Volt egyszer egy fiatal férfi, a harmincas éveiben járt. Egy kis faluban élt, egyedül. Nem szerette más emberek társaságát, ezért inkább sok kutyát, macskát és galambot tartott. Simon – mert így hívták a férfit – minden nap egy kis sétát tett, vagy száz méterre elment egy közeli helyre a faluban, aztán hazatért. Magas volt, sötét hajú. Sokat olvasott, és örökké kritizálta az embereket.
Egy nap, amikor szokásos útját járta, találkozott egy fiatal lánnyal. Sz?ke haja és álmodozó, szürke szeme volt. Simon nagyon meglep?dött, mert még sohasem látta ezt a lányt, és azt gondolta, egy ilyen kis faluban már bizonyára találkozott minden lakóval. A lány nagyon furcsának t?nt. Igen alacsony volt, és úgy nézett Simonra, mintha egyenesen a szívébe és gondolataiba látott volna. Azt mondta, Helenának hívják, és szeretne valami érdekeset mutatni. Habár Simon általában nem érintkezett az emberekkel és rettenetesen zavarba jött mások társaságában, meglepetten vette észre, hogy kedveli ezt a kis lányt, és nincs az a kellemetlen érzés a torkában, ami általában volt.
Helena kézen fogta a férfit, és egy árnyas, nagy fákkal borított helyre vitte a falu szélére, ahol Simon még sohasem járt. Nagyon különösnek találta a kis ösvényt, mert úgy t?nt, mintha korábban nem is lett volna ott. Legalábbis nem emlékezett rá. Az ösvény mellett egy kis házikó állt, és Helena odavezette Simont. Amikor beléptek, a férfi egy öregasszonyt látott a félhomályban, aki f?zött valamit.
– Tehát te vagy az a híres ember – szólt az asszony.
– Tévedsz. Egyáltalán nem vagyok híres. Az egyik legtartózkodóbb ember vagyok a világon – felelte a férfi.
– Ó, te tévedsz. Arról vagy híres, hogy nem találkozol senkivel, mindenféle kapcsolatot kerülsz az emberekkel, és örökké csak kritizálod ?ket.
– Nos, ez igaz. Nem szeretek mindenféle népek közé vegyülni, csak azért, mert ez a szokás. Jobban szeretek a házamban maradni, és a világ folyásán elmélkedni a szobám magányában – mondta Simon.
– Akkor talán sohasem gondoltál arra, hogy vannak emberek, akiknek szükségük lenne a te társaságodra. Legf?bb ideje, hogy megváltozz. Csukd be a szemed egy pillanatra, kérlek!
Simon úgy tett, ahogy az asszony mondta. Valami kellemeset, puhát érzett a szemén, aminek nagyon finom illata volt. Azután kinyitotta a szemét.
Az öregasszony, a fiatal lány és a házikó az ösvénynél mind elt?nt. Simon az ágyában feküdt, és nagyon furcsán érezte magát.
– Biztosan csak álmodtam – gondolta. – Milyen különös álom!
Felkelt az ágyból, és elkezdett reggelit készíteni magának. Amikor körülnézett, a házban minden fényesnek és der?snek t?nt számára. Mintha a tárgyak rámosolyogtak volna. Kiment a kertbe, és észrevette, hogy érti, mit gondolnak az állatai. Rá kellett jönnie, hogy nincsenek túl jó véleménnyel róla.
Az az álom és az a nap örökre megváltoztatta Simon életét. Ett?l kezdve sokkal jobban értette a világot, az embereket és az állatokat. Megértette érzéseiket, örömüket és bánatukat. Elkezdett beszélgetni a szomszédaival, és segített nekik. Néhány héttel kés?bb már élvezte mások társaságát, és az egyik legkedveltebb ember lett a faluban. Boldogan élt, míg meg nem halt.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.06. @ 18:35 :: Vogl Anikó
