhullám hol erősödött, hol kicsit csendesedett egy pillanatra, hogy annál nagyobb erővel csapjon fel újra. Én, aki digitális fülhallgatót kaptam pár nappal azelőtt, mindenkinek a szavát érzékeltem, furcsa volt, meg mulatságos, azért valahol a zavaró körülmény határán. Ebben a környezetben az öcsém kissé sunyian elmesélte, hogy milyen „ügyes” voltam, amikor először kimentem a forgalomba a vezetési vizsgát letenni. Még ma is élvezi a történetem, én meg mosolyogva hallgatom, nagyokat bólogatva hozzá.
— Az úton kellett volna megfordulni az autóval az én testvéremnek. Hátrafelé hajtott, utána balra tekerve a kormánykereket próbált megfordulni, persze előtte elmulasztotta első sebességbe tenni a váltót — amit fiatalon is el lehet felejteni —, így a mögötte levő mély árokba kezdtek landolni, ami félig sikerült is. A vizsgáztatók kis híján szívbajt kaptak, kapkodtak a kormány után. Az én testvérkém meg behúztam a kéziféket, rálépett a fékre, elsőbe tette a sebességet, és úgy kipenderítette az autót vizsgáztatókkal együtt az árokból, hogy az út másik szélén találták magukat. Ott már nem volt árok, örvendeztek a vizsgáztatók, majd visszairányíttatták „megmentőjüket” az autóútra. Mentek tovább. Utasították, hogy forduljon be a következő utcába, persze nem az egyirányúra gondoltak. Mit tett a nővérkém? Minden további nélkül behajtott oda, ahova nem igen szabad.
„Mit csinál?” — kérdezte a vizsgáztató kétségbeesett hangon.
„Hajtok oda, ahova irányítottak.”
„Nem ebbe az egyirányúba…”
„Pedig gyakorlás közben mindig ebbe az utcába kellett bejönni, csak a másik bejáratról. Honnan tudjam, mit akarnak?” — zajlott le a beszélgetés. Innen is kikeveredtek, majd a villanyrendőrnél gázra lépett az én vizsgázóm, és átgurult a sárga fénynél.
„Sárgán hajtott át.”
„Zöld volt, amikor felnéztem, nem sárga fényt mutatott a lámpa.”
„Sárga volt” — mondta, nem valami kedvesen a vizsgáztató.
„Én zöldnek láttam” — makacskodott az én idősebbik nővérem.
„Hajtson vissza a tűzoltó otthonba, ahonnan elindultunk!” — mondta az oktató.
— A többit meséld el te — fordult felém Tibor.
— Amikor megálltam az udvarban, ránéztem a vizsgáztatókra, és még mielőtt megszólalhattak volna, elkezdem a mondókámat:
— Ne is mondjanak semmit! Megbuktam. Én is ezt tenném önökkel, ha én volnék a vizsgáztató és önök a vizsgázók.
Mosolyogva kezet nyújtottam feléjük. Még mindig előttem lebeg ijedt ábrázatuk, kétségbeesett tekintetük, meg ahogyan kapkodnak a levegőben. Tényleg, nekem muris volt, és még hozzátettem:
— Látom, vennem kell még órákat a vezetésből, mert szerencsémre nem kérték tőlem még azt is, hogy tolassak a kocsival, mert akkor lett volna csak igazán baj.
Vettem pótórákat, vizsgázni mentem, és az első, amit kértek tőlem, az volt, hogy tolassak egy keskeny hídra. „Kellett nekem jártatni a számat? Most aztán ismét megbukok!”
— Nézze, én nem szeretnék arra a kis hídra tolatni!
— Kérem, hajtson a hídra!
— Nem felelek az autóért, ha az árokban kötünk ki.
— Induljon már!
Ha hihető, ha nem, olyan szépen odaálltam, talán milliméter pontossággal a bejárati híd két oldalától, mint a pinty.
— Na, látja, hogy tud tolatni!
— Ez Isten bizony véletlen volt.
— Akkor ismételjük meg!
„Már megint megelőzte a szám az eszemet!”
Nekiveselkedtem az autó fenekével a hídra állni, és láss csodát: sikerült másodszor is.
— Na, látja, hogy tud tolatni! — mondta a vizsgáztató kedvesen.
Tudok, a francot — gondoltam magamban. Még ma sem tudok, harminc év távlatából, de kit érdekel? Nem tolatok!
.. .. .. .. ..
Vezettem én az autót, még az engedély megszerzése előtt is. A lányom megkért, vigyem el a barátnőjéhez, aki a falu másik szélén lakik. Nagyon szívesen megtettem. Szerintem minden probléma nélkül odaértünk, meg azután vissza is, viszont a lányom nem épp így látta a dolgokat. Mikor Lóri fiam hazaért, valahogy így zajlott kettőjük között a beszélgetés a fülem hallatára.
— Képzeld, öcsém, tegnap anyu ráhozta a szívbajt egy asszonyra. Autóval mentünk, és amikor egy kanyarba értünk, kerékpárral jött velünk szembe valaki, aki mint a villám leugrott a kerékpárról, elhajította, ő maga meg, mint a nyúl futott az árok felé.
— Ó, Gócikám, ez semmi! Anyu a falu fantom vezetője. Ezt nem csak én mondom. A múltkor látom én, hogy érkezik anyu, gondoltam, kinyitom neki a garázs ajtaját, amikor se szó, se beszéd, sutty, lassítás nélkül berobogott a garázsba. Úgy elugrottam az ajtóból, mintha párduc lennék.
— Mit csinálsz?! Úgy hajtasz, mint Senna! — szegeztem neki a kérdést.
— Mér? Mi a baj? — kérdezte természetes hangsúllyal anyu.
.. .. .. .. ..
Újvidéken dolgoztam, és autóval jártam munkába, mert olcsóbb volt, mint az autóbuszjegy. Nem egyedül mentem, vittem magammal Aliszkát is, egy kedves fiatal asszonykát, akivel egyidőben kezdtünk dolgozni, és egyszerre végeztünk.
Egy alkalommal, hazafelé jövet megálltam egy villanyrendőrnél, kiadtam a jelet, hogy balra fordulok.
— Tanárnő, két autóval mögöttünk egy rendőrautóból integet valamit a rendőr.
— Hát integessen! Várja ki a sorát! Nem mehetek, amíg jönnek szembe velem az autók.
Mikor az utolsó autó is elment, én balra kanyarodtam, a rendőrautó meg utánam, elébem, én leálltam. Tudtam, baj van, valamit nem jól csináltam. De mit?
Kiszálltam a kocsiból mire odaért a rend őre, két ifjú egyenruhással, akik szerintem még tanulók voltak.
— Ismeri a jeleket asszonyom?
— Azt hiszem, igen.
— Akkor nem látta: itt nem szabad balra fordulni.
„Na, most légy okos Domokos, eszed lenni homokos. Ha bevallom, hogy már két éve itt fordulok a szabadkai útra, úgy megbüntet, hogy belefeketedek.” E helyett ártatlan arcot vágva elkezdtem mentegetőzni.
— Olyan nagy itt a forgalom, hogy alig tudom kiismerni magam. Szabadka felé szeretnék menni.
— Kérem a kocsi könyvét — hallottam a szigorú kérését.
— Adom — mondtam, és lenyitottam a fejem feletti tartót, ami üresen tátogott. Most felkaptam a táskámat, és megnyugtató hangon közöltem, hogy csak egy kis türelmet kérek, mindjárt megkeresem. A táskámban három tefter, ezeregy papír, tudásfelmérők. Mire mindent kiraktam, a kocsi eleje tele lett. A két kis rendőr nevetve arrébb ment, az idősebb meg csak nézett.
— Látja, itt nincs, de megnézem a csomagtartóban is.
— Csaaak nézze!
Én sajnos tudtam, hogy ott sem lesz, mert Gócikám előző nap Magyarországon járt, és biztos a táskájában maradt, nem tette vissza a helyére. Kis turkálás után odamentem a rend őréhez, és bűnbánóan mondtam:
— Nincs nálam a kocsi könyve, biztos a másik táskámban maradt.
— Kérem az igazolványát.
Keresni kezdtem a pénztárcámat, amiben tartom, de sem a táskában, sem a haubán nem találtam. Odafordultam a rendőrhöz, és megkérdeztem:
— Nem adtam oda a pénztárcámat önnek?
— Nekem eddig semmit sem adott!
Megszólalt Aliszka:
— Itt a pénztárcája az ülésén.
Kivettem a pénztárcát, és nyújtottam az igazolványom a rendőrnek, aki megkérdezte közben, hogy mi a kocsim rendszáma. Úgy állt, hogy eltakarta a számokat.
— Álljon csak félre, majd leolvasom. Fejből nem tudom.
Ezzel aztán betetőztem mindent. Felhívta a központot, és megkérdezte, ki a tulajdonosa ennek, meg ennek a rendszámú autónak (ma sem tudom mi volt a rendszámom). Mikor a visszajelzést megkapta rám nézett, és megkérdezte, de most már ő is mosolyogva:
— Mit csináljak magával?
— Nézze, én tudom, bűnös vagyok, önnek engem meg kell büntetnie!
— Most az egyszer a legkisebb büntetést szabom ki, mert látom, hogy tanügyes. Elmagyarázom, hogyan jut ki a városból.
Készségesen elmondta mindazt, amit tudtam, és én hálásan hallgattam, mert ezért a vétségért nem csak megbüntethetett volna cefetül, hanem elveszíthettem volna a hajtási engedélyt is legalább pár hónapra.
Kifizettem a minimum büntetést, kezet fogtam a rendőrrel, aki igazán rendes volt velem.
Másnap mesélem a munkahelyemen, milyen élményben volt részem, mire a mellettem ülő kolléga felháborodottan közölte, bezzeg tőle három hónapra elvették az engedélyt, pedig csak a telt vonalon került, és nem jött vele szembe semmi.
— Igen, mert nem tudtál szépen mosolyogni — mondtam én.
— Ez semmi — szólt közbe Dobrila. — Mi a férjemmel mentünk fel a Fruska Gora kanyargós útjain, amikor a férjem szabálytalankodott. Megállított bennünket a rendőr. Én nekiestem a férjemnek, és mindent mondtam, ami csak a számon kifért. A rendőr állt. A férjem nem bírta már hallgatni a szóáradatomat, odafordult a rendőrhöz, és majdnem könyörögve kérte: — Írja már ki azt a büntetést, hogy elmehessünk!
Amikor a rendőr szóhoz jutott, ránézett a férjemre, és megszólalt:
— Nem írok ki büntetést! Megbüntette önt az Isten a feleségével.
Mennyire igaza volt a rendőrnek, de persze ezt nem közöltük Dobrilaval, csak gondoltuk mindhárman.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.16. @ 11:31 :: Markovics Radmila