Tara Scott : Pusztító szerelem – 4. rész

Nyomtatás

Három hét is eltelt már azóta, hogy David elküldte a verset Janenek. A lány megkapta a nagybátyja házának kulcsát, hogy bármikor be tudjon menni. A „nagybácsi,” a lány apjának negyedik, legkisebb öccse volt, a harminchatodik évében járt, és úgy szerette Janet, mintha a saját húga lett volna. Úgy gondolta, ha bármi történik, menedéket nyújthat a lánynak. ? rendben tartotta a házat, és a harmadik hét elején vacsorát f?zött. A szolgálatot letéve sietett, hogy el tudjon készülni. Lisának meghagyta, hogy adja meg a címet Davidnek, és ? ott várja.

A fiú, egy hatalmas puszit nyomott köszönetképpen a lány arcára. Bement a szállásukra. A földszinten volt az étkez?, a többi helyiségben biliárdasztalok, asztalok voltak székekkel, ahol lehetett kártyázni, sakkozni a sarokban volt egy pár fotel, ahol elhúzódva olvashattak. Egy másik sarokban zongora állt. Egy fiú esténként játszott rajta, ha volt kedve, vagy kell? ideig bíztatták, amíg egy napon, a bevetésen halálos sebet kapott egy ellenséges gépt?l. Azóta árván várta a zongora, hogy egyszer talán valaki újra felnyitja a tetejét.

David igyekezett fel a szobájukba, rendbe hozni magát. Közben azon töprengett, hogy mit csináljon, hogy a többiek ne vegyék észre a távozását, nem akarta, hogy faggassák. Ahogy leért a földszintre, meglátta barátját a nyitott kapun át. Összenéztek. ? intett neki, mire Ralph bekiabált, hogy várja egy cigire.

– Kösz. Majd jövök – fogott vele kezet a fiú.

– Csak a bevetést le ne késsd! – kacsintott rá, barátja.

– Eszembe sincs, neked hagyni a gy?zelmet – ütött a vállára. Intett, és már kint is volt a kapun.

Sietett, hogy minél el?bb láthassa a lányt. A ház a f?utcán állt, gyenge fény sz?r?dött ki az ablakon a sötétít? függöny mögül. Gyorsabban dobogott a szíve, nem is akarta elhinni, hogy ez vele történik. Becsengetett. A kapu kisvártatva kinyílt, s ott állt el?tte Jane kipirulva, kötényben. A fiú belépett. Átölelte a lányt, s most a többiek kíváncsi pillantása nélkül végre el?ször hosszan megcsókolta. Bent jó meleg volt, és a konyha fel?l olyan illatok terjengtek, hogy David egy pillanatra úgy érezte magát, mintha otthon lenne. A ház szépen, ízlésesen volt berendezve, az asztal megterítve, és még virág is került a közepére két szál gyertyával. Állt az asztalnál, és csak nézte.

– Valamit rosszul csináltam? – kérdezte aggódva, a lány.

– Nem, dehogy – húzta magához – csak most olyan hihetetlen a háború.

A lány kissé felpipiskedett és átölelte a nyakát.

– Nem foglalkozunk most mással, csak örülünk ennek a kis id?nek, amit együtt tölthetünk – súgta a fülébe.

– Értettem! – tisztelgett a fiú, bokáját összeütve.

– Akkor moss kezet, jobbra van a fürd?szoba, én meg tálalok.

A vacsora nagyon finom volt. Az ízek már–már feledésbe merül? harmóniája. Mikor befejezték David felállt, hogy megköszönje a lány fáradozását. Egymással szemben álltak. Olyan szép volt. Engedékenyen simult hozzá. Nem tiltakozott akkor sem, amikor lassan gombolni kezdte a blúzát. Beigazolódott a fiú reménye. Jane még érintetlen volt. ? úgy vigyázott rá, mint a legdrágább kincsre. Soha nem érzett boldogság járta át. Jane, a fájdalmat leszámítva, szintén végtelenül boldognak érezte magát. Az a pillanat jutott eszébe, mikor el?ször találkoztak, és – hiába játszott – meglátta azt a komolyságot a fiú szemében, amiben nem csalódott. Egymásba fonódva feküdtek. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, nem akarták elvesztegetni a varázst. Aztán a fiú felemelte a fejét, és a lány fölé hajolt.

– Ha egyszer… Ne felejtsd el soha, hogy még senkit sem szerettem így. Mindennél jobban… És ha túlélem, ne felejtsd el egy percre sem, hogy „Te vagy csak földem és egem.”!

A lány nem szólt. ? ráhajolt, hogy megcsókolja, és akkor megérezte a könnyeket az arcán. Rémülten kapcsolta fel a kis lámpát az éjjeliszekrényen.

– Fájdalmat okoztam? Bocsáss meg! Annyira igyekeztem… – simogatta meg keze fejével az arcát.

A lány, megrázta a fejét.

– Nem dehogy! Csak… Nem akarom ezt a háborút! Nem akarom, hogy holnap bevetésre menj! – s újabb könnycseppek gördültek le az arcán.

David tanácstalan volt. Nem tudta mit lehet erre mondani. Aztán magához ölelte, s a végtelen szerelem a segítségére sietett.

– Azt hallottam, hogy Isten a szerelmesekre külön vigyáz. Bízzunk benne, hogy igaz!

Kis id? múlva abbahagyta a sírást, de úgy ölelte magához a fiút, mintha soha többé nem akarná elengedni. Aztán megszólalt.

– Akkor azt kérem t?le, hogy ha vége lesz, akkor legyen most, és itt – és ezt egészen komolyan mondta –, amikor boldog vagyok. Nagyon boldog.

– Én inkább azt szeretném, ha kivernénk a mocskokat, és élnénk a gyerekeinkkel békében.

– Gyerekeinkkel? – kérdezte Jane csodálkozva, és végre elmosolyodott –, és mégis mennyivel?

David úgy örült, hogy sikerült megvigasztalnia, hogy nem akarta abbahagyni a kapóra jött játékot.

– Hát gondolom úgy öt–hattal. A lányokat te tanítod meg f?zni, a fiúkat meg én motorozni, repülni. Ralphal a háború után repül?iskolát tervezünk nyitni. Mellé építjük a házunkat, és ha látom, hogy integetsz az ajtóban, tudom, hogy kész az ebéd és már le is szállok, nehogy kih?ljön. Óriási asztal lesz a konyhában, és rajta körben rengeteg tányér.

Már azt sem tudta mit mondjon, annyira igyekezett, hogy végleg megvigasztalja a lányt.

– Nagyon szép jöv?t festettél, nekünk. Akkor holnap, nagyon vigyázz magadra!

Olyan rosszul esett felöltözni, és elválni. De az id? haladt, és reggel korán kellett kelni. Jane szállásáig együtt mentek összebújva a hidegben.

– Mondd csak! A nagybátyád mit szólna, ha egyszer ott találna minket együtt? Nem haragudna?

– Nyugodj meg! Nem hívna ki párbajra. Tudja, hogy feln?tt vagyok, és tiszteletben is tartja. Azt kérdezné, hogy szeretsz–e.

– És te mit mondanál? – év?dött.

– Hogy… Nem tudom – hangja incselked? volt.

A fiú megállította. Nézte egy darabig a szemét, majd finoman magához húzta és megcsókolta.

– Hát, ha megkérdezné, mondd meg, hogy az életemnél is jobban.

– Mint ahogy én – hajtotta fejét a fiú mellére.

Megérkeztek. Nehezen ment az elválás. Végül ? küldte be a lányt, mert félt, hogy megfázik. Igyekezett ? is, a fiúkra gondolt, akik már nyilván alszanak. Err?l eszébe jutott, hogy mindjárt felébred és rájön, hogy csupán álom volt minden. Jól gondolta, a többiek már az álmok világában jártak, ezért olyan halkan vetk?zött le, ahogy csak tudott. Nem is neszelt fel senki. Ránézett az órájára. A gyér fényben alig látta, de éjfélt mutatott. „Most az egyszer a mocskok is aludhatnának egy kicsit tovább” – gondolta.

A következ? pillanatban, már egyenletesen vette a leveg?t. Mikor megszólalt az ébreszt?, nem is akarta elhinni, hogy vége az éjszakának. Kábultan feküdt még pár másodpercet, és valóban azon töprengett, hogy megtörtént–e a csoda, vagy csak illúzió volt abban a világban, ahová minden éjjel költözik az ember. Ahogy megmozdult, a vállán megérezte a lány körmeinek a helyét. Elmosolyodott. Nem álmodta. Egy pillanatra újra érezte a meleg testet, ahogy hozzá simult. Aztán hirtelen egy másfajta ismeretlen érzés tört rá. A feln?ttek felel?sségérzete egy másik ember iránt. Olyan volt, mintha a belseje kin?tte volna ?t. A tegnapi még fiúban felegyenesedett a férfi. Elkomorodott. Amit tegnap a lány vigasztalására talált ki, most komolyabb lehet?ségként vált kérdéssé benne. „Lehet, hogy Isten a szerelmesekre valóban külön vigyáz?” – gondolta reménykedve. Végül úgy döntött, hogy ? is igyekszik megtenni mindent, hogy visszajöjjön. Pár perc volt, míg ezt végiggondolta, és ahogy felnézett, Ralph tekintetével találkozott.

– Mi van nagyfiú? Azt hittem vissza sem jössz. Vártalak egy ideig, de elaludtam.

– Éjfélre értem vissza – mondta olyan hangon, ami arra intette barátját, hogy legyen ennyi elég.

? nem is akarta faggatni. Tudta, hogy ez komoly. Gyorsan öltözni kezdtek, kint már javában világosodott.

Lisa fáradtan ébredt. Mindenáron meg akarta várni barátn?jét, de úgy tíz perccel azel?tt, hogy megérkezett volna elaludt. Jane arca nyugodt volt, szája sarkában alig észrevehet? apró kis mosoly bujkált. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden rázza a karját.

– Kelj fel álomszuszék! Még büntetést kapunk – biztatta.

? kinyitotta a szemét, s elmosolyodott. Laposan nézett Lisára, és nyújtózott egy nagyot.

– Á! Meg sem kérdem mi történt – legyintett. – Csak rád kell néznem, és mindent tudok.

A többi lány kiment mosdani. Jane így is közelebb hajolt.

– Nem tudhatsz mindent. Például azt, hogy csodálatosan gyengéd volt. És azt, hogy most még jobban szeretem – nyelvelt olyan hangon, mint amikor gyerekek voltak, és valamiben versengtek.

– Hát, ha belegondolok, hogy éppen ?vele, azt kell gondolnom, hogy nem ismerlek igazán – mondta csalódott hangon.

– Ezt most miért mondtad? – hangja sért?dött volt.

– Mert már a repül? kiképzésen is hírhedt szoknyabolond volt. Tudod, hogy nem az irigység beszél bel?lem, csak féltelek. Nem tudom mennyit ér a szava. Én láttam azokat a lányokat, akikkel ott szórakozott. Te egészen más vagy. Félek, hogy csak addig kellesz neki, amíg meg nem un. De ezt már elmondtam a múltkor is, és nem hallgattál rám. Ne haragudj! Csak vigyázz! Lehet, hogy újra el kellett volna mondanom, de nem gondoltam, hogy erre készülsz. Nem hiszem, hogy ? alkalmas egy hosszabbtávú kapcsolatra. Csak arra kérlek, hogy vigyázz! Nem szeretném, hogy nagyot csalódj.  Menjünk készülni!

Jane jókedve – amivel ébredt – elszállt. Legbelül kicsit haragudott is érte Lisára, és végül is barátn?jének sikerült bogarat ültetnie a fülébe. Rosszkedv?en mosakodott, öltözött. Kétségbeesve keresett kapaszkodót, bizonyságot a fiú szerelmére, de semmi nem jutott eszébe. Igaz, mondta, hogy szereti. De biztos a többinek is ezt mondta. Már az este varázsa is szertefoszlott. Megkapta. Lehet, hogy Lisának van igaza, és ennyi volt? Most úgy gondolta, hogy elhamarkodott volt az el?z? este. Végül is még alig ismeri. Talán, ha nem így találkoznak, minden más lenne. Ha nem lenne ez az átkozott háború… Több idejük jutna egymást megismerni. De minden úgy felgyorsult körülöttük. Aztán eszébe jutott mikor David azt mondta, hogy ha egyszer ?… Akkor se felejtse el, hogy ? a földje és ege. Könnycsepp gördült le az arcán. Gyorsan letörölte, hogy ne lássák meg a többiek. Igyekeznie kellet, hogy a munkájára tudjon összpontosítani. Felváltva kavargott benne az el?z? este, az érzések, és Lisa hidegzuhanyként ható mondatai. Hallotta a felszálló Merlin motorok dörgését. David arcát látta maga el?tt, ahogy beszél hozzá. „Vajon isten tényleg külön vigyáz a szerelmesekre?” – gondolta, de ez a kérdés most félelemként dobolt az ereiben.

„ Kérlek, add, hogy visszajöjjön!” – hajtotta le fejét.

Monique az utolsó simításokat végezte a vendégl?ben, a nyitás el?tt. Pár helyi férfi – aki törzsvendég volt már régen – minden nap alig várta, hogy végre elfoglalhassa helyét, és megbeszélje a többivel a háború aktuális híreit. A lány igyekezett, hogy minden készen álljon és közben egyfolytában Hansra gondolt. Reménykedett benne, hogy az els?k között érkezik.

 Az este óta, amikor el?ször ült be vele beszélgetni az autóba, minden nap találkoztak zárás után. Egy közeli kisvárosban találtak egy apró kis helyet, ahol lehetett kávé, vagy tea mellett beszélgetni. Eleinte nagyon zavarta a lányt, hogy megnézték az ellenséges egyenruhát visel? fiúval, de a harmadik este egy másik asztalnál két német fiú ült két lánnyal. Mikor beléptek, a két fiú felugrott, és katonai köszöntéssel üdvözölték Hanst. Azt a jelenetet szívesen elkerülte volna. Monique titokban figyelte a lányokat. Egyáltalán nem zavartatták magukat, nem figyeltek a környezetükre. Vidáman próbálták megértetni magukat a katonákkal. Legbelül mégis úgy érezte, mintha piszkos lenne, így megkérte a fiút, hogy inkább menjenek el valamerre, de nem árulta el az igazi okot. Fejfájásra panaszkodott.

Hans azt válaszolta, hogy valószín?leg a cigarettafüst okozza. Bevallotta, ?t is zavarta. Nem is bánta, ha nem bámulják ?ket. Titkon mindig félt, hogy Moniqueot valamiféle atrocitás éri el?bb–utóbb ?miatta. Volt még egy oka, a titkos vágya, végre magához ölelhetni, és talán azt is megengedi egyszer, hogy megcsókolhassa. Az utóbbi egy–két napban határozottan úgy érezte, hogy csökkent az ellenállás a lányban iránta. Aminek nagyon örült, kiderült vannak közös irodalmi élményeik. Azt is megtudta, hogy Monique közgazdaságtant tanul és alapvet?en kedves, m?velt lány. Ahogy a vendégl?ben a helyiek, Hans is egyfolytában a híreket várta a háború állásáról. Egész nap attól rettegett, hogy bármikor érkezhet egy parancs, és nekik el kell hagyni az országot, és lehet, hogy soha többet nem látja a lányt. Az is megtörténhet, arra sem lesz lehet?sége, hogy elmondja neki, az els? este beleszeretett. De nem sürgetheti ezt a kapcsolatot, mert elriasztaná. Lehet, hogy szóba sem állna vele többet. ? tisztában volt vele, ezt a háborút nem nyerhetik meg. El?z? este elmondta a lánynak is, mit gondol err?l, és azt az aggályát is, hogy ett?l függetlenül sokáig elhúzódhat. Már az is felmerült benne, ha így alakulna, és lenne rá ideje, kitalálna valamit, hogy maradhasson. Egy balesetet, vagy valamit. Csak nehogy éjszaka jöjjön a parancs. Aztán gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, de mindig visszatért a lehet?ség kigondolására.

Miután kijöttek a kis kávézóból, beültek az autóba, és visszamentek a vendégl? közelébe, egy kis utcába. Hans megkérdezte ?t, hogy nem bántották–e ?miatta. A lány azt válaszolta, hogy régen ismerik az itteniek, nem kell t?lük tartania. Kicsit megnyugodott. Aztán bizalmasabb útra terelte a beszédet. Arra kérte a lányt, ?szintén feleljen, és azt szerette volna megtudni, tud–e már rá úgy nézni, mint nem megszállóra, csak egy emberre? A lány várt egy ideig, és utána lassan – hogy a fiú pontosan értse, amit válaszol – elmagyarázta, hogy már rég csak egy szimpatikus fiút lát benne. Aki talán igazat mondott, és egyszer?en csak szeretné túlélni ezt a mocskos háborút. Hans csak annyit mondott még a lány szemébe nézve komolyan, hogy ? mindig ?szinte. Egy szó volt a válasz: – Tudom.

Ett?l az egy szótól ? volt ebben a pillanatban a legboldogabb a világon. Még mindig egymás szemébe néztek, és a fiú legnagyobb meglepetésére a lány hajolt közelebb hozzá. ? folytatta a mozdulatot, és lassan összeért a szájuk. Ezen az estén nehezebb volt a búcsú, mint eddig bármikor. Az úton hazafelé Hans arra gondolt, ha másnap még kitart a szerencséje, és visszatér, huszonegy óra múlva láthatja újra a lányt. Ezerkétszázhatvan perc. Úgy gondolta, hogy még kimondani is borzasztó. 

David az elhatározását követve tényleg sokkal jobban összpontosított, mint eddig. Jobban figyelt, hogy mindig cikcakkban repüljön, és gyakrabban nézett hátra is. Élnie kell. Túl kell élnie ezt a rohadt háborút, hogy még sokáig szerethesse Janet, és nem okozhat neki fájdalmat azzal, hogy nem jön vissza. Más értelmet nyert az élete. Már kett?jükért kell élnie. A nagy igyekezet ellenére tele volt a feje új gondolatokkal, s bármennyire küzdött ellene, id?nként kiesett a jelenb?l, és egy ellenséges gépnek majdnem sikerült kihasználnia pillanatnyi figyelmetlenségét. Megijedt. A man?ver után – amivel végül is ? került ki gy?ztesen az afférból – ráer?ltette magát, hogy csak az ellenségre figyeljen. Rövid volt a csata, és ma melléjük szeg?dött a szerencse, mert bár némelyik gépen újabb lyukak tátongtak, tovább tudtak repülni. Ritka eset volt, mikor Davidék voltak túler?ben, ahogy ma is történt, és miután két ellenséges gép megsemmisült a banditák iszkoltak haza.

Ralph közel jött David gépéhez, majdnem összeért a szárnyuk. Átintett. Kicsit lejjebb ereszkedett. A fiú utána nézett, s messzebb és lejjebb hét–nyolc sárgaorrút pillantott meg. Ahogy el?bbre tekintett, miközben azt próbálta betájolni, hogy hová tartanak, apró pontokat fedezett fel. Egyenesen a németek felé haladtak. Látszott, hogy csökken közöttük a távolság. Leereszkedett Ralph mellé, és megmutatta neki is. Abban a pillanatban billent barátja szárnya, s már csúszott is lefelé, ahogy tanította neki. ? is ment utána, mikor éppen megkapták a rádióban az új irányszöget. Az egész csapat zúdult utánuk. David egy pillanatig azon töprengett, hogy maradt–e l?szere, mert ekkor jutott eszébe, hogy nem figyelte mennyit használt el. Ahogy közel értek látta, hogy Spitfire-ek szálltak harcba a rosszfiúkkal, s mikor odaértek az els? éppen narancssárga pamacsként robbant. Davidet elöntötte a düh. Úgy vetette rá magát az ellenségre, mint egy oroszlán. Pöröly módjára forgott közöttük. Hans meglepve fedezte fel a gépet, amelyik a szívet viselte a vezérsíkján. „Most elkaplak!” – gondolta, de bosszúságára nem tudott a közelébe kerülni. A helyzet ugyanaz volt, mint az el?z? harcban. A véd?k többen voltak, s Hansék örülhettek, hogy menthették a b?rüket. Sokáig nem tudták üldözni ?ket, mert fogytán volt az üzemanyaguk. Néhányuknak már a muníciójuk is kifogyott. Igyekezni kellett haza. Remélte, hogy nyugodt útjuk lesz. Kicsit lazábban ült, bár a pilótafülke meglehet?sen sz?k volt. Az alacsonyabb pilóták kényelmesebben ültek benne, de ? nem közéjük tartozott. Eléggé elgémberedett minden alkalommal, mire kimászhatott bel?le. Határozottan jól esett a földön kiegyenesedni. Most hagyta elkalandozni a gondolatait. Ha valami történne, Ralph riasztja, de addig újra gondolta az el?z? estét. Remélte, hogy ez a nap sem megy el anélkül, hogy újra magához ölelhesse alányt. Ha rajta múlt volna, minden percet együtt töltött volna vele. Magába zárta, beburkolta ez az új érzés. Az els? igazi szerelem.

Hans rettent? dühös volt. Vereséget szenvedtek, ismét. Szégyellte magát. Maximalista volt. Kit?n?en tanult az egyetemen, nem elégedett meg kevesebbel, zongorázott és mindent, amibe belefogott, a lehet? legjobban akart csinálni. A vereségen túl külön dühítette, hogy végre újra látta David gépét, és hozzá sem tudott férni. Itt megállt. Felmerült benne a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is akarja annyira azt a gépet? A válasz nagyon is kézenfekv? volt. Davidnek köszönhette azt az érzést, amit annyira szégyellt maga el?tt. Akkor ijedt meg a háború folyamán el?ször, és az életét féltette. Úgy gondolta, ez gyengeség. Ami pedig mindezt még tetézte, a másik gépének a farkán az a szív. El?ször azt gondolta, morbid. Most, hogy újra látta, inkább pimasznak vélte. De tulajdonképpen miért is gondolja, hogy pimasz?  „Hány éves lehet?” – elmélázott. „Lehet, hogy ? is szerelmes egy lányba, azért festett szívet a gépére? Vagy esetleg valamiféle babona? Milyen ember lehet? ? is tanult a háború el?tt? És ha tanult, mit? Orvosnak készült? Esetleg valamiféle m?szaki pálya vonzotta?  Szeret olvasni? Olvasott esetleg valamit Thomas Manntól, vagy Heinét?l? És ha olvasott, tetszett neki? Lehet, ha nem egy értelmetlen háborúban ellenségként találkozunk, barátok lennénk? A múltkor, ha utánam jön, kinyírhatott volna. Miért nem tette? Lehet, hogy neki is ugyanúgy elege van ebb?l az egészb?l, mint nekem. Egyáltalán, mi a fenét keresünk itt?” Mire idáig ért, megváltozott benne valami. Már nem Daviddel volt baja. Közeledtek, a reptérhez. Míg földet nem ért, gondolataiban David és Monique helyet cserélt.

Davidnek, miután leszálltak még jócskán kellett várnia a lányra. Mikor felbukkant az épület mellett, felpattant és elé sietett. Úgy ölelte magához, hogy a lány felnyögött.

– Bocsáss meg! Annyira vártam már, hogy érezzelek.

A lány mosolygott, és nem szólt semmit, de a mosolyában volt valami, ami rossz érzést keltett a fiúban.

– Valami baj van? – emelte fel ujjával a lány állát.

– Meddig fogsz szeretni? – kérdezte bizonytalanul, és mint a marokban tartott riadt madár úgy nézett a fiúra.

? egy rövid, zavart nevetésfélét hallatott, de el is komolyodott hirtelen.

– Megbántad a tegnap estét? – nyomta homlokát a lányéhoz.

– Nem, csak… – elhallgatott.

– Ameddig a szívem dobog. Addig tudhatod, hogy szeretlek.

A lány hallgatott, lehajtotta fejét. Bánta már a kérdést. Ma–holnap az életük. Nem kellett volna ezzel bántania. David újra felemelte ujjával az állát, és megcsókolta. Pont úgy, mint el?z? este. Most nem érdekelte, hogy ki látja ?ket. Valami bántja a lányt és neki meg kell nyugtatnia. Egyenesen a szemébe nézett, hogy lássa, ?szintén beszél:

– Voltak lányok az életemben. Nem kevés, igaz. De téged szeretlek. Azt mondtam az este, hogy az életemnél is jobban. Ma is ezt mondom, és ha holnap megkérdezed, akkor is ugyanezt fogom mondani. És száz év múlva is, ha élünk.

„Milyen kár, hogy Lisa ezt nem hallja” – gondolta, de nem szólt semmit, csak hozzábújt a fiúhoz. – „Talán megváltozna a véleménye.”

Kicsit javult az id?, az utóbbi napokban melegedett. Leültek egy farönkre, Richi melléjük telepedett. Eleinte David kikötötte egy fához, ha felszálltak, nehogy elkóboroljon, vagy ami még rosszabb, a le- vagy felszálló gépek kereke alá kerüljön. De a kutya már annyira hozzászokott, és értette az utasításait, hogy erre nem volt szükség. Jane hozott neki az esti maradékból csontot, és hús is jutott hozzá. Miután eltüntette a sok finomságot, elégedetten nyalogatta száját fektében és lassan lecsukódtak a szemei. Mikor besötétedett, elkísérték Janet a szállásukig. Egyre nehezebben ment az elválás.

– Olyan jó lenne reggelig veled maradni! Nézni, ahogy felébredsz – súgta fülébe a fiú.

– Egyszer majd az is eljön – súgta vissza.

Aztán elt?nt a kapu mögött.

Hans úton volt a vendégl? felé. Már lehiggadt a harc után, és ahogy végiggondolta a hazavezet? úton az eseményeket, elmúlt bel?le a görcsösség. Olyan érzés volt, mintha felülemelkedett volna ezen az egészen. Már csak Moniquera tudott gondolni. Biztos volt benne, hogy szereti a lány, de hagyta, hogy irányítsa a kapcsolatukat. Úgy gondolta, ha igaz is, hogy szereti, sokáig élni fog még benne az érzés, hogy ? mégiscsak ellenség, mint egy mérleg nyelve ide-oda ingadozva. És nem lehet tudni, mikor billen át a mérleg az ? vesztére. Tehát elhatározta, hogy türelmes lesz, nehogy elveszítse a lányt. Nem egyszer?en meghódítani akarta, valóban szerette. Soha nem tudta volna megbántani. A kiserd? mellett járt, már nincs messze a céltól. Azon gondolkodott, hogy várja–e a lány, mikor meghallotta maga mögött a mély búgó hangot. Megállt, kiszállt. Az égen bombázók serege haladt a part felé, át a csatorna felett. „Ma sem alszanak odaát” – gondolta, visszaült és tovább hajtott.

A vendégl?ben csak páran ültek, Claude a vendégl?s az egyik asztal mellett állt, ahol két férfi ült, és beszélgettek. Ahogy Hans elfoglalta szokásos helyét, azonnal odament, és megkérdezte, hogy mit hozhat neki? A fiú meglepetten kérdezte, hogy Monique nincs a vendégl?ben? Erre a válasz az volt, hogy a nagymamáját látogatta meg, mivel gyengélkedik. Felvette a rendelést, és elsietett a konyha irányába.

A fiú úgy ült az asztalnál, mint akit letaglóztak. Alig várta, hogy ideérjen, és most… Úgy hasított bele a kétség, hogy szinte fájt. Az jutott eszébe, hogy az el?z? napi csók után nem akar találkozni vele. Biztos megbánta. Lehet, hogy mégsem tudja csak a férfit látni benne. Talán sosem látja többet. Aztán az is eszébe jutott, hisz a lány közelített felé az este, mert akarta, hogy megcsókolja. Lehet, hogy a pillanat varázsa tette, aztán miután elváltak, „kijózanodott”. Szinte belesápadt a gondolataiba.

Claude kihozta a kért ételt, nagyon jó volt az illata is, de Hansnak már megkóstolni sem volt kedve. Végül rászánta magát, de csak azért, mert még nem akart távozni. Kedvetlenül falatozott, mikor nyílt az ajtó, és belépett a lány. Köszöntötte a vendégeket, levette a kabátját, a sarokban lév? fogasra akasztotta, és a pulthoz ment. Miután Claude szerint nem kellett semmit kivinnie egyel?re senkinek, egyenesen a fiú asztalához sietett. ? fel akart állni, hogy üdvözölje, de a lány a vállára tette a kezét, és finoman visszanyomta a székre. Leült mellé. Kezeit az asztalra tette, látszott, hogy nagyon fáradt. Hans óvatosan a pihen? kézért nyúlt, s mivel a lány nem húzta el, megfogta. A vendégek nem láthatták abból a szögb?l, így nyugodtan melengette tenyerébe fogva.

– Attól féltem, hogy már nem talállak itt – magyarázta a lány.

– Ha nem itt, az autóban megvártalak volna kicsit távolabb – válaszolta csillogó szemmel.

Annyira örült a lány szavainak. Mennyit várt már–már reményvesztetten csak arra, hogy egyáltalán ránézzen. Nézte, és elmosolyodott. Majd kezével a lány arca szélér?l fekete koromszer? csíkot törölt le, s megmutatta a lánynak. ? mintha zavarba jött volna, meglep?dve ránézett a feketéll? foltra, majd hirtelen elmosolyodott.

– Be kellett f?tenem a nagymamámnál. Elfelejtettem megmosdani – majd a fiú szemébe nézett. – Siettem.

Hansnak nagyon jól estek a lány szavai. Sietett, hogy még itt találja. „Milyen rendes lány. Segíti a nagymamáját. Látszik, hogy nagyon fáradt.” Megpróbálta gondolatait szavakba önteni, amib?l az kerekedett ki, hogy Monique nem rossz lány. A fáradtság ellenére tiszta szívb?l nevetett, és elmagyarázta a fiúnak, mit is mondott valójában. Ezen aztán mindketten nevettek, és anélkül, hogy tudták volna külön–külön mindkett?jük úgy érezte, mintha nagyon régen ismernék egymást, és mindig is így lett volna. Lassan megszerette a fiút. Minél több id?t töltött vele, annál mélyebben. Arra gondolt, ahogy most ültek egymás mellett, hogy bárcsak láthatná egyszer a gy?lölt egyenruha nélkül, rendesen felöltözve. Felállt az asztaltól, intett a fiúnak, hogy maradjon. Körül járta az asztalokat, hogy kér-e valaki valamit. Két bort rendeltek. Míg Claude feltöltötte a poharakat, azt mondta a lánynak, hogy menjen haza. Kevés a vendég, ? is el tudja látni ?ket. ? megköszönte, de miel?tt elléphetett volna a pulttól, a férfi megszólalt aggódva:

– Inteni akartam az arcod miatt. Biztos, hogy biztonságban vagy?

– Igen. Ne aggódj! Nincs semmi baj.

– Rendben. Te tudod, de azért vigyázz magadra! – Még mindig nyugtalan volt a hangja.

– Holnap jövök id?ben.

Hans felsegítette rá a kabátot, elköszöntek, s kiléptek a h?vös éjszakába. Beültek az autóba, és Monique azt mondta, hogy szeretne egyenesen hazamenni. A fiú tudta, hogy nagyon fáradt, de azért sajnálta, hogy ilyen kevés id?t tölthetett vele. Szokás szerint kinyitotta az ajtót a lánynak, de mikor a kapuban búcsúzni akart, a lány behúzta a házba. A fiú megállt, míg ? felkapcsolta a lámpát, majd meg akarta magyarázni, hogy nem kellene neki itt lenni, mint ahogy az autónak a ház el?tt sem, de a lány leintette. A fiú még szabódott egy ideig, de egy finom kis kéz határozottan húzta maga után. A beszélgetésre kijött egy szikár magas hölgy az egyik földszinti szobából, s döbbenten nézte az egyenruhás férfit. A lány köszönt neki, Hans meghajolt, de nem tudta igazán, hogy megszólaljon–e. Monique bemutatta ?ket egymásnak, majd elindultak a szobája felé, amely a ház másik végében helyezkedett el. Közte a konyha egy tágas étkez?vel, és egy másik szoba volt látható a nyitott ajtókon keresztül. Miel?tt elérték volna a szobát, anyja utána szólt a lánynak. ? intett a fiúnak, hogy menjen el?re, és várja meg. Visszament a hosszú el?szobán. Rögtön látta az anyján, hogy mérges. Persze meg is értette. ? azonnal kérd?re vonta, hogy mit keres a házban egy ellenséges katona. A lány lehalkította hangját:

– ? egy nagyon rendes ember anya! És szeretem… – ekkor elbizonytalanodott a hangja. Nem az érzelmeiben volt bizonytalan, félt a reakciótól.

– Te nem vagy normális, lányom! Hallod nap, mint nap, miket m?velnek emberekkel! Meg?rültél? Egyáltalán hogy jut eszedbe… – vörösödött ki a düht?l – azonnal vidd el innen! Nem t?röm a házamban!

– Anya! Nem hallottad, mit mondtam! Szeretem! ? pilótaként szolgál, és nem olyan, mint amilyennek gondolod. Rengeteget beszéltem már vele. Egyetemista, és alig várja, hogy vége legyen a háborúnak és mehessen vissza tanulni. – Halkan, nyugodtan mondta, amit mondott.

– És ha holnap arra kap parancsot, hogy…

– Soha nem bántana…

– Dehogynem lányom, ha arra kapna parancsot. Dehogynem!

– Anya! Fejezzük be! Ez egy medd? vita, amiben nem fogunk egyetérteni. Majd holnap beszélünk róla.

Az anyja szó nélkül befordult a szobájába, és becsukta az ajtót. A lány leforrázva állt még kis ideig, aztán elindult a szobája felé. Hans a könyvespolc el?tt állt, és olvasgatta az írók neveit. Mikor belépett a lány, odament hozzá. Látta, hogy elromlott a kedve. Magához ölelte, ? a mellére hajtotta fejét. A fiú simogatni kezdte a haját, közben azt magyarázta, hogy nem lett volna szabad ide jönnie. Sajnálta, hogy veszekedés tört ki miatta. A lány hallgatta, és meger?sítést kapott abban, amit gondolt a fiúról. Felnézett rá, a szeme könnyes volt.

– Szeretlek – mondta halkan. – Nem tudok, és nem is akarok küzdeni ellene.

Mikor a fiú megértette, lassan magához ölelte, és most végre el?ször hosszan megcsókolta. Monique felemelte a kezét, s lassan kigombolta az egyenruhát.

 Lassan nyiladoztak a szemei. Azt gondolta álmodott, de ahogy fordulni akart, megérezte a lány fejét a vállán. Elaludtak. Hány óra lehet? Az ablakra nézve a sötétít? függöny mögött is látszott, hogy még sötét van kint. Ahogy megmozdult, felébredt a lány is. Átölelte a fiú nyakát.

– Maradj még! – súgta. – Maradj itt örökre!

– Hátha egyszer úgy lehet… Jaj nem úgy gondoltam! – helyesbített rögtön.

– Nem maradhatsz reggelig? Olyan rossz lesz most elválni.

– Reggel az új pilótákat el kell igazítanom, és ott kell lennem, amikor megkapjuk a célpontokat. Muszáj mennem. Tudod, hogy maradnék, ha lehetne.

Hideg volt az éjszaka, Hans reszketett, ahogy beült az áth?lt autóba. Jó meleg volt a lány mellett az ágyban, és annyira vágyott vissza, hogy belesajdult a szíve. Ugyanakkor végtelenül boldog volt. Míg a szállásuk felé hajtott arra gondolt, hogy úgy látszik, a szív egy nyelvet beszél mindenütt a világon. Nem ismer határokat. A szerelem nem különböztet meg nyelvet, b?rszínt vagy éppen ellenséget. Szerencsére. A szerelem képessége az ember legcsodálatosabb tulajdonsága. Milyen kár, hogy az egyebekkel meg tudjuk keseríteni, vagy éppen megölni ezt a csodát. Ilyeneken töprengett. Végül pedig odáig jutott gondolataiban, hogy milyen szerencsés Moniquekal, ezzel az izgalmas gyönyör? lánnyal, amiért le tudott küzdeni magában minden olyan érzést, ami megakadályozhatta volna, hogy ez a szerelem kibontakozzon. Emberfeletti küzdelmet kellett neki folytatni sajátmagával szemben. Remélte, hogy nem fogja megbánni. ? tudta jól magáról, hogy mindent el fog követni, hogy ez ne következzen be. Amennyi rajta múlik, és itt egyedül a végre gondolt. Ezen az éjszakán különösen hideg, rideg volt a gy?lölt ágya, amin reggelig még aludnia kellett.