1.
Fél kettő múlott pár perccel. Bauer Ernő idegesen nézett az órájára. Az igazgató kettőre kérette magához. Sejtette, hogy miért, de megpróbálta másfelé terelni gondolatait. A politikai helyzet egyre romlott. Háború tombolt még Európában. A szövetségesek mindenütt előretörőben voltak és sokan úgy gondolták, hogy Magyarország túlélheti az egészet nagyobb véráldozatok nélkül. Köztudott volt a Magyar Hadsereg súlyos veresége az orosz fronton, mint ahogy azt is sokan tudták, hogy Hitler nem fogja csak úgy, simán eltűrni, hogy a magyarok ennyivel megússzák. Mégis, a reménykedőbbek úgy gondolták, hogy talán valami ügyes sakkhúzással el lehet kerülni a teljes összeomlást.
Bauer Ernő már nagyon régóta volt a gyár főmérnöke. A harmincas években sokat gondolt arra, hogy családjával kivándorol Brazíliába. Egyik volt osztálytársa került oda és nagyon hívta, hogy biztosítja számára a megélhetést, és egy jobb élet lehetőségét csillogtatta meg előtte. Már úgy nézett ki, hogy ráállnak erre az útra, de a sors nem így akarta. Ernő fiatal felesége, Lenke bejelentette, hogy terhes. Nem merték kockáztatni a megpróbáltatást és úgy döntöttek, egyelőre maradnak. Majd ha a gyerek eléri a három–négyéves kort, akkor, ha még megvan a lehetőség, élni fognak vele. Harminckettőben megszületett Ágnes. Teltek az évek és az utazást egyre–másra halasztgatták. Végül is felhagytak vele. Ágnes tizenegy éves, már iskolás. Sajnos az egymást követő, úgynevezett zsidótörvények egyre jobban sújtják a Bauer családot. Még az úgynevezett „jólélők” csoportjába tartoztak, tudták, hogy ez már nem sokáig tartható.
Ezért félt annyira a mostani beszélgetéstől is. Tisztában volt vele, hogy előbb–utóbb megkapja a végkielégítést és a felmondást. Egy utolsót igazított még nyakkendőjén, majd elindult az igazgató, illetve a gyár tulajdonosának irodájába.
– Foglalj helyet, Ernő – fogadta a vezér. – Egy kávét, vagy valami „szíverősítőt” inkább?
– Maradok a kávénál.
– Azért kérettelek ide, mert az új rendelet értelmében sajnos nem tudlak tovább alkalmazni. Nem kell megijedned, a fizetésed nagy részét továbbra is fogom neked folyósítani, és természetesen elvárom a további munkádat is. Ez csupán „pro forma” eljárás lesz, hogy eleget tegyünk a rendeletnek. Ha sikerül a gyárat hadiipari üzemnek minősítetni, amit ugyan nem akarok, akkor természetesen ezen az alapon pillanatok alatt meg tudjuk kerülni a törvényt. Mint nélkülözhetetlen munkaerőt, továbbra is legálisan tudunk majd alkalmazni. Ez sok mindentől meg is óv majd. Például, nem kell bevonulnod munkaszolgálatosnak.
– Akkor ezt most értsem úgy, hogy megszűntem a gyár főmérnöke lenni?
– Papíron igen, de gyakorlatilag nem. Továbbra is be kell járnod dolgozni, és ahogy mondtam, a fizetésedet is folyósítjuk. Nélkülözhetetlen vagy tényleg, hiszen az alapítás óta dolgozol nálunk, és egyedül te vagy itt tisztában a dolgokkal. Vannak kapcsolataim, amiket most megpróbálok kihasználni, és ahogy ígértem majd valahogy elintézzük, hogy ez a „pro forma” felmondás semmissé váljon.
– Köszönöm a segítségedet előre is. Persze, ha esetleg mégsem sikerül, akkor azért egy dolgot kérnék. Próbáld meg elintézni, hogy én és a családom kaphassunk még kiutazást a cég nevében.
– Hova akarsz menni? Tisztában vagy vele, mekkora veszélynek teszed ki magadat és a családod? Mint zsidót nem szívesen fognak csak úgy utaztatni külföldön. Pláne most, amikor a szövetségesek mindenütt előretörőben vannak. És egyáltalán hová akarnál menni?
– Először Angliába. Tudom, nem könnyű most odajutni, hiszen blokád van még most is, de ha sikerülne, onnét hajóval Brazíliába mehetnénk tovább. Van ott egy régi barátom, aki munkát és megélhetést biztosítana nekem és a családnak. Már jóval előbb hívott, csak nem mentünk. Hol ezért, hol meg azért halasztottuk. Aztán teljesen lemondtunk róla, miután Ágnes megszületett.
– Ernő, ez az egész egy őrültség. Semmi esélyed sincs ilyenre. Az óceán hadszíntér. Nincs hajóközlekedés. Hogy akarsz te mégis Brazíliába jutni? Egyben tudok segíteni, a gyereket valahogy kijuttatni vagy Svédországba, vagy Angliába. Ezt talán el tudom intézni. Hamis papírokkal persze.
– Úgy gondolod, hogy Ágnest és minket?
– Félreértesz. Egyedül a gyereket. Ott minden nehézség ellenére biztonságban lehet. Nincsenek zsidótörvények, ott nem szedik össze őket, hogy megsemmisítő táborokba hurcolják.
– Te elhiszed ezt, hogy a németek a zsidókat megsemmisítő táborokba hurcolják?
– Mi az, hogy elhiszem? Sajnos ez valóság. Csehországi barátaim megírták már évekkel ezelőtt, hogy vannak ilyen táborok.
– Szóval akkor egyedül csak a gyereket tudnád biztonságba helyezni?
– Igen!
– De hiszen nem biztos, hogy belekerülünk a sűrűjébe. Csak meg tudjuk úszni a német megszállást! Az itteni nácikat a Kormányzó úgysem engedi hatalomra kerülni.
– Ne légy naiv Ernő! Mint barátod mondom neked. Menekítsd a gyerekedet előre, amíg lehet. Utána persze nektek is mennetek kell majd. De most ő a legfontosabb.
Ernő megpróbált nyugodt képet vágni, mikor hazaért, de feldúltságát nem bírta teljesen elrejteni.
– Valami baj van? – kérdezte Lenke, a felesége. – Nagyon rosszul nézel ki. Csak nem vagy beteg?
– Nem vagyok beteg. Baj van sajnos. A gyerek hazajött már az iskolából?
– Még nincs itthon, de minden percben itt lehet. Ne légy már ennyire sejtelmes, térj a lényegre.
Leültette Lenkét, hogy nyugodtabban tudja elmondani, mit beszélgettek az igazgatóval.
– Úgy érted, hogy Ágnest elszakítanák tőlünk?
– Sajnos igen. De ez csak egy pár hónap, amíg majd mi is utána tudunk menni, ha a szükség így hozná.
– De miért van erre szükség? Csak nem fog az ország még jobban belekeveredni a háborúba? Nem volt elég áldozat az orosz fronton? Horthy megígérte, hogy nem enged ki több katonát a frontra.
– Azt lehet, hogy megígérte, de azt nem, hogy egy újabb zsidó munkaszolgálatos századot nem fog kiküldeni.
– Miért mondod ezt? A Kormányzónak elég közeli kapcsolatai vannak a zsidókkal. Ezek a zsidótörvények csupán csak „színjátékok” a németek felé.
– Ezt meg te ne mondd. Azért, mert minket közvetlenül nem érintett még, igenis sok embert érintett. Elvették a munkáját, lehetetlenné tették, illetve ami rosszabb, kiküldték a frontra fegyvertelenül meghalni. Van fogalmad hány „musszos” halt meg eddig?
– Nincsen!
– Na, akkor mit beszélsz itt? Azt sem tudják sokan, hogy a koncentrációs táborok nem sima munkatáborok, ahogyan terjesztik. Ezekbe a táborokba megsemmisíteni viszik a foglyokat. Nem dughatjuk a fejünket homokba. Ágnest minél előbb ki kell juttatnunk az országból biztonságosabb helyre. Mi nem tudunk egyelőre menni. Majd.
2.
– Jó napot Klein úr! Hoztam egy kis munkát magának. Megint elromlott az órám, meg kéne javítani.
– Mondja Swarz úr, nem akarja inkább eladni nekem azt az órát? Jó árat adnák érte és ez egy kényes szerkezet.
– Mi az a „jó ár”? Hiszen manapság minden drága. Ez az utolsó tartalékom. Arany Doxa, igazi békebeli. Ha én ezt eladom magának, akkor már csak a karikagyűrűm marad meg „aranytartaléknak”. Két gyerekem van, és egyre nehezebb idők jönnek. Talán hallotta maga is az új rendeleteket.
– Persze, hogy hallottam. Át kell vészelnünk ezeket, a nehéz időket. Remélem, mi kimaradunk most már ebből a világégésből. Tudja, én mindig csak azért imádkozom, hogy ennél rosszabb ne legyen. A sógorom alig egy hónapja jött vissza a munkaszolgálatból és most újra be kell vonulnia. Mesélt egy csomó borzalmat és csodával határos módon került haza. Gondolkodott azon ott kint a fronton, hogy átszökik az oroszokhoz, de nem akarta itt hagyni a családját támasz nélkül. Én az ő helyében átszöktem volna.
– Miből gondolja, hogy ott jobb? Azok most jobban éheznek, mint mi. És ott is ágyútölteléknek kell az ember.
– Igaza van valahol magának is. Sehol sem jó nekünk mostanság. Térjünk akkor rá az üzletre. Mit tud nekem adni ezért az óráért?
– Megfizetem az arany árát, meg hogy ne legyen óra nélkül, adok egy strapabíró szerkezetet is, hogy tudja mennyi az idő. És egy jótanácsot is adok. Ha van még valami módjuk, menjenek el innét, minél hamarabb. Mink sem fogjuk megúszni, hisz láthatja.
– De Horthy azt mondta, hogy nem ad több embert Hitlernek, és nem enged egyetlen magyar katonát sem a frontra.
– És maga elhiszi azt, amit mond? Sok mindent megígért, és semmit sem tartott be, mint mindig.
– Meg tudná mondani, hogy mégis hová menjen az olyan egyszerű ember, mint én? Hol látnak minket szívesen, mint zsidót? Amerikába már nem tudok eljutni, Európában meg hol van az a hely, ahol viszonylag biztonságban lehetnénk…
– Talán Svédország vagy Dánia, ámbár ott is vannak németek.
– Hol nincsenek Swarz úr? Mesélte valaki, hogy egy ismerőse Sanghajba ment. Kétszeresen is szerencséje volt az elején. Először is nincsenek ott a németek, másodszor meg kevés zsidó jutott még el odáig. Nincs nagy konkurencia.
– És mivel foglalkozik ott?
– Bankár volt itthon, ott meg most közvetítő.
– Akkor mi legyen az órával? Javítsam meg vagy áll az ajánlatom?
– Nincs más választásom. Adjon akkor egy órát meg valami kis pénzt. És köszönöm a figyelmeztetést. Ha gondolja, akkor számítsa fel az arany árába.
– Miért számítanám fel? Viszont ha hall valamit, hogy hogyan lehet innét kijutni, akkor ossza meg velem az információt. Sőt hajlandó vagyok segíteni maguknak is, persze úgy, hogy mi is magukkal megyünk.
Swarz távozása után, azon nyomban nekiállt az új szerzemény javításának.
– Na erre jól ráfizettem, el van törve a rugó, ki kell cserélni. De honnan szerzek ebbe a szerkezetbe egy vadonatúj doxa rugót? És lehetőleg még ma!
Biztos helyre tette az órát, majd vette a kabátját és indult is kifelé az üzletből. Azért a bejárati ajtóra kitette a táblácskát: „Kis türelmet, rögtön jövök!”
Nem kellett messzire mennie, csak két utcányit, Mandel üzletébe, akivel mindig kisegítették egymást hol ezzel, hol azzal. – Csak ő tudhat rajtam segíteni – gondolta.
– Mi szél fujt erre Ármin? – üdvözölte a belépőt.
– Jaj nagy az én gondom Mandel. Vettem egy órát, ami hibás volt persze. Én bolond azt hittem, jó vásárt csináltam, de sajnos a rugója törött.
– Milyen órás vagy, hogy egy törött rugót nem tudsz kicserélni?
– Nem ilyen egyszerű a dolog. Akkor nem jöttem volna hozzád. Egy arany Doxáról van szó. Ebbe csak eredeti alkatrészt szabad beletenni. Lehet barkácsolni is, szó se róla, de az nem lesz olyan, és honnét van nekem hozzá való.
– Ez elég kényes ügy. De mondd, neked sem volt jobb ötleted, mint most venni ilyet?
– Gondolhatod, hogy megrendelésre vettem. Slezinger bankárnak a fia most lesz „bar micva”. Már régóta kért engem, hogy ha van valami finom márkás órám, akkor ő vevő rá. Két legyet is tudnék ütni egy csapásra. Először is letudnám végre a kéthónapos tartozásomat, és pár szívességre is meg tudnám kérni.
– Mikorra kellene?
– Minél hamarabb, nem akarom azt mondani, hogy már ma, mert azt úgysem tudod elintézni.
– Akkor most figyelj ide. Gyere vissza este és hozd magaddal a szerkezetet. Ha minden „klappolni” fog, akkor már ma este elviheted neki az órát.
Kelin úr visszasietett a saját üzletébe. Kitisztította a Doxát, megjavította, ami adódott, aztán este sietett vissza Mandelhez.
– Lássuk akkor azt a szerkezetet!
Klein óvatosan elővette és az asztalra tette.
– Uha? Erre mondtad azt, hogy rossz vásárt csináltál? Ez testvérek közt is több mint öt darab pénz és akkor még hol van az arany ára. És íme itt az alkatrész is hozzá. Eredeti svájci.
Már szerelte volna is a helyére, ha a lupéja a homlokán lett volna, ahol egyébként lenni szokott.
– Ejnye már, hol van a második szemem? Itt kellene lennie a homlokomon, de nincs. Hol hagyhattam?
– Talán nézd meg a zsebedben. Mindig ott szoktad tartani, ha nem a fejed búbján fityeg.
– Ha te nem lennél ilyenkor itt, akkor ide kéne hozatni. Na parancsolj – tette le Klein elé a kész „alkotást”. – Olyan, mint a vadonatúj. Egy percet még vársz, akkor kipolírozom még. Látom a számlapot már te kicserélted és a mutatókat is.
– Az volt még, eredeti aranyozott.
– Igazán mutatós ajándék lesz. Csak aztán próbálj meg jó árat is kicsikarni Slézingertől.
– Remélem sikerül, de neked mivel tartozom?
– Majd megbeszéljük, ha megkaptad a jussodat Slézingertől. Ha sikerült az üzlet, akkor úgy is lesz hozzá kérésem, amit majd neked kell közvetítened feléje. Remélem, még van némi kapcsolata a „felsőbb körökben”, mert szükségünk lesz rá. Ámbár félek, hogy az ő pozíciója is gyengült, hiába ő az egyik oszlopos tagja a Nemzeti Banknak. Nemsokára ott sem akarnak zsidókat látni.
/folyt.köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
