Eszelőnek /a hun sámán nyikhaj gyereke,
kinek hiányzott rég egynehány kereke/
elméjében hatalmas lenyomatot hagyott,
hogy lovának patkója szikrázott egy nagyot.
— Hé! — kiabált Sehunnak, aki bagót rágott
— feltaláltam az elektromosságot!
És továbbgondolta ezermester fővel,
és az apja sisakját ütögette kővel,
azután amilyen leleményes fajta
már az alsámán reszelőjét húzogatta rajta.
Jól láthatta élő, és már régen kiholt,
hogy buzgalmában mekkora kék szikrákat csiholt
amit aztán drótokkal a sörpadra eresztett.
Mindenki vetette volna a keresztet,
ha nem éppen pogányként éldegéltek volna.
És akkor előállt a jó öreg Tolna.
— Mifenét találgat ez itt mindig föl, ni!
Tessék szépen, rendesen kínajokat ölni
nyilazni, meg kumisszal szeszelni,
nem pediglen itten a villanyt reszelni!
Mérges volt az öreg, szinte kaparta a fagyalt
de Eszelő eközben már trafóházról agyalt,
és villanypóznákról bükkből, no meg nyárból.
Pont akkor érkezett a Kende a határból
és mivel a munkája aznapra elfogyott,
hulla fáradtan a sörpadra rogyott.
Hogy jól érezze magát, az nem lehetett „mán” cél
egész fenekéről leégett a páncél.
Üvöltött a Kende, rítt a felesége,
és ez lett az Eszelő pályájának vége.
Alaposan betelt hunéknál a mérték
jól fenékbe rúgták, drótjait széttépték
és az Ahun, aki idáig a sültgalambot várta
az éjjeli lámpát a fejéhez vágta
de úgy ám, hogy rászorult fejére a búra.
Állítólag — így mesélé ezt az arvisúra.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.22. @ 09:55 :: Torjay Attila