Nagyon meleg volt az udvaron, a kút vaskereke olyan forró volt, hogy égette a kezét. Azon szokott hintázni, és ivott volna vizet, de annyira nem volt képes megtekerni, hogy víz jöjjön belőle. Nagyon éhes volt. Előző nap este evett egy keveset, de lassan már a dél közeledett. Egyedül téblábolt a ház előtt, az anyja reggel elment. Fáradtan felsétált az emeletre, a konyhai vödörben még volt kevés víz, a barna zománcos bögrét megmerítette, és teleitta magát. Így jobb volt valamivel.
Újra körülnézett a lakásban valami ennivaló után, de semmit sem talált, üres volt a cukros doboz is, pedig általában szokott benne lenni egy kevés. Aztán benézett a nagyszekrény alá. Két éves kora körül oda dugdosta el a kenyérhéjakat tartalékként, persze nem talált semmit. De hiszen rég volt, van már három éve is, leszokott róla. Pedig de jó lett volna még az is, fájt a gyomra, marta a sav. Visszament az udvarra, hátul a kerítés mellett bóklászott, vadsóskát keresett, de nem talált. Jobb híján fűkalászokat húzott ki, és az gyenge végét rágta, aztán az árokparton papsajtot keresett. Egyenként megpucolta, aztán már nem bajlódott vele, úgy tömte a szájába héjastul.
De így sem lett sokkal jobb. Eszébe jutott a japánbirs-sövény a szomszéd utcában, nagy, sötétzöld almák szoktak lógni rajta. Teljes erejéből nekifeszült a vaskapunak, sikerült is résnyire megnyitnia.
A bokrokon tényleg voltak almák, kettőt letépett, közben a tüskék felsebezték a kezét. Szerzeményével iszkolt haza, útközben egy kertből kilógó szilvafáról még sikerült letépni pár félérett szilvát.
Leült a lépcsőházban, megette a szilvákat, aztán a birsbe próbált beleharapni, de nem ment, annyira kemény volt. Arra gondolt, hogy a betonjárdán megreszeli, újra felment a lakásba, megmerítette a bögrét, és a vízzel lemosta a járda kis darabját. Addig húzogatta rajta az almákat, amíg kevés pépes reszelék nem keletkezett. Megkóstolta, borzasztó savanyú volt, ráadásul homok ropogott a foga alatt.
A városból harangszó hallatszott, dél volt.
De jó lenne, ha jönne az anyja és hozna ennivalót! Kenyeret, kiflit vagy zsemlét, talán kolbászt is. Beült a lépcsőforduló kerek ablakába, onnét jól látható volt az utca. Mereven figyelt, de nem jött senki, viszont oda tűzött a nap, égette a fejét. Szédült.
Leballagott az akácfa alá az árnyékba, a hangyákat nézte, el is aludt közben. Arra ébredt, hogy megint égeti a nap, az árnyék már odébb húzódott. Bement a lépcsőházba, lassan sétált fel a kanyargós lépcsőkön, majdnem felért, amikor odalent megcsikordult a vaskapu. Az anyja ért haza, leszaladt eléje.
— Anya, éhes vagyok, kérek kenyeret!
— Nincs, kisfiam, nem tudtam hozni.
Nagyon elkeseredett. Hát miért nincs? Azt várta egész délelőtt. Hiszen nagyon éhes!
Ránézett az anyjára, és mérgesen mondta: hülye. Meg is bánta rögtön, de már nem lehetett visszaszívni.
Az elképedve, szomorúan nézett rá, aztán megfordult és elindult kifelé, még visszaszólt.
— Elmegyek a Kató nénihez, esetleg adhatna szilvalekvárt, van neki, tudom. Talán még pénzt is ad kenyérre. Sietek.
A kapu újra megnyikordult, ő leült a lépcsőre, és a korlát vasrudait ütögette a fejével.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.02. @ 07:00 :: Torjay Attila