… valahogy a fekete semmiből lassan kezdett előbújni az értelme, és egy kérdés fogalmazódott meg lassan.
— Mi történt?
Ezt ismételgette magában, semmi más nem jutott az eszébe, az egész világot egyelőre csak ez a kérdés jelentette.
— Mi van? Mi történt?
Csak azt érezte, hogy van, hogy él, másra az agya nem volt képes. Erőlködött, hogy teljesen visszatérjen az öntudata. Közben vibráló hangot hallott, mintha egy lemezrúgót pendítettek volna meg, és mintha az öntudatra ébredés előtt is hallotta volna. A hang lassan halkult. Kinyitotta a szemét, és az jutott közben eszébe, hogy ha ezt ilyen természetesen meg tudta tenni, akkor talán a teljes észre térés sem reménytelen.
Fekete, homályos volt a világ, hiába erőltette a szemét, csak foltokat látott. Észlelte közben, hogy fekszik, egy ágyon fekszik betakarva, érezte magán a takarót, és hamarosan az erős fájdalmat is. Görcsösen, lüktetve fájt a feje, felnyögött a kíntól, meg akarta tapintani a fejét de a keze nem mozdult. A másik kezén is csak az ujjait volt képes megmozdítani, a lábai szintén nem engedelmeskedtek.
— De hát mi történt? Miért fekszik itt?
Aztán egyre inkább érezte a külvilágot, a látása is kezdett visszatérni. Egyedül feküdt egy kis fehér szobában, kezéből csövek lógtak ki, és ahogy lassan elfordította a fejét, műszereket látott az ágy melletti asztalon. Most már a keze is nagyon fájt a beleszúrt tűktől, a vibráló hang újra felerősödött, kis időre újra kihunyt a gondolkodása. Csak pár pillanat volt, és újra magához térve folytatta a rejtvény megoldását.
— Ki vagyok én? Miért vagyok itt?
Erőltette az agyát, és egyre többet volt képes megérteni. Már tudta, hogy kórházban van és arra is emlékezett, hogy itt töltötte élete nagy részét. Igen, a pszichiátriai osztály, ahol évekig élt, a kezelések, rohamok, amikor üvöltve menekült az őt üldöző sötét hatalmak elől. Újabb kezelések, hetekig tartó elborulások.
Úristen, micsoda egy értelmetlen, ócska élet, amíg mások családot alapítottak, dolgoztak, építettek, ő közben a bolondokházában téblábolt. Az volt az élete, leszámítva talán a gyerekkorát. De iskolába is csak egy kis ideig járt, szomorúan nézte a családja, ahogy egyre jobban lemarad a korosztályától. Otthon lézengett sokáig, és amikor harminc éves korában meghalt az édesanyja, rohamosan romlott az állapota. Már nem volt, aki felelősséget vállaljon érte, megkönnyebbültek a rokonai, amikor bekerült a „gyogyóra”. Látogatói se nagyon voltak, ócska, legyógyszerezett, monoton hetek, évek jöttek. Talán Kriszta volt az egyetlen, amire érdemes emlékezni. Ő is ápolt volt itt, leginkább a dac hozta össze őket, hogy nekik is lehessen valakijük.
Valaki, akire várhatnak, akit szerethetnek, akihez tartoznak. A személyzet nem akadályozta őket, mert amíg egymáshoz tartoztak mindkettőjüknek stabil volt az állapota.
És Kriszta nemrég egy roham közben agyvérzést kapott, csak pár nappal élte túl. Az eset után aztán nála is súlyosbodott a kór, még arra emlékszik, ahogy üvöltve menekül valami fekete kámzsás alakok elől. Akkor történhetett valami, ami miatt most itt fekszik. De most már sehol sem érezte őket. Csend volt, eltűntek fejéből a hangok, eltűnt az állandó félelem, szorongás is. Azon gondolkodott, hogy milyen összeszedett most, talán elmúlt a betegsége? Hát vége lenne?
— De miért volt ilyen az élete? Miért?
Hirtelen úgy érezte, hogy nincs egyedül. Nagyon rég nem tapasztalt biztonságot, szeretetet érzett, mint gyerekkorában.
— Mama, te vagy?
Ahogy kimondta, már látta is. Olyan volt, ahogy mindig is emlékezett rá, a kék nyári ruhában, hajában pánt, mosolygósan.
— Igen én vagyok, azért jöttem, hogy segítsek.
— Miben Mama?
— Az indulásban. Nincs sok időd hátra.
— Mama! Azt hiszem meggyógyultam, és végre kimehetnék innét! Csak nem most kell meghalni?
— Készülnöd kell rá.
— De Mama miért volt így? Mi haszna egy ilyen életnek? Te tudod?
— Tudom, hogy nehéz volt neked, de látod nekem csak így lehetett egy kisfiam, az életem értelme.
— Neked Mama? És énnekem? Nekem mi volt az értelme?
— Mindennek van értelme, hidd el, megérted hamarosan. Azért vagyunk itt, hogy tapasztalatokat szerezzünk. Szépet, jót, rosszat, kellemetlent. Mindez beépül a lényünkbe, mint tudás. Ez hosszú távon fontos.
— De én csak a rosszat kaptam, miért így történt?
Nem jött válasz, minden eltűnt egy újabb ájulással, azután két embert látott, akik valahonnét a távolról hívogatóan integettek, Krisztát azonnal megismerte. Erős fényben állt, nyoma sem látszott rajta betegségnek, mosolygott, nagyon szép volt.
Idősebb férfi állt mellette, lassan ráeszmélt: a nagyapja. Még gyermekkorában halt meg, nagyon szerette őt. Feléjük intett, és közben megnyílt egy alagút mellette. Sötéten örvénylett, nagyon-nagyon távoli végén kicsi fény látszott.
Belépett az alagútba, és elindult a fény felé…
Legutóbbi módosítás: 2010.02.04. @ 17:59 :: Torjay Attila