A szobában, nyikorgó ócska széken megfáradt öregember üldögélt. Néha elbóbiskolt, majd felriadt, és lopva tekintett a lassan múló időre. Boros- és pezsgősüveg az asztalon, mellette pesszimista-optimista pohár. Félig üres, vagy félig tele. Az öreg megint az órát nézte, majd a poharat, majd megint az órát. Hatalmasat sóhajtott, mintegy jelezve, hogy nagyon lassan múlik az idő. Aztán felemelkedett ültéből, az ablakhoz lépett, kikukucskált a szilveszteri éjszakába. Odakint petárdák durrantak, trombiták harsogtak. Amikor kicsit csendesedett a kinti őrület, akkor hallotta meg a kopogást.
— Szabad — mondta alig hallhatóan, és leült a székre. Fejét hátravetette, egyik karját királyi tartással lazán az asztalra helyezte, és rezzenéstelen arccal várta az érkezők.
Sugárzó arccal fiatal férfi tépte fel az ajtót, és újévi papírcsákóval a fején rontott be a helységbe.
— Boldog újévet kívánok, kedves bátyám! — kiáltotta nevetve. — Mehet haza, megjött a váltás!
Keserűn csóválta fejét az öreg.
— Megjöttél, fiam! Nagyon korán érkeztél.
— Korábban jöttem a kelleténél — mondta a fiú, és lehuppant az egyik székre. Italt töltött magának. — Gondoltam, dumcsizunk egyet, mielőtt végképp leköszönne. Hát, hogy s mint telt az elmúlt ezer esztendő, bátyám?
Fejét csóválta az öreg. Reszkető kézzel ivott egy kortyot, majd gondolataiba mélyedt. A fiatal hozzá hajolt, megrázta a vállát.
— No, bátyám! Elszusszantott? Mondja már, mi volt itt annyi év alatt? Jól telt a sorsuk?
— Jól is, rosszul is — mondta az öreg kis idő múlva. — Jól is, rosszul is — ismételte alig halhatón.
Felnevetett a fiú. — Maga aztán megadja a módját! Olyan, mint az Országgyűlés! Jó ennek is, jó annak is, de a legrosszabb mindnyájunknak! De majd meglátja, a jövő más lesz!
— Te aztán optimista vagy, édes fiam, igazi optimista. Csak tudod, az öregek nem hülyék — felemelte a mutató ujját, úgy folytatta. — Nem hülyék, csak öregek. Azért, mert nem szólnak, az nem jelenti azt, hogy nincs véleményük. Csak hát ugye, öregek. — Aztán hirtelen felcsattant a hangja. — Hát te tényleg azt hiszed, hogy a következő ezer év más lesz? Te tényleg azt hiszed?
Első pillanatban megdöbbent a fiú, nem tudta mire vélni társa kirohanását. Aztán kicsit hallgatott, mintegy megemésztve a hallottakat, majd előrehajolt ültében, és az öreg arcát fürkészve megszólalt.
— Tudja bátyám, terveim vannak! Világmegváltó terveim.
Elnevette magát az öreg.
— Neked fogalmad sincs, kedves fiam, hogy az elmúlt ezer évben hány embernek mennyi terve dőlt itt dugába! Soroljam?
— Kíváncsivá tett kedves bátyám! Sorolja!
Italt töltött magának az öreg, ivott egy kortyot.
— Csak példákat tudok felhozni, mivel nem emlékszem mindenre — mondta. — Először is voltak itt királyok, és ellenkirályok.
— Ez ismerős, bátyám! — vágott közbe a fiatal. — Ezt hívják ellenzéknek! Most is…
— Várjál, fiam, nem fejeztem be. Aztán megölték a királyt, vagy a király ölette meg az ellenfelét.
— Ilyen többet nem lesz! Majd jó kis vádakat koholnak, és megnézheti magát az a híres ellenzék! De ha ez sem elég, akkor adnak neki egy bársonyszéket, és nem kap a tárcája egy fityinget sem! — magyarázta lelkesen a fiatalember. — Ott fog vergődni, azt, ha nem tetszik neki, akkor mehet vissza képviselőnek! Rajta fog röhögni az egész ország!
— Na, várjál, fiam! Volt ám itt parasztfelkelés is! Ráültették a Dózsa Gyurkát a tüzes trónra.
— A Rózsa Gyurkát! Hát mégis kirúgták a tévéből?
— Nem Rózsa, te mamlasz! — nevetett fel az öreg. — Dózsa! Dózsa György! Ő volt a főparaszt a középkorban.
— Most ki a főparaszt, kedves bátyám?
— Majd megtudod, kedves öcsém, csak nézd a híradásokat a tévében. Időd az lesz rá, mert ebből a fizetésből se színház, se mozi. Örülj, ha enni tudsz, no meg inni. Nehogy úgy járj, mint az egyszeri dolgozó, akinek a saját szájától kellett megvonnia az ételt, hogy inni tudjon.
— Tényleg! Milyen a kosztő — kérdezte a fiú kíváncsian.
— Ha jól beosztod azt a kevés pénzt, akkor az elmaradt vacsorát a reggeli hiányával tudod pótolni — mondta keseregve az öreg. — De folytatva a történetet, Mátyást a Duna jegén koronázták királlyá.
— Rákosit?
— Frászt! — kiáltotta az öreg. — Igazságos Mátyást! Aztán őt is megmérgezték.
— Mást nem mérgeztek?
— Dehogynem! A közhangulatot. De abba még nem halt bele senki. Kicsit rossz, de ma jobb, mint holnap lesz, mondják az emberek, és ebben van valami.
— Nekem tényleg komoly terveim vannak, bátyám! — mondta elszánt arccal a fiú. — Először is javítani szeretném az emberek hangulatát.
— Ahhoz sokat kell ám bohóckodnod — mondta az öreg cinikusan. — De hadd folytassam, kedves öcsém! Olyan is volt ám, hogy egyesültek a világ proletárjai! Na! Az volt ám a gyönyörű eszme! Minden közös volt. A ló is, a túró is. Minden a népé volt, kedves fiam!
— És most? Melyik, kié?
— Hogy a ló kié, azt a mai napig nem tudom — mondta elgondolkodva az öreg —, de a túró maradt a népnek, az biztos. Olyan is volt, kedves öcsém, hogy jegyre adták a kenyeret és húst. Az cudar világ volt, annyi szent!
— És most? Mire adják a húst és a kenyeret?
— Most is jegyre. Vagy bankjegyre, vagy étkezési jegyre. Az utóbbi olyan, mint a víz. Van belőle hideg is, meleg is. Viszont a technika, az rengeteget fejlődött! Régen kihallgatták az összeesküvőket, és halálra ítélték őket. Aztán hajnali hatkor, hangos dobpergés közepette, fejük vétetett a vár fokán. Most meg! Lehallgatják a lehallgatókat, aztán valaki pénzt ad, vagy pénzt kap a hallgatózásért, a törvényszék széttárja kezeit, és másnap reggel hatkor, a kora reggeli híradóban, hangos dobpergés közepette kígyót-békát kiabálnak egymásra. Utána kineveznek egy felügyelő bizottságot, amelynek az a dolga, hogy a korábban létrehozott bizottságot felügyelje.
— Ez aztán a káosz, kedves bátyám! — kiáltott fel a fiatal. — Mi van még?
— Elmentek a tatárok, kivonultak a törökök, elhúztak a Habsburgok, kizavartuk az oroszokat, felbomlott a Varsói Szerződés és a KGST.
— Akkor most szabadok vagyunk?
— Majdnem! Kivéve azt a kis bakit, amikor NATO csízmában bemasíroztunk az Európa Unió ajtaján.
— És most minden jó?
— Igen, fiam. Most minden jó! Hivatalosan.
— Ezt most nem értem.
— Én sem — mondta az öreg fásult mosollyal. — A politikusok azt mondják, most aztán nagyon jó a népnek! Igen ám, de a nép meg azt mondja, most nem jó neki!
— Ezt aztán végképp nem értem! — kiáltott fel a fiú. — Ezek azt mondják, jó, azok azt mondják, nem jó! Tényleg nem értem!
— Hidd már el fiam, hogy én sem értem!
— És mi van a sporttal?
— Volt egy aranycsapatunk, kedves öcsém! Azok aztán tudtak focizni!
— És most?
— Arany csapatunk most is van. Egy zsák aranyba kerülnek, de a foci, az valahogy nem megy.
— És csak foci van?
— Nem. Van itt minden. Tele vagyunk olimpiai és világbajnokokkal! Csak az ő sportágukra valahogy nem jut pénz. A focira jut, másra nem jut.
— De azért csak van valamiféle szakember, aki az egészet koordinálja, nem?
— Ezt hagyjuk! Ez tán még átláthatatlanabb, mint a politika.
Az öreg az órára nézett. — Nemsokára éjfél van. Üt a te órád, barátom! Én elfáradtam, és bevallom becsülettel, nem végeztem jó munkát.
— Ugyan már! Eltelt ezer esztendő, és ez a pici ország még mindig áll! — kiáltott fel a fiú, és megsimogatta az öreg karját.
— Jól mondod, fiam! Kicsi, pici ország. Kimosták a trianoni mosógépben, azt ennyi maradt belőle. De hát mit lehet tenni?
— Meséljen még, bátyám! Van még időnk éjfélig! Mi volt az utóbbi idők nagy sztorija?
— Röviden mondjam, vagy hosszan?
— Röviden, mert annyi időnk már nincs!
— Akkor sorolom — mondta az öreg. — Éljenezték, megválasztották, ellenezték, kigúnyolták, megdöntötték, jött egy másik, azt ígérte jobb lesz, nem lett jobb, leváltották, elment, rájöttek, sikkasztott, letagadta, jött egy másik, vádakat koholtak ellene, bebörtönözték, szabadságharcoltak, harcoltak a rossz oldalon, átálltak, harcoltak a jó oldalon, később kiderült az a rossz oldal, lelőtték, felrobbantották, felakasztották, hírbe hozták, fellázadtak, leverték őket, államosítottak, újjáalakultak, rendszert váltottak, címert váltottak, hadsereget váltottak, egymást váltották, köpönyeget váltottak, behódoltak ennek, behódoltak annak, azok üldözték ezeket, ezek üldözték azokat, volt, akit mindenki üldözött, herdáltak, kölcsönt kértek, nem herdáltak, kölcsönt kértek, sírva aratott a biztosító, aratva sírtak a parasztok, kivetették a tizedet, a kilencedet, dolgozott az inkvizíció, dolgozik az APEH, jött az ÁFA, a KÖFA, csődbe vitték a bankokat, a bankok csődbe vitték az embereket, nagy emberek kis emberek pénzéből gazdagodtak, elhervadt az egészségügy, virágzott a társadalombiztosítás, árakat emeltek, kedélyeket borzoltak, eladták a földeket, tönkretették a kereskedelmet, tönkretették az egészségügyet, bezárták a gyárakat, bezártak kórházakat és iskolákat, megszüntettek rengeteg munkahelyet, idegbeteggé tettek sok millió embert, végrehajtottak, sikkasztottak, loptak, csaltak, hazudtak, és még sorolhatnám ezer évig, kedves fiam, de ez már a te dolgod lesz sok év múlva — itt felemelte az ujját, és hangosan folytatta. — Viszont egy dolgot sosem cselekedtek. Ezer év alatt egyiknek sem jutott az eszébe, hogy bocsánatot kérjen. Az öregektől, a gyermekektől, a földönfutóktól, a megalázottaktól. Ezt, egyik sem tette meg!
Valahol a távolban éjfélt ütött az óra. Az öreg felemelkedett az asztaltól, mosolyogva emelte koccintásra poharát.
— Boldog újévet, fiam! Boldog ezer évet, Magyarország!
— Bátyám! Nem maradna még egy picit? Csak egy icipicit? — kérdezte a fiú meghatottan.
— Ugyan már! — nevetett fel az öreg gyanús jó kedvvel. — Letelt az időm! Miért maradnék? Mi dolgom lenne még itt?
A fiú lehajtotta a fejét, suttogva mondta.
— Félek, bátyám… Félek a jövőtől! Félek önmagamtól!
Legutóbbi módosítás: 2010.02.02. @ 15:21 :: S. Szabó István
