Hagyd a kapcsolót, ne nyúlj hozzá!
Hagyd, hogy magához öleljen a sötétség! Van abban valami nyugtató békésség, ha sötét szobában fekszel az ágyon, kezed fejed alá gyűröd és még csak nem is gondolkodsz. Pedig biztosan lenne min. De néha vagyunk úgy ezzel, hogy le van sz….!!!!
Van olyan pillanat, amikor semmi és senki nem érdekli az embert. Amikor ez az egész rohadt világ elsüllyed a semmibe. Sőt, van olyan pillanat, amikor még taposnánk is minél mélyebbre, hogy legyen már vége. A világnak /meg nekünk is/. Vannak olyan éjszakák, amikor magunkba zuhanva fekszünk, se az álom nem jön, de erőnk nincs semmihez, éppen csak elviseljük, hogy létezünk. Nem kérdezünk rá, hogy miért. Ha van is válasz rá, nem érdekel bennünket.
Válasz persze van. Önző, egoista módon meg tudjuk magyarázni, hogy milyen fontosak vagyunk valahol, vagy éppen valakinek, holott lehet, csak önmagunknak vagyunk fontosak.
Létezik olyan éjszaka is, amikor valaki ott “szuszog” melletted, akit amúgy szeretsz, féltesz, de azon az éjszakán a pokolba küldenéd legszívesebben. Ha egyedül élsz, más éjszakákon álmodozol valakiről, valakiről, aki – bár nem veled él, de mégis – a társad, a párod, a szerelmed /vagy a fene tudja ki ő neked/. De az ilyen éjszakákon eszedbe sem jut.
Az sem jut eszedbe, hogy tegnap a Juhász Gyula kötetet direkt a párnád alá tetted, hátha ma éjszaka lesz egy kis időd olvasgatni /szereted a metafóráit, dallamát a verseinek/. A macskád is kizártad az előszobába – nem tudod őt sem elviselni. Ma minden zavar, minden rossz.
Legjobban önmagad utálod. Van rá okod? Van. Ha más mondaná, a torkának ugranál, magadnak meg esetleg bevallod, de csak az ilyen éjszakákon. Miért utálod magad? A múltban keresed a választ, találsz is bőven okot rá. Emiatt aztán nem a jövővel foglalkozol.
Jövő? Holnap felkel a nap. Ennyit tudsz. Most csak ennyit tudsz, és nem is érdekel más.
Hallgatod, ahogy a bútor néha pattan egyet, hallgatod a szél hangját a zárt ablakon túli világból. És hallgatod a semmit.
Hallgatod a sötét éjszakát.
Ne nyúlj a kapcsolóhoz! Engedd, hogy az éjszaka magához öleljen. No nem szerelmes öleléssel, sokkal inkább gyilkos szorítással. De most nem fáj semmi sem. Legfeljebb az, hogy újra reggel lesz. Újra felkel a nap.
Újra élsz.
Élsz?
Ne nyúlj a kapcsolóhoz!
Jó ez a sötétség, jó az éjszaka…
Ne nyúlj a kapcsolóhoz!
