Nyáron lesz negyedik éve, hogy térdprotézis m?téten estem át. El?tte két nappal be kellett feküdnöm a kórház ortopédia osztályára. A szükséges holmik között ott lapult a rádiós walkmanem, a fülhallgatóval együtt. A barátaim tudják rólam, hogy szinte kezdett?l fogva, akkor még a Slágerrádióban elhangzó, reggeli „Bumeráng” m?sorának nagy rajongója vagyok. Kell az a reggeli ?rület, hogy jól induljon a napom. Nem maradhattam le róla csak azért, mert kórházba kellett mennem. A n?vérek felkészítettek az operáció velejáróira, mire számíthatok az elkövetkez? napokon. Közben rájöttek, hogy alapvet?en vidám természetem van, így jó hangulatban telt a beszélgetésünk. Ha volt szusszanásnyi idejük, visszajártak hozzám. Viccel?dtünk, nevetgéltünk. Megtudtam például, hogy az operációt követ?en negyvennyolc órán át csak hanyatt szabad feküdnöm. Legyintettem magamban, fél délel?tt elmegy a Bumeránggal, utána jöhetnek a jó zenék. Csak adjanak elég fájdalomcsillapítót!
Reggel öt óra negyvenöt perckor kezd?dik a m?sor, a telefont beállítottam ébreszt?re, nehogy egy percet is késsek. Az operációt követ? reggel már ébren voltam, mikor megszólalt az ébreszt?. Gyorsan bekapcsoltam a rádiót, betettem a kispárnám alá, a két fülhallgatót behelyeztem a füleimbe, kényelmesen elhelyezkedtem, gondoltam „hadd szóljon!” Fergeteges volt a m?sor, mint mindig, s hogy nehogy hangosan elnevessem magam, a bal tenyeremet rányomtam a számra, miközben id?nként a jobb kezemmel letöröltem a nevetést?l kibuggyanó könnyeimet. Fantasztikus volt a hangulat, s én teljesen megfeledkeztem magamról. Egyszer csak épp egy kiadós nevetés közepette gyengéd érintést éreztem a karomon. Felnéztem, egy fehér köpenyes férfi félig fölém hajolva beszélt hozzám, mozgott a szája, de ugye nem hallottam, mert a fülemben épp egy újabb poén robbant. Kivettem a jobb fülemb?l a kis hangszórót, s gondolom kérd?n néztem rá, mert megismételte.
– Fájdalmai vannak asszonyom? – Valami ilyesmit kérdezett.
Mert mit is látott? Fekszem az ágyon, a bal kezem a számon, a jobbal törlöm a szemem, közben remeg alattam az ágy. Vagyis valószín?leg, sírok.
Én még a poéntól hangosan nevetve válaszoltam:
– Nincsenek fájdalmaim, csak ezek nem normálisak – mondtam, s igyekezetem visszatartani a nevetést.
Hogy beszélni tudjak, el kellett vennem a szám el?l a kezem, s abban a pillanatban megláttam a vizitel? stábot az ágyam végénél. Szerettem volna elt?nni, valahol máshol lenni, de mivel ez lehetetlen, próbáltam összeszedni magam. Gyorsan kivettem a másik hangszórót, közben gyorsan elnézést kértem, és elmagyaráztam a vidámságom miben létét.
Igen ám, de ahogy elhangzott a számból a Bumeráng szó, az ágyam végénél karéjban állók között is feltört egy-két nevetés, mire a f?orvos rosszallóan mérte végig ?ket. Orvosok, n?vérek, mint megszeppent gyerekek pislogtak, mire nekem megint csak nevetni lett volna kedvem, de az már tényleg túlzás lett volna, hát igyekeztem komolyan nézni ki a fejemb?l. A f?orvos megnyugodva, hogy nem sírok, az ágyam végéhez lépett, és alaposan megnézte a lázlapomat. Közben a n?vérek, és az orvosok engem néztek, voltak, akik valami naplóféle mögé rejtették arcukat, és a szemükön látszott, hogy nevetnek. A f?orvos hátrafordult a f?n?vérhez kérdezni valamit, én közben gyorsan visszadugtam a bal fülembe a pici kis hangszórót. Erre újabb naplók emelkedtek magasabbra az arcok el?tt. Hú, gondoltam, ezt vissza fogom kapni.
Másnap reggel, hogy ne járjak úgy, mint az els? nap, csak a bal fülemen hallgattam a Bumerángot. Megállt a vizit az ágyam végénél, a stábot vezet? számomra ismeretlen f?orvos állt elöl, s miközben érdekl?dött a hogylétem fel?l, mit látok? Nem csak a n?vérek, de egy-egy orvos is úgy csinál, mintha táncolna a zenére, mutogatnak a fülemre, s nekem ugye komolyan válaszolgatnom kellett a kérdésekre. Senkinek nem kívánom. Miközben mosolyogva válaszolgattam, rázott a nevetés, mintha vacogtam volna, s igyekezetem, hogy ne vegye észre.
Kétágyas szobában feküdtem, jobb oldalon feküdt a szobatársam, köztünk egy nagy asztal volt a fal mellett, így viszonylag messze voltunk egymástól. ? volt az ajtó fel?l, így a vizit nála kezdett. Következ? reggel szintén a bal fülemben a hangszóró, de a zsinórt a másikkal, elvezettem mellettem. Befordult a stáb az ajtón, a f?orvos közelebb ment a másik beteghez, a többiek engem néztek, mire én mutatóujjammal alányúltam a zsinórnak, és megemeltem, de csak annyira, hogy épphogy látsszon t?lem, és rájuk kacsintottam. El?kerültek a naplók, s pajzsként takarták el a nevet? arcokat. Mikor t?lem indultak már kifelé, az ajtóból még visszanéztek, s én nevetve mutattam az ujjammal, hogy 2:1 a javamra.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.25. @ 15:13 :: Tara Scott
