Gábor szinte kirobbant a forgóajtón, levegőért kapkodva. Nyomasztotta a sokemeletes irodaház, a kívül tükör, belülről átlátszó nagy üvegkalitkája.
Ahogy szédülve a benti légkondicionált, mesterséges klímától szabadulva kiért, megütötte a valóság benzinszagú hősége, az utca elviselhetetlen nyüzsgésének durva zaja.
Alig vette észre a kapu mellett álló díszfa árnyékába húzódott férfit. Kis híján megbotlott a kinyújtott lábában. Futólag végigmérte. A férfi kopott, bizonytalan állagú, valamikor jobb napokat látott nadrágot viselt, az egyik szára térdnél visszahajtva. Mellette ütött-kopott mankó és egy a nagyáruházakban csomagolásra használt, erős papírtáska. Fura, hogy ebben a hőségben is, feltűrt ujjú vastag pulóverben és gyűrött katonasapkában ücsörgött.
Ösztönösen a zsebébe nyúlt, majd amikor ujjai megérintették, az egész vagyonát jelentő aprópénzt, mégis meggondolta magát,
-Hisz ma még nem is ettem… − korgott egy hatalmasat a gyomra.
Kihúzta zsebéből a kezét, fájdalmas arccal rászorította a gyomrára, és kissé bizonytalan léptekkel elindult a körútforgatagában. A földön ülő férfi, egy pillanatra megállt a cigaretta sodrása közben, sztoikus nyugalommal Gábor után bámult, majd egy mozdulattal elkészítette, sárguló ujjai közt a spanglit, és rágyújtott. Óvó kezei öblében, a lángra kapott gyufa fel-fellobbant. Nagyot szívott belőle, felizzott a parázs. Elégedetten mosolyogva a könyökére dőlt, arcát lehunyt szemmel az égnek emelte.
Bizonytalan léptekkel, nekiindult a körútnak.
–Vakrepülés…-
Nem ült villamosra. Útközben bámészkodva haladt az albérlete felé.
–Már ötheti lakbérrel tartozom.-
A levegőbe ütött. Elöntötte a keserűség. Már minden álláshirdetésre jelentkezett, válogatás nélkül. Nem vették fel, mindig mintha már előre eldöntött lett volna, hogy a számos jelentkezőből éppen kit vesznek fel. Ő sosem volt köztük.
Még ott zúg fülében az elutasító sablonszöveg.
–Tisztelt Jelentkezők!
Ezúton szeretnénk megköszönni megjelenésüket állásinterjúnkon. A pályázati anyagaikat, melyeket a XXXXX hivatkozási számú pozícióra küldtek be, áttanulmányoztuk és egyeztettük megbízónk elvárásaival. Sajnos, ez alapján a következő jelentkezők nem kerültek be a kiválasztás következő fordulójába.-
– Amennyiben az ügyfeleinktől érkező megbízásaink alapján úgy ítéljük meg, hogy a jövőben tudunk Önöknek megfelelő ajánlatokkal szolgálni, önéletrajzi adataikat tároljuk. S megfelelő ajánlat esetén a megadott elérhetőségek valamelyikén értesítjük önöket.-
–Ehhhh!… –
Megint a levegőbe csapott. Mellette éppen két lány haladt el vidáman, kacagva. Hosszú hajuk szabadon repkedett az enyhe szélben. Megtorpant, és utánuk bámult. Csábítóan ringó járásuk szinte megbabonázta.
–A kurva életbe! Még ez is. Megint ő jár a fejemben!-
Mérges volt. Magát okolta azért is, hogy a nő, akiről azt hitte, szereti, már hónapokkal ezelőtt összepakolt. Nagy veszekedések közepette, üres foltokat hagyva a nappali falán, a képek helyén, s a szívében. Pedig azt hitték örökké tart.
Majdnem nekiment az útszéli bachlava árusnak.
– Ó elnézést…
– Nem látol te az orrodnak eléje – kezdte az árus, enyhe akcentussal. – Gábor! – kiáltott fel.
– Khalid!
– Te ordognek fáttyá, hogyán kerulsz te ide, és mit te csinálsz? Gyere tegyuk le mágunkát, ide le a székre! Nesze egyel sutement… – hadarta egy szuszra az árus.
– Khalid, drága barátom, nincs nekem pénzem, talán csak egy bachlavára.
– Szó nem essen! Te á vendégem vagyol, inkápp mesélj, mit csinál az egyetem utána.
Gábor nem akarta régi barátja nyakába zúdítani, egész életének kudarcát, ezért csak épp egy keveset mesélt.
Khalid addig vidám arca egyre komorabb lett, csak annyit lehetett hallani fogai közül morzsolva:
– El vágom fejét á nakatol! Le vágom…
Látszik rajta, hogy most egyetlen fejvadászt sem kímélne. Sötétedésig beszélgettek, majd csomagolt néhány süteményt barátjának, és elbúcsúztak egymástól.
Ránézett az órájára.
–Hú de késő van! Kapuzárás előtt, haza kell érjek…-
Hogy behozza a késést, átvágott a parkon. Halkan ropogott a kavicsos út, sietős léptei alatt.
(valahol a tér egy meghatározhatatlan pontján)
− Uram!
− Mondd Keel!
− Riel bajban van, segítség kell..
− Ismered a szabályt, nem avatkozhatunk bele a folyamatba.
− Értem Uram, akkor várunk.
A szökőkútnál a sárga lámpafényben figyelmes lett egy fekvőre. Felhajtott szárú nadrág, pulóver, mankó, és katonasapka.
–Ugyanaz a koldus…-
Az ember a pad, és néhány kartondoboz segítségével készült hajlék alatt, egy gyűrött füzetet olvasgatott a lámpafényben. Néha halkan felnevetett, lapozott és olvasott tovább. Szemmel láthatóan semmi problémája nem volt a világgal. Mellette konzervdoboz, és egy bizonytalan színű folyadékkal töltött pillepalack.
Gábor, zsebre dugott kézzel közeledett, mellé ért. A férfi mosolyogva felnézett, tekintetében a felismerés. Megtorpant.
–Igen, ugyanaz az ember…-
A markában lévő aprópénzt, kihúzta zsebéből, és leguggolva egyenként beleejtette a konzerves dobozba. Mintha a szívén ülő köveket potyogtatta volna, úgy könnyebbült, meg.
– Az Isten áldjon meg! – mondta mosolyogva a férfi.
– Semmiség – suttogta magában, és továbbment.
A koldus hosszan, mosolyogva nézett utána, majd feje alá tette a könyvet, és lehunyta szemét.
− Látod Keel? A fejlődése nyilvánvaló.
− Igen Uram, valóban.
Újra az utcán kopog a cipő, macskaszagú kapualj. Zárva.
„Kulcsot elő!”
Hármasával veszi a lépcsőfokokat. Alig várja, hogy hazaérjen.
– Hohó, barátocskám! – zeng a lépcsőház.
–A házinéni, jaj…-
– Fiatalúr! Már elég sokkal tartozik, mikor egyenlíti ki a hátralékot? − zeng a házinéni. Majd látva elnyúlt ábrázatát, megenyhül. Talán rég elköltözött fia jut eszébe, aki felé sem néz már évek óta.
– No, várj csak! – vált váratlanul tegezésre. Térül fordul, s egy papírzacskónyi friss meleg pogácsával tér vissza. A kezébe nyomja.
– Köszönöm…
– Menj csak, látom nehéz napod volt, egészségedre! – elégedetten néz utána.
Benyit a lakásba, cipőjét lerúgja az előszobában. Tornáztatja lábujjait, nyomta egész nap a lábbeli. Egy zuhanással levágja magát a fotelbe. Megnyomja a távirányítót. Pogácsa az ölben, törökülésben, oda se figyelve, nézi az aktuális tv-show-t.
A reklám alatt valami betétet próbál eladni neki egy tininek látszó lány, akinek –nehéz napjai vannak-, majd ugyanannak a lánynak a torkossága –nem éri be bármivel-. Kimegy a kis konyhába, és kutatni kezd a hűtőben. Nincs nehéz dolga, az édesanyja szokta volt mondani, –jegesmedvék korcsolyáznak odabent, annyi hely van-.
–Ejha ebben az üvegben még van!-
Magával viszi a szobába. Leül, hátradőlve. Belekortyol.
Hirtelen megváltozik körülötte a világ.
Fura ezüstös homályon keresztül látja önmagát, ahogy szemmel láthatóan élettelenül, összerogyva fekszik a kopott szőnyegen. A szoba minden részlete szinte beleég retinájába. Az alacsony szekrény, tetején por, a ferde lábú asztal, rajta eldőlt üveg. A falak, és a falak túloldalán tevékenykedő emberek.
Mindent egyszerre lát.
Végignéz magán, ködszerű enyhén aranyfényű lény, szárnyra emlékeztető nyúlványokkal a testén. Nem tollas, mint ahogy azt a renessaince festők oly´ előszeretettel ábrázolják, hanem inkább szalagszerű csápok alkotják a szárnyait.
A szalagok lüktetve, hol kinyúlnak, hol pedig valami burokként ölelik körül testét, állandó vibrálásban. Egy jól behatárolható, gömb veszi körül ragyogásával. Kívül, a tárgyak fájdalmas rángatózó mozgásban, és torz lények kavalkádja, rapszodikus hullámzással áramlik, igyekszik feléje. De amint bekerülnek a gömbbe, azonnal harmóniává szelídül lüktetésük, s azzal a fénnyel kezdenek ragyogni, mint ami most az ő saját fénye.
A szobában lebeg.
Látja, hogy az emberek körül, azok a lények gomolyognak, kapkodnak feléjük, de nem tudnak kárt tenni bennük, viszont szabadulni sem képesek. Valami mindig ott tartja a közelükben. A házinéni körül hasonló burkot érez, őt szelíden ragyogó érzések veszik körül. A néni macskája nyávogva rászegezi szemét.
–Lát engem…-
Igen a macska látja, érzi őt, mint ahogy érzi a többi lényt is. Mikor egy torzó, nagy igyekezetében közelebb sodródik, hátán felborzolt szőrrel ráfúj, megnyávogja.
Kipróbálja a szárnyait. De elég csak rágondolnia, a szalagok, egyetlen halk suhintással a város fölé repítik. Alant hívogató fények, lát mindent és mindenkit. Élvezi a repülést. Ahogy hátratekint, látja, hogy valami ragyogó ezüstszalag tekereg mögötte.
–A testemmel köt össze-
Valami földöntúli boldogság és nyugalom önti el. Asztrálteste és a gömb ragyogni kezd.
–Ott egy öreg alvó kutya a szomszéd házból, a nyugdíjas vadászé.-
A kutya álmodik. Álma megelevenedik körülötte. Fut tágas, illattal teli mezőkön, nyulat űzve, vidáman csaholva, mint kölyök korában. Akkor még nem kínozta csontjait a kor. Ahogy álmában űzi a nyulat, vele együtt mozog, fut az öreg test is. Kapálóznak a lábak a levegőben. A heves mozgástól, fájdalom nyilall belé, halkan felnyüszít, mozgása óvatosabb lesz.
–Szegény pára…-
S ahogy erre gondol az addig körülötte kavargó szalagok gyorsan kivágódnak mellőle, megnyúlnak, és finoman megérintik az ebet. Végigsimogatják a fejét, a nyakát. A fájós ízületeknél elidőzve, míg a mélyvörös izzás enyhe kékké szelídül.
A Nagy Vadász közben magához tér, szolid farkcsóválással és hálás meleg barna tekintettel néz rá.
–Uhh! Micsoda tekintet, mintha sokkal értelmesebb lenne, mint ahogy eddig gondoltam. –
Zuhanás.
Eszmélés a szobában. Körülnéz, az ismerős tárgyak néma ridegséggel veszik körül. A sistergő tévé, a kiürült borosüveg ott hintázik az asztalon, foltot hagyva, a még édesanyjától kapott hímzett terítőn.
Elalszik.
− Ismét szólítlak Uram!
− Halljam!
− Riel túlságosan kötődik.
− Ne nyugtalankodj! Majd ha eljő az ideje, dekódoljuk.
− De Uram, a feladat, a transzport…
− Mondtam már, ne légy vészmadár! Majd idejében feloldjuk.
Újra a reggel csípős hidege.
Egy új nap várt rá. Délelőtt jelenés egy újabb állásinterjún. Lendületesen feláll a fotelból, majd gyorsan visszaül. Szédül, minden porcikája fáj. Most óvatosabban feltápászkodik, és határozott léptekkel elindul a fürdőszoba felé.
Az utcán szembejön reggeli sétáján, az öreg bácsi a szomszédból. Körülötte szaladgál a vén vadászeb, mint egy kölyök. Odarohan hozzá, megszaglássza és heves farkcsóválás közepette, megbökdösi hideg orrával.
− Szervusz, Gábor!
− Szép reggelt Sándor bá’.
− Szép napunk van, még Ficzkó is milyen fickós ma reggel. Olyan szeleburdi, mint egy kölyök. Pedig az ízületei már olyan kopottak, mint a csizmám – hahotázik az öreg.
− Biztos szép éjszakája lehetett − simogatta meg a kutyát −, de bocsánat, találkozóra sietek. Viszlát.
− Viszlát Gábor.
S az öreg lassan elbandukolt a játékosan szaladgáló kutyával.
Szédülés, újra repül.
Különös boldogság tölti el. Emelkedő csavarvonalban felröppen a magasba, a kutya hálás szemétől kisérve. Kitágul a világ, egyre több és több dolog kerül a látóterébe, mintha folyamatosan tanulná ezt a létet. Nem is látja, hanem egész egyszerűen tudomása lesz mindarról, ami az egyre táguló körben történik körülötte. Nem is a tárgyak és történések, hanem az érzelmek és azok hatása, aurája válik tudása részévé.
Egyre erősebb vonzást érez, egy régi, valamikor jobb napokat látott, külvárosi villa felől. Gyönyörű patinás, borostyánnal befont ház, magas kerítéssel övezett kertben. Előtte kis tó és különféle növények lüktető szövevénye. Az épület oldalából, az első emeleten, egy nyolcszögletű szoba könyököl ki, a meredek völgy fölé, magas torony illúzióját keltve. A kis toronyszoba alatt a város tompa moraja terül szét.
A ház különös szigete ennek a valóságnak. Több és több részletet fedez fel rajta. A múlt ezüstfényű selyme, pókhálószerűen vonja be a házat. Megmutatja az elfoszló időben, az elfeledett, megkopott pompát, az apró tornyokat, stukkókat, szobrocskákat. Gyönyörű fénybe vonva az egészet.
Fájdalom rántja a toronyablak elé. Halk léleksikoly visszhangzik fülében. A párkányon fehér alak áll, karját széttárva, kibontott hajával játszik a szél. Leeresztett szempillái között csillan valami. Csodálattal figyeli.
–Olyan meghatóan szomorú, és szép…-
Ebben a pillanatban döbben rá, mire készül a lány. A körülötte kavargó fények, próbálják visszalökni a szoba biztonságába, nem sok sikerrel.
Mozdul a lány, repülnek a szalagok, óvón átölelve, segítik vissza a félhomályba. A test elernyed, s ezzel egyidőben fényalakja magához tér. Csodálkozva nézi maga körül az ujjongó fénylényeket, s az előtte lebegő, mosolygó férfialakot.
Lassan megérinti a lányt, ő is ragyogni kezd. Hitetlen tekintettel néz körül, láthatóan érzi a körülötte kavargó fényözön örömét. Az arca elé emelve csodálja fényben ragyogó kezét, mint valami ékszert. Szeme rátéved élettelen testére. Megretten, s abban a pillanatban visszazuhan a fizikai létbe.
Gábor csodálattal figyeli, ahogy magához tér a lány. Körülnéz, megborzong, lassan feláll, megigazítja hálóingét, s mielőtt becsukná az ablakot, belemosolyog a reggelbe.
Hirtelen sötétvörös baljós fényt érzékel maga körül. A szelíd lények mind eltűnnek egy szisszenéssel. A hideg csontjáig hatol. Félelem dermeszti meg. Az eddig egyre nagyobb és ragyogóbb ezüst-fény, ami körülvette fényszövet testét, összeszűkül egy ponttá. Vele együtt, majd elszáguld cikázva, menekülve. Szinte szédül a hihetetlen sebességtől. Bujkálva hol itt, hol ott tűnik el, majd a tér egy másik pontján megjelenik, sosem látott tájékán a földnek. Egy hatalmas ugrás a térben, s egy ismeretlen bolygón, ismeretlen csillagok közt találja magát.
− Uram, én időben szóltam, Uram! Riel találkozott a Hozóval…
− Nincs gond Keel ? nem árthat neki.
− Reméljük a legjobbakat…
− Bízz bennem és benne Keel. Mindig is túl kételkedő voltál.
− Bízom Uram. – hajtotta le fénykoronáját.
Lassul az iram, fárad. Sűrűbben fordul elő, hogy csak lebeg a tér egy pontján. Végre ráébred új képességére. − Ahová gondolja magát, azonnal ott terem. A tér minden dimenziója úgy hajlik akaratára, mint kisgyermek kezében a gyurma.
A tér és az idő…
Ott van ugyanazon csillag születésénél, és halálos összeroppanásánál. Napok izzó magjában és a látszólag üres csillagközi térben. Megbújik az atom elektronfelhőjében, mezonokkal száguld a tér-időn át. Tenyerén tartja galaxis forgó spirálját. Fényt gyújt a csillagok közti sűrűsödő anyagfelhőben, örvényt kelt az időben és a térben.
Eszébe jut a lány. Megjelenik a bolygón, az idő egy pontján, lávafolyamokban gázol, kontinensek dermednek körülötte. Óceánok, és tengerek kavarognak a hűlő felszínen. Ébred az élő anyag, óriáspáfrányok és fenyők tövében. Állatcsordák porladnak, erdők válnak szénné, hegyek gyűrődnek, tengerek száradnak ki, helyt adva a sivatag homokjának. És városok nőnek ki a földből, és süllyednek feledésbe.
Újra jelen…
Az a régi ház, az a repkénnyel befont erkély, a lány még kifelé kémlel, majd becsukja az ablakot, és egy régi dalt dúdolva öltözni kezd.
Újra Zuhanás…
Feleszmél, minden tagja fáj. Leragadó szempillákkal néz körül.
Végre odaért a megadott címre, az irodaépülethez. Más volt, mint amihez eddig szokott. Nem voltak üvegfalak, és tükörajtók, még lift sem volt a házban, viszont világos szellős lépcsők vezettek fel az első emeletre, a „Tárgyaló” feliratú terem elé. Leült a recepciónál. Elővette a hirdetést, hogy legalább valami fogalma legyen arról, milyen állásra jelentkezett.
Munkaerő-közvetítésre szakosodott cég keres HR konzulensi pozícióba munkatársat.
bla bla bla
Felnéz, egy csinos nő siet át a folyosón papírokat lobogtatva. Tekintete visszatért a szórólaphoz.
− Pályázati anyagok…
Ehh, mindig ezek a jól hangzó sablonszövegek.
− Önt mikorra hívták be interjúra − kérdezi váratlanul egy csengő női hang.
− Ö-ö fél tízre, kilenc óra harminckor van megbeszélésem − néz fel a brosúrából
− Túl korán jött, kérem. Még csak negyed nyolc van, ilyenkor még senki sincs bent az illetékesek közül.− tájékoztatja az előbb látott nő.
− Köszönöm. Akkor majd visszajövök egy óra múlva − morogja −, viszlát.
Ahogy a nő eltűnik, felpattan, és megkönnyebbülten, nem kell újra jópofiznia, lerohan az emeletről. Nem látja senki, hármasával veszi a lépcsőket. Az épület kapujában, majdnem felborít egy lányt. Utána kap, megragadja…
ő az…
ő az… − visszhangzik lelkében.
A világ egyszeriben ponttá zsugorodik. Csak nézik egymás szemében a világegyetemet. A felismerés felkapja őket, mint valami forgószél. Felébred a ragyogás, körülöttük éled a világ és ujjong. Időtlen időkig tart ez a szédítő forgás…
− Uram!
− Nincs mit tennünk Keel. A lány, már e világegyetem szülötte. Mi vándorok vagyunk a térben és az időben, Dimenziókat ölel át létünk, és feladatunk. Elszórjuk a magot, elültetjük az általunk ismert legmagasabb szintű létforma lehetőségét.
− Itt Uram, elég gyorsan kifejlődött. De Riel…
− Mindig van, aki marad Keel.
− Egyre kevesebben leszünk Uram.
− Az akarat szabad Keel, szabadabb, mint mi magunk. Az a sorsunk, hogy termékennyé tegyünk új és újabb világegyetemeket. Indulj!
− Keel! – tette hozzá – hibásan gondolod. Egyre többen leszünk, ahogy egyre több világot termékenyítünk meg. Na, indulj hát.
A gondolatnál is sebesebb villanás és Keel, az egyetlen megmaradt segítő eltűnik a tér-idő felvillanó görbületében. Vele egyidejűleg vörösen izzó hideg fény, mint a világűr végtelenje olyan hideg, jelenik meg a tér ezen pontján.
− Üdv Hozó!
− Üdv.
− Keel volt az utolsó. Nem használhatjuk újra, megviselte Riel döntése.
− Majd teremtünk újakat fényből és árnyékból, nekik adjuk Riel és Keel tapasztalatát.
A kék és vörös fény egymásba olvadva tűnik el a görbült térben.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.19. @ 14:58 :: Tarány Sándor
