Séta — enyhe taszigálással —, Jajonka: Morcon Morc című írásában
Emlékeztetőül a vers… Azért is, mert ahogy Kiss Aladár: Fehér hattyúk az alkálikék tavon a ticiánvörös — karmazsin árnyalatokkal — ég alatt, előtte az eozinzöld réten felénk fordulva álló csillogó szemű szarvasbika gőzölgő orrlikakkal című képét sem elégszer láthatjuk a nappalink falán…
Jajonka:
Morcon Morc
ihaj
nagy fekete kalapban
Morcon Morc az erdőben bandukolt
egyszer csak a kalapján landolt valaki
Morcunk igen elcsodálkozott
mélán tátotta a száját
ki meri őt háborgatni
nagy morconságában
vajon hogy is tudjam meg — morfondírozott félhangosan motyogva
ha leveszem megfázik a fejem!
no azt nem!
mi lenne ha keresnék egy tükröt
és ott meglesném?
És így is lett. Morcon Morc nagy viharosan battyogott
egy velencei kristálytükör reményében…
egyszer csak megpillantott a földön valami fénylő ragyogást
a kerekerdő éjsötét közepén
azonmód kíváncsivá gyulladt
nem is ártott egy kis tűz, oly renyhe hideg vala…
bátran az fényességbe pillanta Morcunk
mit ád Isten! valamit látni vélt!
ej de szép deli vitéz ki szembe néz
na de mi az ott??? sosem látott még olyant
tűnődik, töpreng még gyökeret is vert nagy igyekezetében
szeretett volna a dolog! végére járni
de nem tudott mozdulni se…
és bizony sürgető volt…
mit tegyen, mit tegyen???
csitt! ne zavarjuk őt
a többi nekünk most bizony titok marad
Az első kép, amivel nyit az ismert, és minden ma valakinek számító neves ítész által elismert költőnő:
„nagy fekete kalapban
Morcon Morc az erdőben bandukolt
egyszer csak a kalapján landolt valaki”
Sötét, baljós események sorozatát előrevetítő kép ez. A nagy fekete kalap — a nagy szó hangsúlyt ad a szükségességnek, amely a hatalmas baj elfedésére kell — homályba borítja előlünk a Morc szívünket összefacsaró, sajnálatra méltó, könnyben ázó, mégis igazán nagyon helyeske arcát. S ha bele tudnánk nézni azokba a nem tisztán kivehető szemekbe… Észrevennénk bandukolónk gyermekkorát, amikor is a hintában ülve véletlenül fülön rúgta unokahúgát. Ez a mély önvád az, aminek nyoma felfedezhető még ma is, a nagy fekete karimás fejfedő alatt nem látható szemek mélyén.
De vigyázzunk csak azzal a landolással!
Nos, ha valaki nagyobb, mint Morc, már nem kérdés… De inkább ne képzeljünk túl nagy valakit, szabjuk meg húszkilónyiban a súlyhatárt, mert egyébként, bizony, fizikai képtelenség lenne, hogy a kalapot viselő illető továbbmehessen.
Morfondírozhatna mondjuk magában bárki, akivel szemben találkozunk az utcán. Semmit nem hallunk, csak esetleg az arcán vélünk időnként átsuhanni egy-egy grimaszban végződő izommozgást. De ez a Morc mindamellett, hogy morfondírozik, mindezt motyogva teszi. Ami — ki ne tudná? —, hanghatással jár. A motyogás azért az, ami, ugye, mert nem hallható érthetően, mit is akarnak a hangok szavakban jelenteni. Ha valaki viszont félhangosan engedi ki gégéjén keresztül a levegőt, és az megrezegtetve a hangszálakat, s a szájban a hangot képző szervek — a kicsi korban elsajátított módon — működnek, az ajkakon keresztül a hangok értelmes szavakká állnak össze, akkor halljuk, mit is mond az illető. Újat tanultunk kéremszépen: ez egy teljesen újfajta dolog. Érthetetlen, mégis értelmezhető, félhangosan motyogó morfondírozás itt. (Montágh Imre biztosan kérné a gyakorlati prezentációt.)
Ühüm!
Új kép:
„Morcon Morc nagy viharosan battyogott
egy velencei kristálytükör reményében…”
Gyönyörű! Egyszerűen zseniális! A futuristák sem tudnának szebb képet festeni!
Viharosan battyogni! Giacomo Balla ölt volna ezért a témáért… Hiszen, hol van ez a látvány a festő Fecskék című művéhez képest…
S mi másért is battyoghatott volna viharsebesen hősünk, ha nem egy velencei tükörért?
Nem, nem egy egyszerű foncsorozott izéért. Nem.
Addig meg sem állt, amíg egy cikornyásra vágott, metszésekkel cirkalmazott csodát nem talált.
„Ha vetünk egy pillantást ezekre a remekekre, nyilván szembetűnő, hogy a velencei tükrök szépsége felülmúlja a tükörrel, mint tárggyal szemben támasztott elvárásainkat: mondhatjuk azt is, hogy a funkción túlmutató markáns díszítettség tulajdonképpen a védjegye ezeknek a kazettázott, csiszolt, maratott díszekkel ellátott műveknek.”[1]
„azonmód kíváncsivá gyulladt
nem is ártott egy kis tűz, oly renyhe hideg vala…
bátran az fényességbe pillanta Morcunk”
Felhívnám figyelmét az olvasó tömegeknek, hogy ezek talán a vers legfontosabb, és a legnagyobb lelki mélységekbe vivő sorai. Több kötetet megtöltő filozófiai tanulmányt, értekezések sorát lehetne ennek a pár szónak a mondanivalójáról írni, s azokat megvitatni, valamely iskolák tanait képviselők nézetei szerint.
Visszavisz bennünket a két lábra emelkedés korába, amikor is a szürkeállományunkat gondolkodásra kezdtük használni. Nem csak gyakorlatban hajtottuk szükségünk igájába már az égiektől ellopott tüzet, hanem mint gondolat is felvillantott bennünk ezt-, ritkábban azt. Ez a fontos rész, figyelmünket ráirányítja a túlzottan konformista, természetromboló életünkre, amikor már nem is emlékszünk, milyen megmelegedni a villámsújtotta fa tüzénél, a jégkocka-korszakban (sic!).
Időben, térben, akkor és ott a mi Morcunk magába fordul, és mielőtt a tűzoltókat hívná önlángolása láttán, észreveszi belső szépségét, s hogy milyen szépen, fényesen ragyog is a réz gombocska a kabátján.
És itt magára is hagynám az általam igen nagyra becsült olvasók százait.
Ne! Kérem, ne is könyörögjenek, és ne ömlesszék rám kunyeráló leveleik ezreit…
Hiszen, nem tisztem a vers minden képét a szemükbe tuszkolni és retinájukba égetni, mint azt oly sok — általam tisztelt, vagy nem — magát műértőnek, szakavatottnak felmagasztosított mai ítész teszi. Engedjék képzeletüket Jajonka leírt szavaival, modatféleségeivel szárnyalni.
De oxigénpalackot maszkkal adjanak útravalóul, mert olyan magasságokban a képzelet is csak megfelelő, lábszár- és haselszorító védőruhában tud a képek hatásának több „gés” nyomásával megbirkózni.
Jegyzet
[1] olomuveg.blog.hu
A vers részleteinek elemezgetése, és annak papírra — monitorra — vetése, a költőnő engedélyével készült.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.11. @ 23:11 :: Pulai Éva
