2.
Tünde
Kapóra jött a telefon, örült a hírnek. Régóta tervezgette ezt, de most itt az alkalom, hogy a lépést is megtegye. El fog költözni. Szabolcsot alig ismerte, pedig szegr?l-végr?l még rokonok is voltak. Otthon sem fogják nagyon bánni, hiszen a két szobán hatan osztoztak. Szorongott t?le, a gyomra össze-összerándult, mikor eszébe jutott: végre mehet.
A harmincadik születésnapját tavaly ?sszel ünnepelte. Ideje volt már elhagyni az otthont, de eddig mindig visszatartotta a félelem. Félt mindent?l, ami új, ami nem megszokott. Nem haragudott senkire, hogy így alakult az élete. Nem volt dühös apjára, aki részeg pillanataiban terrorizálta a családját, nem haragudott az anyára sem, aki megalázó módon t?rte apja alkoholizmusát, adósságait. Az emberekre sem haragudott. Nem gy?lölte egykori osztálytársait, akik gyakran lecigányozták, eleinte csak a háta mögött, kés?bb nyíltan. Nem utálta azokat sem, akik ezeken nagyokat nevettek. Megmaradt minden a lelkében, de nem utált senkit. Az osztályf?nököt sem, aki nem tett igazságot azon a napon, pedig azt gondolta, hogyha valaki, ? kiáll majd mellette. Nyilvánosan, mindenki el?tt mondta neki „Add vissza!” Akkor rendült meg a föld. Ott érezte el?ször, hogy senkiben nem bízik. Borzalmas érzés volt. Fájt, fizikailag fájt élni. Fájt felállni a helyér?l, végighaladni a padok között az ajtó felé. Mindenki felé fordult, a morajból csak foszlányok jutottak el hozzá, legalábbis agya csak szótöredékeket volt képes feldolgozni.
…tolvaj…mocsok…szemét…cigány… Kint a leveg?n, az iskola udvarán Mámira gondolt. A nagyanyját hívta így. Mennyire másként lenne, ha ? még élne. Fájdalmas egyedüllét érzése borult rá, és rajta is maradt.
Kapóra jött a hívás, nem gondolkodott sokat, rögtön igent mondott. Az albérlet nem volt olcsó, de nem is drágállotta. A fiú azt mondta, akár most is jöhet, hiszen a kulcsok már nála vannak. A címet a cigarettásdoboz tetejére írta fel. Nem fért rá teljesen, a színes kartonlap elejére véste fel a végét: „3. em./307″
Még egyszer rápillantott az ajtóra, hogy egyezik-e a szám. Most is egyezett, elfordította a kulcsot, bement. Körülnézett. Tágas volt és fényes. Az erkélyes szobába vitte a holmiját. Nem tartott túl sokáig. Két szatyor, és egy közepesen nagy utazótáska. Leült az ágy szélére, arcát a tenyerébe temette, így a hosszú, festett vörös haja a bokájáig ért. Sok id? telhetett el így, mert amikor felemelte a fejét, ujjai körvonalainak nyomai ott fehérlettek az arcán. Felállt, nyújtózott, kevéske holmiját berámolta a szekrénybe. Örömöt érzett, amit már régóta nem. Beleborzongott, mikor eszébe jutott, hogy mennyire másként lesz majd minden. Társra vágyott, családra. Sajátra és normálisra. A kiürült táskájában egy dolog maradt: Mámi kis kotyogós kávéf?z?je. Kivette, majd elindult a konyha felé.
A boltban keveset vásárolt, csak ami mindenképpen szükséges: kávé, tej, cukor néhány zsömle, felvágott. Nem keresett jól, a pénzre most jobban kellett ügyelnie, mint máskor. Anyjáéktól nem hozott el semmit. Semmi olyat, ami ne lett volna az övé. Amikor visszaért a lakásba elpityeredett. Az eddig érzett örömöt ismét a kétségbeesés váltotta fel. Megrázta a fejét – mint mindig, amikor valami rossz képzetet akart elhessegetni magától – megkereste Szabolcs számát, majd felhívta. Hallgatta a szakaszos hívóhangot, de nem jött válasz. Hátrad?lt az ágyon, kisvártatva álomba merült.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Szegi L. András
