Csendes téli délután volt. Szakadt a hó. A szél játékos táncra hívta a hatalmas hópelyheket, és azok csillogó kristálykeringőt járva szállingóztak alá a felhőkből. Lassan mindent belepett a fehér dunna. Az asszony hanyatt feküdt az ágyon, és olvasott. Néha elmosolyodott az író humorán, volt, hogy hangosan nevetett. Tűz ropogott a kandallóban, a vörös manók jóízűen falták a hasábokat.
A férj lépett be a szobába. Fütyörészve ment a könyvespolchoz, levett egy könyvet, belelapozott, majd visszatette.
— Karcsika? — kérdezte, és hanyag mozdulattal huppant bele kedvenc foteljába.
— A gyerekszobában — felelte az asszony, fel sem nézve könyvéből.
— Játszik?
— Á! Leskelődik! — mondta a nő, és letette a könyvet. — Tudod milyenek a gyerekek.
— A Józsinak megint új nője van? — kérdezte csodálkozva az ember.
— Mi köze ennek Karcsikához? — hökkent meg az asszony.
— Azt hittem azt lesi — mondta a férj, és beleharapott egy almába, amit az asztalon lévő kosárból kapott fel. — Elég nagy már a fiú ahhoz — mondta teli szájjal —, hogy néhány dologgal tisztában legyen, nem?
— Öt éves! — hangsúlyozta az asszony.
— És? Én, amikor öt éves voltam… — kezdte a férj, de az asszony közbevágott.
— Tudom szívem! Egyedül mentél Szlovákiába a rokonokhoz.
— Így van — nyugtázta a férfi örömmel, hogy a felesége még mindig emlékszik erre a régi történetre. Az asszonynak csak annyit jegyzett meg. — Csodálkozom, hogy még emlékszel rá.
Az asszony gondolata: — Hogy a fenébe ne emlékeznék, amikor nincs olyan hónap, hogy el ne mesélnéd! — Természetesen csak gondolat maradt. — Karcsika a Mikulást várja — válaszolta.
— Ide be nem jön az a szemét! — ugrott fel az ember a fotelból, és a kosárba dobta a félig lerágott almát.
— Kicsoda? — kérdezte ijedten a nő.
— A Mikulás!
— Most mi a bajod? Ajándékot hoz a gyereknek! Megrendeltük, nem? — fortyant fel a nő.
— Te! — mutatott mutatóujjával feleségére a férfi. — Te megrendelted, én meg tiltakoztam ellene! Megmondtam neked akkor is, ide be nem teszi a lábát, mert kinyírom! — dörögte.
— Meghibbantál? — nézett rá csodálkozva az asszony. — A Mikulást mindenki szereti! Te meg… te meg… nem is tudom… Te nem voltál gyerek?
— De — felelte durcásan a férfi.
— Tudom. Szlovákia, egyedül, Amál nénéd halála, és a többi, és a többi…
— Életem legnagyobb traumáját az a szemét Mikulás okozta! Ha idejön, kinyírom! — fenyegetőzött az ember, és felkapott egy hatalmas ollót az asztalról.
— Hülye vagy! A Mikulás ajándékot hoz, és nem traumát!
— Te vagy a hülye! — harsogta a férj. — Négy éves koromban először idegileg tönkretett, aztán megzsarolt!
— Mit csinált? Te nem vagy normális!
— Az a mocsok kicsinált egy életre! Sose felejtem el azt a napot! — kiabálta a férfi. — December hatodika volt!
— Miért? Hányadika lett volna? — kérdezte mosolyogva az asszony, mert rémlett neki a történet, de még nem volt benne biztos, hogy valóban hallotta már.
— Ne ugass bele! — sziszegte az ember, és egy nagy levegővétel után folytatta. — Tehát, a te Mikulásod…
— Nem az én Mikulásom!
— Nana! — kacagott fel keserűn a férj. — Tudom, amit tudok!
— Mit tudsz? — emelte most már a nő is hangját.
— Az az én dolgom! Tehát, az a mocsok belépett az ajtón, és azt mondta, csak akkor kapok ajándékot, ha a kályhába dobom a cumimat!
— Jesszusom! — csapta össze kezeit a nő. — Hogy te milyen hülye vagy!
— Mi ez, ha nem zsarolás?
— És megtetted?
— Meg — mondta a férfi, és zaklatottan lihegett, ahogy felidézte az eseményt. — A cumi elolvadt, én meg kaptam egy virgácsot. Azt hittem belehalok.
— De hát, ennek már ötven éve! Most mit szórakozol ilyen régi hülyeséggel?
— Neked hülyeség, nekem gyermekkori trauma. Úgyhogy ha idejön, kinyírom — mondta halkan, és visszaült a fotelba. Az ollót az asztalra dobta. — Vagy! — kiáltott fel hirtelen.
— Vagy? — kérdezte az asszony.
— Vagy visszaadja a cumimat — mondta, és mereven nézett maga elé.
— Te nem vagy normális! Különben is, egy négy éves kisfiú ne cumizzon!
— Nem vagyok négy éves!
— Pláne!
— Nem te, és nem a Mikulás fogja megmondani, hogy mikor cumizzak! Világos?
— Nincs is Mikulás — jelentette ki végső kétségbeesésében a nő.
— Tehát egy szélhámos — mondta csendesen a férfi. — Akkor pláne, hogy meghal! Az én gyerekemet ne verje át!
Ebben a pillanatban csengettek. A férj az éjjeliszekrényhez ugrott, feltépte az ajtaját, és egy revolvert vett elő.
A nő széttárt karokkal állta el az útját. — Nem engedem! — kiáltotta.
— Engedj! — hadonászott a pisztollyal. — Ütött a Miki utolsó órája!
— Jaj, Istenem! — sikkantotta az asszony. — Hagyd, hogy beszéljek vele! Kérlek?
— Rendben — mondta feltűnő nyugodtsággal a férj. — Ha visszahozta a cumimat, akkor rendben vagyunk, bejöhet. Ha nem hozta vissza, akkor elküldöd, és nem történik semmi. De ha nem hozta vissza, és te ennek ellenére beengeded, akkor meghal! Istenuccse lelövöm! — tette még hozzá drámai hangon, és megpörgette ujjain a fegyvert, mint valami western hős. — Megértetted?
Falfehér arccal bólintott igent a nő. Lassan kinyitotta a bejárati ajtót, még visszanézett viharvert párjára, majd szinte kicsusszant a résen.
A mentők tíz percen belül a helyszínen voltak. Negyven perces küzdelem után hozták vissza a férfit, a klinikai halál állapotából. Nehezen tudták kivenni a torkából, az oda erőszakkal letolt cumit.
A Mikulás december hatodika óta van előzetesben.
Az én gyermekeim azóta is az ablakban állnak, és várják azt a szemetet.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.12. @ 12:44 :: S. Szabó István
