Csak úgy írogatok. Már megint. Magamnak, nektek, vagy tán senkinek… Esetleg mindenkinek. Csak azért, mert figyelmeztetett a belső hang: régen írtam már, pedig az, hogy írjak, nekem nagyon-nagyon fontos. Mert mindig van valamiféle gondolatom, mindig van valami közlendőm, a baj ezekkel mindössze annyi, hogy soha nem tudom, érdekel-e ez valakit egyáltalán… Untatni meg nem szeretnék senkit. Mégis írok, mert úgy érzem, nem írnom nem szabad.
Csak úgy írogatok, mindig arról, ami éppen az eszembe jut, vagy amit fontosnak tartok. Meglehet persze, hogy amit én fontosnak tartok, az mások szerint egyáltalán nem az, sőt, lényegtelen, említést sem érdemlő fogalom, de nekem — ennek ellenére — fontos, ezért írogatok róla egy kicsit. Lehet, hogy csak magamnak, lehet, hogy senkinek, lehet, hogy csak neked, lehet, hogy sokaknak, ki tudja…
Most például fontosnak tartom, hogy egy negyedév elteltével éppen hatvanéves leszek. Ez hihetetlen. A hatvanadik születésnap szomorú születésnap. (Nem azért, de ráadásul ez a hatvanegyedik, miután az első aznap volt, amikor megszülettem, de azt senki nem tartja számon. Vehetnénk olybá a dolgot, hogy az a nap a nulladik születésnap, de a nulla, mint olyan, azt jelenti, hogy semmi, vagy azt, hogy nincs. Mit is keresek én akkor itt immár hatvan esztendeje? Na, jó, abbahagyom, bár most lehet, hiszen csak úgy írogatok…) A hatvanadik születésnap azt jelenti, végérvényesen és visszavonhatatlanul eljutottam az öregkor kezdetéhez. Hatvan év után már nem lehet azt mondani az emberre, hogy középkorú. Hatvan év után betegeskedni fogok, emlékeimből fogok élni, mindent elfelejtek majd, és tudomásul kell vennem azt a megmásíthatatlan tényt, hogy minden nap ajándék az élettől, amit kapok ezentúl. Totyakos, vén trotli leszek, aki az ingét sem tudja már rendesen begombolni, a hamut is mamunak mondja, csoszogni fogok és trampli leszek, görnyedt háttal fogok az utcán közlekedni, és minden mondatomat így kezdem majd, hogy „Heeej, amikor én még fiatal voltam!” Ettől az összes, még mellettem álló hozzátartozóm a falra fog mászni ég felé meredő hajjal, és rámkiáltnak, „Hagyd már ezt a hülyeséget, tata!” Hangom elvékonyodik, remegővé válik, a levest a szám mellé kanalazom, mert nem találom a nyílást, egyéb nyílásokról nem is beszélve, de az már nem számít, mert azt úgysem lesz mivel eltalálni. Nem ehetek finom marhapörköltet, mert árt a gyomromnak, a csípős halászléről nem is beszélve, nem ihatok egy kis jó bort, mert eltiltott az orvosom a mellékhatásokkal teli gyógyszerei okán, és nem lehet egy jó cigarettát, uram, bocsáss meg, egy jó szivart elszívni. Csak annyit tehetek, hogy kiülök az erkélyre, és ott nézek bele vakon a semmibe, tátogva, mint a partra vetett hal. S míg bámulok, addig várok egy fekete kapucnis manust, aki egy kakukkos órával és egy — mára már divattalan — mezőgazdasági kézi szerszámmal megjelenve közli velem: „Itt az idő, pajtás, aratni kék…”
Csak úgy írogatok. Még mindig csak magamnak, meg neked. Esetleg sokaknak, netán mindenkinek. Fel a fejjel, pajtás, a hatvanadik születésnap a legszebb, ami az életedben érhet.
A hatvanadikat meg kell ünnepelni, mert az aztán egy igen szép, kerek évforduló. Hatvanéves vagyok? Nevetséges, ne vicceljetek velem! Hiszen én éppen olyan pupák, könnyelmű, bohém, jókedvű szivarovics vagyok, mint amilyen harmincöt éves koromban voltam. Hogy az egészségem itt-ott kezd elrongyolódni? Kit érdekel? Rongyolódott az már harmincéves koromban is, akkor sem sokat foglalkoztam vele, most sem sokat zavartatom magamat. Ha akkor kezelésbe vesznek az orvosok, akkor már rég a talajszint alatt két méterrel egy korhadt deszkaládában várnám a feltámadást. Hatvan év? Hahaha! Most ötvenkilenc vagyok még, de aszondom, hogy jövőre is éppen olyan jó étvággyal fogok csípős halászlét meg marhapörköltet enni, mint ettem azt tegnap, és fogom holnap. (Ma nem eszem semmit, mert holnap lesz nyugdíjfizetés, és most erre telik. Majd holnap.) És a pörkölt után nem egy, hanem két pohár bort fogok meginni. Bezon. Szájára is venne a kedvenc kocsmám, ha engem vizet inni látnának. A hatvanadik születésnap nem jelent semmit, teljesen mindegy, hogy én ötvenkilenc évet mondok, vagy hatvanhármat… A lelkem fiatal, az eszem vág, mint a beretva, a szellemem friss. Minek nyávognék akkor? Nem vagyok hajlandó betegeskedni (bár a múlt héten majdnem, de aztán mégsem), meg csupán az emlékeimből élni. Igaz, eszembe jutnak a régi, meg a nem is olyan régi idők szép emlékei, de csakis azért, hogy egy jót röhögjek rajta, micsoda bolondságokat tudtam véghezvinni. Mindenre emlékszem, és tudom (hogy honnan, nem tudom), hogy tíz év eltelte után ugyanígy lesz. Farmernadrágot húzok, pólót veszek magamra (nem kell gombolni!), és egyenes tartással sétálok végig a városon, közben lesem a csajokat. Érthetően beszélek, lágy, mély hangon, a mellettem még megmaradt hozzátartozóim pedig minden ügyes-bajos dolgaik elintézését rám bízzák a hatvanadikon túl is, mert tudják, hogy mindent flottul, precízen elintézek. Pingpongozni járok, és ha marad még időm, akkor csak úgy írogatok. És sok év múlva is nagyon nagy szerelemmel fogom szeretni azt a hölgyet, akit ma nagyon szeretek…
Csak úgy írogattam. Magamnak, neked, másoknak, sokatoknak. Ha nem untattam vele senkit, akkor máskor is fogok írogani. A hetvenedikre is.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
