Semmi sem sürgős most.
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik, lelkem szorítva.
Vonz a nem-létezés nyugalma.
Testtelen lebegek az űrben,
vak-rozsdás szemekkel nézem
a hideg-kék földet.
Fázik.
Hótakarót húz magára
csúf foltokra szaggatva,
kínlódva
szürke párát lehel
a fagyott világba.
Szétszakadt ciha
fehér tolla hullik,
az idő fájó-lassan,
érdes-csikorogva múlik,
s hogy magányom oldja,
rosszabbik énem
mohó-kapzsin hozzám bújik.
