Mindez régen történt, még abban az időben, amikor az Isten fokozottan odafigyelt a Földi dolgokra.
Kedvét lelte az emberiség fejlődésében, szeretettel pátyolgatta tekintetével a virágokat, óvó pillantása kísérte a legkisebbeket. Pedig nem csak itt lett volna dolga, hiszen a végtelen Világegyetemben végtelen sok helyen kellett jelen lennie. Más élőlények, más Galaxisok történéseit is figyelemmel kellett kísérnie, a nagy Mű működtetése rengeteg gondot adott néki, ám valahogy ő mégis az embereket, a Földet szerette talán legjobban.
Legalábbis így mondják.
Nem szólt bele az emberek dolgaiba, csóválta a fejét a rosszaságokon, szomorkodott a háborúkon, együtt érzett a szenvedőkkel és velük örült, ha sorsuk jobbra fordult, ha jókedvvel ébredtek, ha kedvesen mosolyogtak a másikra. És az emberek között is legeslegjobban a Dunabecsieket szerette, nem tudni miért, hiszen ők sem voltak se jobbak, se rosszabbak másoknál, nem is próbálta ezt sosem magyarázni, elvégre az Istennek is lehetnek érzései…
És abban az időben történt, hogy a második éve tartó aszály miatt kezdtek az ott élő emberek éhezni, persze elsősorban a szegények, a kastélyok népe nem annyira érezte. A reményvesztett szegény emberek utolsó menedékként hozzá imádkoztak, tőle várták nyomorúságos életük jobbra fordulását, és Isten egyre szomorúbb szívvel hallgatta az imákat. Végül úgy gondolta, hogy ebben az egyetlen esetben kivételt tesz.
Hamarosan egy álló hétig esett az eső Dunabecs környékén, a folyó megduzzadt, a tó megtelt, a vetés erőre kapott. Visszatért a jókedv, optimizmus, és soha sem arattak még akkora termést, mint abban az évben. Az emberek hálaadó körmenetet tartottak, felújították a templomot, meg voltak győződve róla, hogy mindez Isten kegyelme. Az Isten kicsit meghatódott mindezen, és velük örült a sorsforduláson, az optimista, vidám hangulaton.
Csupán Fazekaséknál maradt el a vidámság, az egyetlen kislányuk, Eszti nagyon beteg volt. Egyre csak fogyott, egyre sápadtabb lett, és szülei végső fájdalmukban sírva kérték az Urat, essen meg a lelke ezen az ártatlan kis virágszálon, segítsen rajtuk.
Isten velük érzett bánatukban és úgy gondolta, hogy még egyszer, utoljára segít, de ez tényleg az utolsó. A kis Eszti hamarosan felgyógyult, és nem maradt el a hálaadó imádság.
Az ott élő emberek ezt is Isten segítségének tudták be, és sokan arról kezdtek suttogni, hogy az Úr különös figyelemmel kíséri a falu sorsát.
Nem tudni miért, de Istennek kicsit hízelgett mindez, és további kéréseket teljesített. Az egyik jó tett követte a másikat, és a falu hamarosan a leggazdagabb lett a környéken. Még a legszegényebb ember is kőházat építtetett, volt úgy, hogy egy évben kétszer is arattak, a magtárak, csűrök dugig voltak, az emberek kezdtek kigömbölyödni.
És ahol nem arattak kétszer, ahol szűkölködtek az emberek, ott kénytelenek voltak kölcsön kérni. A gazdag dunabecsiektől kérték a kenyérnek valót, ők pedig nem adták olcsón. Jó árat kértek érte, és a környező falvak szegényes vagyonkája kezdett Dunabecsre vándorolni. Aztán voltak, akik eladósodtak, és mivel nem tudták megfizetni, be kellett állniuk a gazdag falu rátarti gazdáihoz robotolni. Volt olyan, aki az adóssága fejében a gyerekét küldte cselédnek. Így Dunabecs egyre utáltabb név lett a környéken pláne, hogy a gazdagsággal az ottaniak önérzete is megnőtt, és nyíltan lenézték a környék szegényebb falvainak lakosságát. Egyre jobban meggazdagodtak szomszédaik kárára, aztán amikor már mindenkinek elege volt összebeszéltek, és kapákkal, kaszákkal megrohanták a gazdag, kivételezett dunabecsi embereket.
Illetve mégsem…
Isten rádöbbent arra, hogy mindez bizony neki is köszönhető, és nagyon elszomorodott.
Az idő hirtelen visszaforgott az aszályig, és aztán onnét ment tovább immár beavatkozás nélkül.
Az éhezők éheztek, a szomjazók szomjaztak, a betegek vagy meggyógyultak, vagy sem. Az Úr többé nem avatkozott az emberi dolgokba.
Sokan azt suttogják, talán nem is járt azóta a Föld környékén.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.25. @ 11:58 :: Torjay Attila