A globális felmelegedés összehasonlíthatatlanul legtragikusabb következményét tapasztalhattuk b?rünkön az idén. Január közepéig még csak havat se láttunk Brassóban, hacsak azt a két-három havas es?t nem számítjuk, mely megdobogtatta a szívünket… Hátha… A remény hal meg utoljára.
A mi reményünket is csak a román kollégáink több száz esztend?s népi tapasztalata nem hagyta kimúlni. Jön majd a “gerul de boboteazÃ?Æ?” (vízkereszti fagy), ne féljek, s lesz akkor hó is… – vigasztaltak. Eljött a vízkereszt, elmúlt a névnapom, s január tizedikén rövid ujjú trikóban szaladtam le kenyérért. No, kaptam is ezért a fejemre, amikor hazaértem. (“Normális vagy???? Január közepén? Ki akarod h?teni magad, aztán kezdd megint az asztmás rohamokat!”) Nekem lett igazam… De hát ezt a családi történelemkönyvbe nem fogják feljegyezni, de az, hogy lementem rövid ujjú trikóban vásárolni, az még hosszú éveken át hivatkozási alap lesz a széls?séges felel?tlenségem bizonyítására.
A román kollégan?im nem estek zavarba a vízkereszti fagyot illet? kaján megjegyzéseim hallatára. Ugyanis a románok csak a XX. Század elején tértek át a Gregoriánus naptár használatára, addig az ó-ortodox id?számítást használták, mely két héttel el?re tolódott. (Ezért tört ki a Nagy Októberi Szocialista Forradalom is november hetedikén). Tehát nyugodjak meg, mert a vízkereszti fagy csak két hét múlva jön. Nagyon hasznos dolog ez az id?számítás-váltás. Ha a “naptár” szerint valami nem következik be, hát legfeljebb két hetet késik…
Január 15-én estefele aztán végre megindult a hóesés. Én reggel boldogan ástam ki Szidit a harminc centis hó alól, ellen?riztem a láncait is, remélve, hogy hét végén végre mehetek sízni. Ám kiderült, hiába volt a nagy hólapátolás, másnapra elolvadt az egész. Megint tizenvalahány pluszt mutatott a h?mér?. 20-ára virradóra aztán megint harminc centis hóréteg fogadott. S ezúttal megjött a beígért vízkereszti fagy is, -28°volt az ó-ortodox kalendárium szerinti vízkereszt reggelén Brassóban. Szidit havasan hagytam délig, inkább a gyaloglást választottam. “Engedjen meg egy picit a hajnali fagy…” – gondoltam. – Ilyen id?ben fagyott a tojás nagyanyám tyúkjának a seggére. Az id? engedett is vagy 7°-ot, -21°-ra váltott, amikor kiástam Szidit a hó alól. Nagyon operatív voltam, el kell ismernem. No persze, rögtön került kifogás a munkám min?ségét illet?en, amire én elég epésen válaszoltam, mert a kilincset is alig bírtam lenyomni a megfagyott kezemmel. Feleségem, a síkeszty?ben lilára fagyott kezeimre pillantva is úgy döntött, hogy ezúttal nem megy le, hogy megmutassa, hogy miként kell azt rendesen megcsinálni.
Másnap reggel hiába akartam elindítani Szidit, mert a -29°-ban lefagyott az aksija. Munkába menet eszembe jutott a régi mondás, hogy “Olyan hideg van, hogy a köpet is koppan az aszfalton.” Vajon igaz-e? Óvatosan körülnéztem, nem lát-e valaki. Azzal nem is volt baj, nem sokan korzóztak az utcán, köphettem volna közbotrány okozása nélkül, de sajnos a puha hóban úgy sem koppant volna, úgyhogy lemondtam a “Mith Busters” (mítoszrombolók) szerepér?l. Nem baj, írok nekik, ellen?rizzék majd ?k abszolút tudományosan… A Megyei Kórházig tartó gyalogút alatt az agyam nem fagyott be teljesen, így felidéztem egy régi emléket. Hasonló hideg volt. Egy kismadár felröppent egyik ágról, s az vonta magára a figyelmemet, hogy röpte nagyon furcsa volt. Végül leesett a leveg?b?l. Amikor odaértem, már nem élt, megfagyott röptében. Még ma is kísért ez a drámai jelenet.
Szombatra se melegedett ki az id?. “Hátha holnap… Addig jól leverik a pályát…” – döntött a családi tanács, s mint este kiderült, nagyon okosan, mert szomszédaink csontjuk velejéig átfagyva értek haza és összekarcolt sílécekkel. Az er?s szél lefújta a pályákról azt a havat is, ami esett, a többit a hódeszkások elintézték. Csupa jég és k? minden pálya. Na, ett?l kitört a rabszolgalázadás. Összeült a forradalmi tanács, hiába síparadicsom Brassó-Pojána, irány Nyugat: megyünk a Keleti Császárságba sízni! Sürg?sen tárcsázunk, hurrá, még van három szabad hely a suli által szervezett kirándulás létszámában! “Csak volt!” – foglalom le kérdezetlenül a fiam számára is a helyet a buszon. Röpke számítás: fejenként 375 euró, ebben benne az út, szállás, reggeli, vacsora, síbérlet öt napra. Nem luxus, nem bagó, de megéri! Irány Präblich!
Hihetetlen, a szabival sincs gondom, a nejemnek sem, hiszen vakáció van. A csomagolást nem részletezem. Megbocsáthatatlan b?neim száma megduplázódik, f?leg, miután Marika kabátja beleakad az általam Szidibe helyezett síbotba, s herseg? hanggal jelzi e találkozás iránti nemtetszését. Végül, mivel csak ketten ülünk Szidibe, csak beférnek a csomagjaink a csomagtartóba és a hátsó ülésre. Szerencsére Ákos fiam csomagostól csak Pesten száll fel az autóbuszra.
Az autóbuszon utazást, azt nem nekem találták ki. Már egy fél órai alvási kísérlet után fáj a hátam, hiába emelem-engedem hátra-el?re az ülést. Mikor végre mégis elszunnyadnék, oldalba bökés hozza tudtomra, hogy garatom nem elég min?ségi meditációs zenei forrás. Hiába, rossz a társaság zenei m?veltsége… Nem részletezem, nem vagyok panaszkodó típus.
Budapestt?l Hegyeshalomig hamar eltelik az id?, a határt átlépve hamarosan deja vu érzésem támad a táj láttán. Viadukt-alagút-viadukt-alagút… Olyan, mint JellasiÃ?â?¡ hazájában, csak az alagutak hosszabbak. Ilyent Erdélyben is lehetne építeni. Na jó, na nem politizálok. Leobenben, Präblicht?l 30 km-re már a guta kerülget a táj láttán. A tájnak ugyanis novemberi-márciusi kinézete van, havat csak foltokban látunk. Szent Habakuk, azért adtunk ki ennyi pénzt, hogy… morgolódok a Leoben után következ? alagútban a nejem teljes mérték? egyetértése mellett. Ám a mondatot nem sikerül befejeznem, mert kiérünk az alagútból, s egy teljesen más látvány fogad. A táj szürkéb?l egyszerre hófehérré válik, nehéz felmérni a hóréteg vastagságát, de minimum fél méter…
– Yabbidabbidoooo! Van hóóóó!
S elindul a havazás is! Már az se tud elkeseríteni, hogy hullapihenten érkezek meg. No persze jön a – vitatáborokból a szobákkal való jól ismert – puzzle-játék. El?ször kéjesen veszem tudomásul, hogy nem az én fejemen csattan ez, ám amikor nyolcszemélyes szobába akarnak tenni, “mert a gyermekek már elfoglalták a négyszemélyes szobákat” már pont úgy puffogok, mint félóra múlva a diákok, akik puffogásomnak látják a kárát. Élen a diri fiával, aki b?g… Kioktatom Karcsit és Tamást, a szervez?ket, hogy ezt hogy’ kell csinálni máskor.
Karcsit ismerem, nejem kollégája, tornatanár az Áprilyben, de Tamást nem, bár ismer?snek t?nik, és folytonosan “tanárbácsiz”, amit?l idegrohamot kapok. Tamás válaszként felemlegeti, hogy els? évharmadban megbuktattam kémiából, igaz, a harmadik évharmadban már tízese is volt. Történt ez ’92-’93-ban. No, ezt leöntjük egy kis forralt borral, s pertut iszunk, abban a reményben, hogy a múltamnak e sötét részlete feledésbe merül. Ez meg is történik, de a “tanárbácsitól” csak nem szabadulok meg, ezután “Szervusztanárbácsi” vagyok. Feladom. Reménytelen eset…
Otthonról nem kis aggályokkal indultam el az ?slakossággal való kommunikációt illet?en. Szüleim, mint egykor minden magára adó brassói jól beszéltek németül. Engem is öt évig tanítottak, de a súlyos derdiedas-allergiám (mely lehet szüleim túlzott igyekezetének “Fiam meg KELL tanulnod németül” is volt köszönhet?) miatt, alig ragadt több rám, mint Ákosra, ki öt év német-tanulás után kijelentette, hogy átiratkozik a francia csoportba, s inkább bepótolja az öt év hiányt a következ? három év alatt. Aztán az érettségin a franciát választotta egyik érettségi tárgyként, bizonyítandó, hogy van nyelvérzéke, csak a német egy lehetetlen nyelv. Hiába, apja fia… (Bár ne ebben mutatná ki.) Szóval kommunikációs aggályaim némileg csökkennek, amikor a menedékház tulajdonosa Gy?z?ként mutatkozik be.
Gy?z? köszönt minket, majd elmondja a menedékház szabályait. A legnagyobb sikert az a szabály aratja, hogy “bármib?l, bármennyit lehet repetázni”. A szobákban elhelyezett füstjelz?k már nem aratnak osztatlan sikert a társaság egy részének körében, én viszont kajánul díjazom ezt is. A társaságról lerí, hogy Gy?z? jobban tenné, ha rövidre fogná az el?adását, ami be is következik, s megrohamozzuk a pultot.
Az osztrák konyhakülönlegességekkel való ismerkedésbe vetett reményeim hamar szertefoszlanak, amikor a szakácsné kemény szellemi er?feszítés árán összetákolt német mondatomra valami mássalhangzó-torlódással válaszol, s arcáról lerí, hogy egy mukkot se ért galagyolásomból. Gy?z? feleségének közbelépése oldja fel a kommunikációs zavart. Megkér, hogy ismételjem el magyarul. Magyarsága kifogástalan, de hangsúlya elárulja, hogy nem anyanyelve a magyar. Mert ?k mindannyian vajdaságiak… magyarázkodik, és édesanyja nem tud magyarul, csak szerbül…
Nem baj, szerb ételt se ettem huszonkilenc éve, amikor is egy szerb családnál laktunk albérletben frissensült házasokként. A szerb konyha egyik jellegzetessége – ahogy én megállapítottam -, hogy majdnem annyi csíp?sborsot használnak, mint mi magyarok pirospaprikát. Ez komoly kihívás a belügyminiszteremnek, mely a szöget is megemészti ugyan, három kivétellel: antibiotikum, csíp?s paprika és csíp?sbors. S én egyetlen tányér levesemben öt csíp?sborsszemet találtam. Az éhezés és a fosás közül az inkább az utóbbira szavazok, mert guvad ki a szemem az éhségt?l. A beleim dicséretére legyen mondva, négy napig h?siesen bírták a szüntelen ostromot, s csak utolsó nap kellett oly ritmusban elérnem a megkönnyebbülészeti körguggoldát, mint Lipót császár a Burgot Béri Balogh Ádám díszkíséretében. De akkor ötször… gyors egymásutánban.
Gy?z? majd hanyatt vágódik az elfogyasztott zsemlemennyiség láttán. Nekem pedig ama Csülökcsárda-beli jelenet jut eszembe a Gy?z? képét látva, amikor is a pincér odaszólt a kollégájának:
– János, hozzál több kenyeret az asztalokra, erdélyi busz érkezett!
Gy?z? pedig siet?sen az autójába ül, s elszalad Eisenerzig, hogy a reggelre való zsemlemennyiséget biztosíthassa, miel?tt a Billa bezár.
Reggel, ébredés után els? dolgom kinézni az ablakon, hogy nem olvadt-e el mégis a hó. Minden hófehér, nincs baj, de hova lettek az autók? Hiszen ablakunk el?tt az este parkoló volt… Aztán felfedezem, hogy a hómez? némileg hullámos ott, ahol az autókat láttam. Ám az útról már feltakarították – valami korán kel? manók – a havat. Hideg az nincs, nyitom ki az ablakot.
– De hát ebben a nagy hóban miként fogunk sízni? – tanakodok hazai tapasztalataimra támaszkodva. Kételyeim hamar szertefoszlanak, amint a pályára érünk. A hó le van verve! Mindenhol! Azt a… ! Hát igen. Ezt a Pojánán is meg lehetne csinálni. De kivel? Ahhoz minimum haza kellene telepíteni a Ceausescu-korban kivándorolt szászokat.
Kilenc órakor ott van az egész társaság. Majdnem mind pirosban vagyunk, mintha összebeszéltünk volna. Úgy nézünk ki, mint egy kuruc sereg. Három csoportra osztanak bennünket: a teljesen kezd?k, a középhaladók, és a haladók. Elég fájdalmasan érint, hogy a feleségemmel egy kategóriába osztanak, kit?l Ákos fiam megütközve megkérdi, hogy mit keres a középhaladók közt.
– De hát én már nyolc éve sízek, nem vagyok egészen kezd?! – kapja fel a vizet az anyja.
– Meghatározás szerint nem… – hangzik el a fiam lesújtó véleménye, ki három éve nem látta nejemet sízni.
No, egy ilyen besorolást csak komoly racionalizációval lehet túlélni. “Jobb a középhaladók közt ügyeskedni, mit a haladók közt az utolsó szerencsétlenked?k közt kullogni!” – vigasztalom magam. Mert hát engem soha senki nem tanított sízni, síz?technikámat mindennek lehet nevezni, csak épp stílusosnak nem. S jóslatom beigazolódik, mert Tamás állandóan engem hoz fel jó példának a csoportban. “Mutasd meg nekik tanár úr!” – hangzik fel többször is, én pedig hallgatok, hogy negyvenöt év tapasztalat van a hátam mögött. Ugyan kiderül, hogy ez nem éppen el?ny, ha rosszul betanult mozdulatok módosításáról van szó. Ám a legtehetségesebb tanítvány úgyis a nejem marad, mert utolsó két nap már úgy jön le a fekete (Csak jó síz?knek!) pályán, mint a sicc, s olyan pályákon jön le Klammerben, melyr?l még ekében se mert volna lejönni ezel?tt négy évvel. Na, jó, persze, neki volt honnan fejl?dni…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
