11 óráig tart az oktatás, utána Tamás “szabadon enged” minket. Már épp elindulnánk, amikor a felvonóból egy apa száll ki, kislányát az ölében tartva. A kislány méretét elemezve, els? saccra kételyem támad, hogy egyáltalán tud-e már járni, de síléc van a lábán. Ett?l felháborodok, mert rém egészségtelennek tartom, amikor az apák a lábuk közt “síeltetik” a kisgyermeket. A gyermek ett?l nem tanul meg sízni, csak azt szokja meg, hogy az egyensúlyáért más a felel?s, ugyanakkor, ha véletlenül elesnek, nagy az esélye, hogy a gyermek sérül meg, ha az apja teljes súllyal ráesik. Meglepetésemre az apa nem kapja a lába közé a kislányt, hanem elindul, nem is a kezd?knek való kék, hanem a középhaladóknak való piros pályán, állandóan hátra pillantgatva, tekintetével követvén a gyermeket, a kislány pedig habozás nélkül követi. Utánuk indul az édesanyja is, kir?l lerí, hogy leckét vehetne a nejemt?l. A kislány hátrafordul, s valamit odaszól az anyjának, a hangnemb?l ítélve valami olyasmit, hogy “Igyekezz, állandóan rád kell várni!” Hát igen, ez már a második ok, amiért a labancok több síversenyt nyernek, mint mi…
Miközben egyik kanyarban bevárom a nejem, majdnem elseper egy hét-nyolc éves gyerk?c, aki vagy húsz méteres gurulás után kiperdül a pályáról, s szabályosan elt?nik a nagy hóban, ahonnan csak a síjének a hegye áll ki. Már épp indulnék a segítségére, amikor megjelenik el?bb egy kar, majd egy másik, végül egy fej is.
– Alles in Ordnung? (Minden rendben?) – állítok össze kínkeservesen egy német mondatot, de a gyermek szemmel láthatóan nem érti. Angolra fordítom a szót. Hiába. Megpróbálkozom a “Parlez vous francaise?” és a “Parla italiano?” – kérdésekkel is. Franciául és olaszul ugyan én sem tudok, de érettem már meg magam franciákkal román nyelvismeretem segítségével, némi integetéssel megtoldva. Horvátországi kalandom jutott eszembe, amikor szállásadónkkal összesen hét nyelvet beszéltünk, de mi hasznunk volt bel?le, mert egy se volt közös… Mi tudtunk, magyarul, románul, angolul és franciául, ? pedig horvátul, olaszul és németül…
– Csak magyarul tudok! – ment meg a gyermek. Így már hamar tisztázzuk, hogy minden rendben, s mivel nejem is utolér közben, tovább csusszanunk, én pedig megállapítom, hogy világnyelv a magyar. Magyarral a világ bármely pontján lehet találkozni. Meglepetésem a sífelvonónál tet?z?dik, mikor is nyugtázom, hogy itt a leggyakrabban hallható nyelv a magyar. És a legtöbben piros vagy piros-kék sí-kosztümbe öltözve. Mint egy kuruc hadsereg!
– A kurucok elfoglalták Labanciát! – állapítom meg kajánul, s nejem helyesel, hiszen épp ? is ugyanarra a következtetésre jutott. A sok kuructól nem is lehet labanc szót hallani. Van ugyan néhány id?s labanc, de azok is inkább hallgatnak. A kuruc többségt?l felbátorodok, s tárogató híján fütyölni kezdem a Béri Balogh Ádám nótáját:
Török bársony süvegem,
Most élem gyöngy életem.
Balogh Ádám a nevem,
ha vitéz vagy, jer velem.
Fakó lovam a Murza,
Lajta vizét átússza,
Bécs alját ha nyargalja,
Császár azt megsiratja.
Énekelni nem merek, mióta a hadnagyom megtiltotta, hogy hazafias dalokat énekeljek, azzal érvelve, hogy nem akar velem együtt a büntet?századba vonulni. Hangom az volt, jó er?s, csak a zenei hallásommal volt kisebb baj. A feleségem se díjazza füttytehetségemet, így az el?adás hamar félbeszakad. Sorba próbálgatjuk a pályákat a völgy egyik oldalán, ahol a feleségem tudása számára is hozzáférhet?, pályák vannak. Van bel?lük 6 darab, ha a variánsokat nem számoljuk.
– Hiányoznak az otthoni jég, a kövek, a hoppok, s nem kell sorban állni sem… – kesergek a feleségemnek, kinek a kedvét még az ilyen hülye viccekkel sem tudom elrontani. Egyre bátrabban jön utánam. Ám azért délben muszáj megpihenni egy kicsit. Ebédünk nincs, hiszen félpanziós az ellátás. Ám meglepetésünkre hiába hoztunk magunkkal szalámit, sajtot meg egyebet, mert itt Präblichben egyetlen üzlet nincs. Aki enni akar, menjen a hüttékbe (menedékház)!
Els? nap megoldjuk valahogy, de másnapra nincs kenyerünk. A hét „ajrót” sajnáljuk egy ebédre, de a forralt bort már kiudvarolom. Hiszen a bor a folyékony kenyér, s annak az ára csak három ajró. A Juliushüttében aztán a kuruc dominanciának újabb bizonyítékát találjuk. A menü magyarul is ki van írva! A helyesírással vannak kisebb problémák, például a ragokat szisztematikusan köt?jellel választják el, némi ékezet és dupla bet? is hiányzik, de magyarul van!
– Nocsak, nocsak! Labancék megtanultak magyarul! – állapítom meg. Majd magyarul kérem a forralt bort. A hölgy rámbambul, majd galagyol valamit, amit én nem értek. A labancék nyelvének ugyanis annyi köze van a némethez, hogy ugyanúgy írják. Például a “zwei”-t, amit hivatalosan “cváj”-nak ejtenek, a labancok cvo és cva keverékének ejtik, a magánhangzót kissé elnyújtva. Szász egyetemi kollégan?m, Kroner Marianne jut eszembe, amikor legjobb barátn?jének, Gerdának az esküv?jér?l jött haza. Kérdeztem t?le, hogy volt az esküv?n, mire azt felelte: “Szar. Svábul galagyolt ott mindenki, s én nem értettem semmit.” Csodálkozó pillantásomra felvilágosított, hogy ?k egymás közt németül beszélnek… “No, ha az erdélyi svábok és szászok se értik egymást, akkor nekem is bocsánatos b?n…” – gondoltam.
No de valahogy csak kellene forralt bort kérni. A hölgy hátraszól kollégan?jének, ki valamit válaszol, de nem jön azonnal, mert épp két Kuczuk Balázst szolgál ki, akik labancul beszélnek vele.
– Do you speak English? – kísérletezek angolul értekezni, de megrázza a fejét. “Hogy a francba mondják a forralt bort németül?” – töröm a fejem, de nem jut eszembe. Megjelenik közben a kollégan?, s kijelenti, hogy:
– En keves szo madjar – jelzi elkeseredett kísérletét, hogy megértsen ezen az átkozottul nehéz kurucnyelven.
– Bor. Forralt bor… – egyszer?sítem én is a magyar nyelvtant.
– Glühwein? – ismeri fel boldogan a “bor” szót.
“Na persze, mi a csudáért érdekl?dtem én a pincérn? angol tudása fel?l, egyszer?bb lett volna angolul kérni.” – bosszankodom idiótaságom miatt. “Wein” és “wine” szinte ugyanúgy ejtik. – “De mi a francnak mondják a labancok a forralt bornak, hogy boldog bor?” – t?n?dök el? Aztán a táborban kiderül, hogy a boldog az “glück” a forró meg “glüh” csak hát én ilyen apróságokra már nem emlékszem.
A forralt bor pedig megmelegíti a lelkünket, így jóíz?en szórakozunk egy ismeretlen kurucon, aki szintén lépre megy a magyar felirattól. ? ebédet kér, mire egy üveg ásványvizet tesznek eléje. A kuruc akkora szemet mereszt, mint egy csiga, s mivel feltehet?en nem épp poliglot, szintén magyarul folytatja.
– Én ebédet kértem…
– Das is Ebed! – felel a pincérn?, aki nem tudott magyarul.
Mi majd röhög?-görcsöt kapunk, amikor felfedezzük, hogy az ásványvíz neve: Ebed.
– Nicht Ebed, ebéd! – szólok bele, amikor leveg?höz jutok. – Nicht Ebed wasser, ebééd, in Ungarisch! – nyomom meg az “é” hangot, de labanc hölgyemény nem hallja a különbséget.
– Das is Ebed – mutatja.
Ekkor már az egyik Kuczuk Balázs is segítségünkre siet, kijelentve, hogy “Mittagessen”-t igényel a kedves vendég.
Feleségem a “boldog” bortól annyira felbátorodik, hogy beleegyezik, hogy a másik hegyoldal pályáit is fedezzük fel, melyeket kizárólag haladóknak ajánlanak. Gyönyör? lenne a kilátás onnan fentr?l, ha a köd nem szólna bele. Így is megpillantom egy villanásra Eisenerz (vasérc) vasbányáját, melyet eddig csak képen láttam. Ott volt édesapám orosz hadifogságban… Könny szökik a szemembe, hiszen ? már nincs az él?k sorában.
Este bevetem minden vitamozgalmas ismeretemet, sikeresen, s a másnapi Leobenbe tervezett kirándulást Eisenerzbe térítem. Mert:
1 érv: közelebb van, mint Leoben, s akkor többet sízhetünk.
2. érv: Eisenerzben is van uszoda.
3. érv: Eisenerzben is van Billa, s lehet vásárolni.
4. érv: Eisenerz egy nagyon szép város.
Az ötödik, legnyomósabb érvr?l – hogy akkor én meglátogathatom azt a várost, ahol édesapám több hónapig volt hadifogoly -, bölcsen hallgatok, így meggy?zöm a társaságot.
Másnap, szombaton, labanc ellentámadásra ébredünk. A sípályák megtelnek labanc nyafogással. Nem szükséges érteni egy nyelvet, hogy felismerd. Ha hadarnak, akkor az olasz. Ha raccsolnak, akkor az francia. Ha mássalhangzók torlódnak, az valamely délszláv. Ennek az ellentéte a finn, melyb?l nem a magán, hanem a mássalhangzók hiányoznak. A labancok nyelve affektáló nyafogásnak t?nik, némileg emlékeztet egyes pesti diáklányok affektáló beszédmodorára, (melyet rémesen utálok), de messze túlszárnyalva azt. A feleségem rám szól, hogy ne hangoskodjak, mert itt nem illik, aztán kiderül, hogy az én hangoskodásom kutyafüle amellett, amit a labancok rendeznek, esetleg az olaszok vennék fel velük a versenyt. Egyel?re fegyveres harcra nem kerül sor, sérült is kevés van, egy kuruc, enyhén, s több labanc súlyosabban (lábtörés).
Ám a kurucokat nem lehet megfélemlíteni. Ezt látva, a labancok ismét a muszkáktól kérnek segítséget. Ez már a történelemben többször is bevált. Ám ezúttal a ruszkik nem akarnak fegyveres konfliktusba keveredni az unióval, így kozák lovasokat nem, csak egy kis fegyvert küldenek segítség gyanánt. Olyant, melynek az exportja nem tiltott, de mégis nagyon hatásosnak bizonyult, például a Don-kanyarban. Nagyapám tanúsíthatná, ott volt. Ám labancék mégse merik bevetni az egész arzenált, mert van egy gyenge pontja ennek a fegyvernek, hogy nemcsak az ellenfél katonáira hat. A kémjelentések meg informálták a labanc vezet?séget, hogy az orosz-kozák styeppei fagy ugyancsak megviselné a labanc katonákat is, míg a kurucok jó része Brassóból és Csíkszeredából érkezett, ahol egy hete még túlélték a vízkereszti -30-at. Így csak köd ereszkedik alá, s s?r?n esik a hó, f?szernek meg csíp?s szél fúj. Ám a Nemere által edzett kurucok nem hátrálnak meg.
A kuruc táborban felhangzik a: “Szorítsad, Imre!” valaki meg tréfából ráfeleli: “Ne hagyd magad, Áron!” Olyan ez Erdélyben, mint a “Hanyas vagy? Huszonnyolcas? Mi félszavakból is megértjük egymást…” Én is kapásból szavalni kezdem Tompa László versének utolsó szakaszát:
“S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra,
E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?
De tudok annyit, hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
– Míg gyászosan évek százai húznak el –
?k örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:
Itt fognak állni örökké, – hogy Imre szorítja
Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”
Húúú! Még mindig emlékszem rá! Ett?l nagyon büszke leszek. Délutánra már alig marad labanc a sípályán, a kurucok alig fogyatkoznak, mert ?k öt napra kifizették. Másnap a labancok még egyszer megpróbálják visszafoglalni Präbichl-t sikertelenül, a még vadabb id? sincs segítségükre. Áronék nem hagyják magukat.
Szombat este Eisenerzbe látogatunk. Meghatottan nézem a haldokló várost. Az egykor virágzó csodaszép bányászvároskában este alig van fény az ablakokban. Minden negyedik-ötödik házra ki van írva: “Für verkaufen” (ez a ház eladó). Az Európa egykoron egyik legnagyobb vasbányáját Uniós meggondolásokból bezárták, most néhányan idegenforgalomból próbálnak megélni. A legtöbben… Nagyon magas a munkanélküliség.
Én meghatottan nézem közelr?l a vasbányát, ahol édesapámat dolgoztatták az oroszok. Tizenhat éves volt. Leventeként vitték el a hitleristák, azzal áltatva ?ket, hogy az ifjúságot az oroszok el?l menekítik Németországba, biztonságosabb helyre viszik ?ket. Németországban kiderült, hogy munkatáborba kerültek. Amikor kiderült, hogy SS-t akarnak képezni bel?lük, két társával, Farkas Lalival és Kováts Sándorral együtt megszökött. Majd ismét elkapták ?ket a németek. Megint megszöktek. Majd az oroszok. Megint megszöktek. Megint orosz kézre kerültek. Eisenerzben dolgoztatták ?ket a vasbányában. Csak két hónap után tudtak ismét megszökni. Gyalog mentek haza Münchent?l Veszprémig. Azon leventékb?l kevesen élték túl a megpróbáltatásokat. Vandra Ferencnek Kováts Sándornak és Farkas Lalinak sikerült. (Lásd: Vandra Ferenc: Leventesors).
Eisenerzben tudom meg, hogy Präblich határában van egy emlékm?, mely az eisenerzi foglyoknak állít emléket. Másnap elgyalogolunk oda. Akkora a hó körülötte, hogy nem tudjuk megközelíteni. Három nyelven áll rajta az írás. Magyarul, németül és angolul. Nem tudjuk elolvasni, csak részben a hóbefútta szöveget, de egy dolog biztos, a németek által elhurcolt magyar zsidóknak állít emléket. Azoknak, akik orosz fogságban szenvedtek, és haltak meg, azoknak nem. Mert milyen jól fogott a ruszkiknak, hogy a németek már kész felszerelt fogolytábort hagytak rájuk… De hát ez feledésbe merült… Politika. Keser? szájízzel távozom onnan.
Itthon hetente elmegyek az aquaparkba, és leúszom ezer métert. Ám az eisenerzi másfél órás úszkálás a húsz sípálya után beteszi az ajtót. Vasárnap reggel már azon alkatrészeimr?l is tudom, hogy léteznek, melyeket annak idején, biológia órán nem tanultam meg. Pedig még szombaton délben büszkén jelentettem ki, hogy nekem nincs izomlázam. Ez egy kis merengésre motivál. Vajon, azért kapnám a fizetésemet, hogy napi húszszor leereszkedem sível ezeken a pályákon, csinálnám annyiért, amennyit most kapok a laborban? Egy dolog biztos, így, hogy én fizetem meg, megteszem… S még így izomlázasan is leereszkedem, ha nem húszszor, hát tizensokszor… Szóval érdekes ez az emberi logika…
Hétf?re elpucoltak a labancok. Úgy látszik a madzsar törzs a kurultájra hivatkozva közbenjárt a kazah vezet?ségnél, s visszavonták a kozák styeppei fegyvereket is. Így vakító napsütésre ébredünk hétf? reggel, hogy búcsúként fájjon a szívünk, hogy milyen lehetett volna. Csodálatos a táj onnan fentr?l, remekek a pályák, feleségem egyre kapacitál, hogy az egyre meredekebb pályákat is próbáljuk ki. Utolsó pillanatig sízünk, megkóstoljuk az eredeti bécsi (na, jó na, präblichi) szeletet is, hogy ne menjünk el, hogy labanc ételt nem ettünk. Úgy döntünk, hogy 7 ajró kissé sok, de kett?nknek egy adag is elég lesz. Úgy látszik a szakácsuk Szegeden járt továbbképz?n, mert akkora adagot hoz ki, hogy ketten se tudtuk megenni. Elengedek néhány szentet, hiszen ha felezzük az árat, akkor már ehettünk volna nyugodtan a hüttékben… hiszen 3,5 ajró egy ebédért nem is sok… Na, jó na, legközelebb tudjuk. Ha majd nyáron jövünk, mert errefelé sok a gomba, ezt már megtudtuk…
Újabb kuruc buszok érkeznek, hogy az elfáradt hely?rséget felváltsák. Präblich magyar föld, még ha sohase tartozott is a magyar korona fennhatósága alá! Erre ügyelünk!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
