Ha valaki lentről figyeli, joggal hihette volna, hogy csak kedvtelésből vitorlázik. A makulátlan kék égen biztatóan ragyogott a Nap, az alatta elterülő mezőn szikrázott az érintetlen hó. Melle erőtől duzzadt, szárnyai acélosan feszültek, tüdejét jótékonyan járta át a kristálytiszta, hűvös levegő.
Egy ideig a folyó kanyarulatait követte. Ellenőrizte a rogyadozó boltozatú téglahidat, a hajdani uradalmi magtár romjait, azután letelepedett az oszlop tetejére erősített, repülő, fehér madárral díszített, ovális tábla csúcsára. Bár a reggelire elfogyasztott pocok már rég az enyészeté lett, türelmes mozdulatlanságba dermedve várt. Csak nagy, sárgagyűrűs szemei vallatták a fehér paplannal takaródzó gyepet.
A pocok rafinált jószág. Alagutakat kapar magának a hó felszíne alatt, s még fenn süvít a szél, villog a fagy, ő a kellemes, nulla fok hőmérséklet körüli rejtekén biztonságban rágcsálja a zöld hajtásokat. Hallotta ugyan az ismerős neszeket, de a felszínen egy mákszemnyi árulkodó folt sem tűnt elő. Egy idő után üres gyomra a türelmét is felemésztette. Toporgott egy keveset a tábla tetején, majd megfordult és felrebbent. Rövid szárnyalás után, egy a folyóval párhuzamosan futó út mentén álló, koros akácfa alsó ágára telepedett. Itt gyakran megesik, hogy az árokparton tanyázó pockok egyike-másika, elunván magát a biztos menedékben, kibújik a hó alól, s rövid farkincáját felvágva, vérpezsdítő vágtába kezd az út túloldala felé. Ez valami olyasmi lehet náluk, mint a vonatozás hőskorában az amerikai hobók csirkejátéka. Csak ők a síneken mentek szembe a száguldva közeledő vonattal, s az lett közülük a hős, aki utolsóként ugrott félre. A pockok a száguldozó autókban közelítő sorsot hívták ki egy-egy eszelős párbajra. Az ölyvök eszükbe sem jutottak. Hiába, no. A motorizáció mindenkit utolér.
A boldog nyugdíjaskor felé erősen közelítő lakatosmestert illetően a jelenség egy használtan vásárolt Opelben öltött testet, s éppen azzal poroszkált hazafelé. A teste legalább is, mert a gondolatai még mindig újszülött unokája körül sündörögtek. Az útszéli hóban hempergő fekete kutya láttán a képzeletében már nagyobbacskára cseperedett fiúnak mutogatta, hogyan kell a friss hóban angyalkát csinálni. Innen csöppent vissza a valóságba, majd a hirtelen és reménytelen fékezésre csattanás következett. A kutya vérző fejjel, élettelenül feküdt az árokban, a spojler megrepedt, a lámpatest darabokra tört. Egy ideig nézegette az autót, azután, mert egyebet úgy sem tehetett, visszaült a kormány mögé, és nekivágott a hátralévő útnak.
Az alacsony pályán sompolygó téli nap jótékonyan melengette a nagy madár sötétbarna hátát. Ha az éhség nem gyötri annyira, talán még szundikál is egy keveset, de így, ebéd előtt, délután… Fölötte egyhangú károgással hömpölygött éjszakázó helye felé a rajtaerdei varjúhad, s a hangok hatására — jótékony nap ide, jótékony nap oda — borzongás futott át testén. Mert mi lesz, ha sötétedésig nem sikerül zsákmányt ejteni. Gyorsan elhessegette magától a varjúszárnyakon lebegő sötét gondolatot, s lám, a szerencse máris hozzápártolt.
Szemből biztató fény villant, oldalt pedig kiváltott a gazosból egy fürge pocok. ősöktől örökölt, hajszálpontos mozdulatok lendítették fel, majd fordították át zuhanórepülésbe. Éles tekintete a pockot követte, folyamatosan korrigálta az irányt. Sistergett a levegő. A fény még egyszer felragyogott, azután sötétbe borult minden.
A csattanásra lakatosunk Opeljének szélvédőjén egy pillanat alatt elkészült a láthatatlan pókok sűrű szövésű hálója. Szerencsére az útnak ezt a szakaszát már csukott szemmel is végigjárta volna. Lehúzódott és megállt. A hóban utolsó röptét szárnyalta a szétzúzott fejű ölyv.
— Jön még kutyára, vagy, nem lesz szalonna, vagy, hogy a bánatba is? — motyogta még akkor is, amikor háza előtt leállította a motort, és levette aranyozott keretű szemüvegét.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.02. @ 07:46 :: Takács Dezső