Szívemben fehér lap hever, mint a vászon,
Üresen várva rám, hogy megfessem,
Rákenem hát titkos, legnehezebb gyászom,
Hogy lelkem végre szabad lehessen.
S ha nincs már ecset, ami új színeket ont,
Majd párát lehelek az ablakra,
Csupán egy vonal áthúzva mi összefont
Testeket satíroz a holnapba
És perg? filmkockák futnak át a falon,
Mint játékos „illanat”, cikáznak
Szaladva éles fényt bontanak…én hagyom,
Míg az id? csak magára várat
