5.
– Már megint hol csavarogtál mostanáig Ármin? – házsártoskodott Klein úr neje. – Az embert a szívbaj kerülgeti. Ilyen időkben te az utcán mászkálsz. Remélem nem a „héderben” voltál?
– Ne kapjál fiam szívszélhűdést. Üzleti ügyben voltam.
– Ó, a te üzleteid. Megint mennyit fizettél rá?
– Nem tudsz egyszer egy kicsit optimistább lenni? Fáin üzletet csináltam, és még egy meghívást is kaptunk.
– Ugyan már hova kaptunk meghívást: remélem nem a városházára, ahol büntetést szabnak ki ránk, mert ugye mostanság a zsidó üzleteket nyakra-főre büntetik, sarcolják.
– Nem szívem! A Sléziger fiú bármicvójára hívott meg személyesen a Slézinger.
– És, hogy kerültél te Slézigerékhez? Hiszen tartozol nekik két hónap bérrel.
– Ájve, hogyhogy? Kétlábon. Na de ne kárálj, gyere, ülj le és hallgasd meg. A dolog tényleg úgy állt, hogy tartoztam neki, ami miatt eléggé fájt a fejem. De a szerencse utamba sodort egy betévedt kuncsaftot egy arany Doxával.
– Mivel? Arany Doxával? Hozzád a Klein Ármin óráshoz?
– Már miért is ne. Órás a szakmám, vagy mi.
– Jó jó, ezt tudja mindenki, de arany Doxával? Nem mondom, tíz éve még mindennaposnak is neveztem az ilyen esetet, de manapság.
– Ne szakíts félbe. Teljesen összezavarsz. Szóval otthagytam abba, hogy a kuncsaft megkért, hogy javítsam meg az órát. Elkezdtünk kicsit beszélgetni és a végén oda jukadtunk ki, hogy neki tulajdonképpen nem is kellene ez az óra, és felajánlotta megvételre.
– És te bolond meg is vetted. Rátetted az egész spórolt pénzünket. Biztosan vagy lopott volt, vagy nem is arany.
– Ha állandóan félbeszakítasz, nem bírom elmondani.
Előadta nejének a történteket, akinek első kérdése volt:
– És mennyit kaptál a Slézingertől?
– Ne legyél annyira kíváncsi, de megmondom: Háromezret, sőt még az adósságomat is levonta.
– Te most viccelsz, vagy komolyan beszélsz?
– Komolyan beszélek. Nézd, itt van – számolta le az asszony elé a pénzt. – De ne kapkodj utána. Kapsz most háromszázat. Ezt osszad be, hogy mindenre jusson.
– És a többivel mi lesz?
– Elteszem, és ha kell, akkor majd kérsz. De ennek egy hónapig elégnek kell lennie. Elvégre még a dal is úgy szól, hogy az ember havi kétszáz fixszel…
– Na jó, hagyd ezt. De mit akarsz ennyi pénzzel csinálni? Csak nem akarod magaddal hordozni?
– Nem akarom. El lesz téve és punktum. Tamásnak is lesz belőle majd ajándék a barmicvájára. Most meg légy szíves adj valamit enni, mert éhen halok itt rögvest.
Azzal le is ült az asztalhoz.
– Mondd fiacskám, Tamáska a szobájában van?
– Hol lenne? Csak nem képzeled, hogy ilyenkor hagyom mászkálni az utcán? De mondd csak, miket hallottál a Slézingertől, mert ismerlek, hogy beleeresztetted a „fúródat”
– Jót is meg, nem jót is.
– Kifejtenéd ezt kicsit bővebben?
– Azt mondta, hogy nincs miért aggódnunk. Horthy nem fogja engedni a további atrocitásokat amik eddig is értek minket. Valahogy ki fogjuk húzni itt Európa közepén, anélkül, hogy bántanának minket. Persze ez nem csak tőle függ. Ha ne adj Isten még is fordulna a helyzet akkor majd idejében szól nekünk, hogy merre menjünk. Tehát nem kell bedőlni minden vaklármának, elvégre a Nemzeti Bank egyik vezetője csak tudja, mi a helyzet.
– A Sléziger könnyen beszél. Ő bent ül a kényelmes irodájában, nem kell naponta attól félnie, hogy a suhancok megtámadják, megverik, kirabolják, vagy összetörik az üzletét.
– Ugyan már miket beszélsz, zagyvaságot. Itt még van demokratikus rendőrség, akinél panaszt tehetsz, és akik meg is védenek ha kell.
– Te beszélsz zagyvaságot. Slézingernek van pénze, hogy bárkit „megkenjen” ha kell. De neked mid van? A kopott sabészi srámlidon kívül szinte semmid. Azért meg semmit sem adnak. Na ja, Meg az a háromezer, amit kaptál a Slézingertől ma.
– Az már nem háromezer, mert kaptál belőle. Ne tessék emelni feleslegesen az „ázsiómat”
Miután jól belakott, átvonult fia szobájába.
– Mit szorgoskodsz Tomika? Milyen könyvet olvasol?
Tomika nem tudta már hova rejteni a könyvet, amit nagy buzgón olvasott, de legalább feltekintett belőle.
– Szerbusz, Tata /csak így nevezte az apját, mert kisgyerekként nem tudta kimondani azt, hogy papa/. Semmi érdekes, csak egy ponyva.
– Nincsen feladatod, ami hasznosabb olvasmány? Na, idefigyelj. A Sleziger Gyurinak nemsokára lesz a barmicvója. Képzeld, az apja személyesen meghívott minket.
– Tata le vagy maradva. Engem a Gyuró már sokkal előbb meghívott. Ő az egyik legjobb haverom az iskolába. Elege is van ebből a felhajtásból. Utálja, hogy szinte minden este a rabbihoz kell járnia, amikor ezer más jobb szórakozása lenne. Ma is ott van szerintem, mert különbben nála lennék. Képzeld, van valami bokszoló haverja a Gyurinak, mondta, készül egy pár barátjával egy nagy bunyóra. Na nem sportesemény lesz, de annál sokkal nagyobb. Valami nyilas párgyűlés, ahova elmennek majd kissé megtanítani a nyilasokat, hogy egy zsidó is tud pofozkodni.
– Ki az a fiú? Azonnal mondd meg? Még jó, hogy elmondtad nekem, más sem hiányzik nekünk, mint hogy belekeveredjél valami politikai színezetű balhéba. Majd szólok Gyuri apjának, hogy figyeljen oda, kivel barátkozik a fia. Az ő pozíciójában nem hiányzik holmi felforgató vörös, aki csak szimpatizánsokat keres, lehetőleg tehetős bennfenteseknél, hogy aztán ha belekerül a slamasztikába, akkor legyen, aki kihúzza onnan. Te remélem nem mész ezekután vele, mert amilyen hiszékeny vagy, te leszel az első, akit bepaliz.
– Mondd Tata, miért kell ennyire „bekakálni” egy pár suhanctól? Ezek egyelőre csak a szájukat jártatják, de ha nem tanítjuk meg nekik, hogy mi is tudunk ám verekedni adott esetben, ha kell, akkor ugyanazt fogják csinálni velünk is, mint a szomszéd országok zsidóival.
– Fiam te ne akarják hős lenni. Nem vagyok ijedős ember, de a magamfajtának jobb, ha nincs az előtérben. A Slézinger gyereket maximum egyszer felpofozzák, aztán nem nyúlnak többé hozzá, mert az ő apja ugye a Nemzeti Bank egyik embere, amíg én csak egy sima kis órás vagyok. Téged még fel is köthetnek egy lámpavasra, ahogy ordibálják is.
– Tata, téged lehet, hogy ugyanúgy fellógatnának, meg a Slézingert is. Nem nézik ezek, hogy ki, vagy mi vagy. Egyetlen egy dolgot néznek csak: hogy zsidó vagy. És ha nagyobb hatalmuk lesz, akkor már visznek is.
– Kikkel társalogsz te fiam? Jobb, ha ezeket a hangzatos beszédeket beszünteted. Nincsen szükségünk nagyobb bajra, mint amink van. Horthy kormányzó úr megígérte, hogy amíg ő a kormányzó, addig nekünk nem lesz semmi bajunk.
– És persze Tata, te el is hiszed. Tudod hány ezer zsidót vetett már oda fegyvertelen Hitlernek a keleti frontra? Tudod, hogy nemsokára újabb szállítmányt indít majd?
– Azonnal hagyd abba! Megtiltom, hogy a Slézinger fiú társaságába járj. És az apját is értesíteni fogom, mielőtt az „ifiúr” bajt kever az apjának.
6.
Weisz idegesen szólt ki a titkárnőjének.
– Mikorra tud nekem végre vonalat biztosítani? Megmondtam magának, halaszthatatlan telefonbeszélgetést kell teremtenem Szegeddel.
– Igazgató úr, nem rajtam múlik. Már bejelentettem a postán, de nem adnak vonalat. Azt mondják foglalt.
– Mondja csak, az hadügyis pasas, akit a nyakunkba ültettek, mit csinált eddig?
– Sokat nem. A cég számviteli könyveit vizsgálja. Gondolom, valami hibát, tévedést próbál felfedezni, de biztosíthatom igazgató urat, hogy nem fog találni. Egyébként megjegyezte már, hogy túl sok a zsidó alkalmazott, ezeket sürgősen ki fogja rúgatni. Erről is jegyzéket készített.
– Kérem, küldje be hozzám a főmérnök urat – szólt a titkárnőnek.
Kisvártatva meg is érkezett Bauer.
– Két kávét és konyakot hozzon be nekünk, és senkinek sem vagyunk itt. Még annak a hadügyis balféknek sem.
Megérkezett a kávé is meg a konyak is időközben.
– Még mindig nincsen vonala Szegeddel? Amint lesz, kérem, azonnal kapcsolja be a szobámba. Köszönöm, most elmehet.
Miután magukra maradtak, Weisz egy darabig semmitmondó dolgokról beszélt Bauerrel, aztán jelezte, hogy most komoly dolgokról fog beszélni.
– Hamarosan indítani kell a gyerekeket. Gondolom, beszéltél már a lányoddal.
– Igen, megbeszéltünk mindent, és a feleségemmel már össze is csomagoltak.
– Tudod a legújabb híreket is?
– Amit a rádióban hallottam.
– Na, azzal elmehet a „sóhivatalba”. Titó megalakította a Független Jugoszláviát és egy csomó ország már el is ismerte. Veress titokban tárgyalt Lisszabonban az angolszászokkal a fegyverszünetről és a kiugrási kísérletünkről. Ez, ami a legjobban aggaszt. Hitler már réges-rég foglalkozott azzal, hogy megszállja Magyarországot. Már kész tervei vannak a Wermachtnak. Bármelyik percben megszállhatnak minket. Nagybaconyit elmozdították, mint hadügyminisztert. Semmi jóra nem számíthatunk. Dacára a kormányzó ígéreteinek, hogy nem küld több munkaszolgálatost a frontra, Hitlerrel egy újabb egység kivezényléséről tárgyal.
– Ezt szerintem csak úgy, gesztusból tette.
– Az lehet, de a valóságban már elkezdték behívni az embereket, és hamarosan útnak is indítják őket.
– De hiszen ezek borzalmas hírek!
– Azok sajnos. Hamarosan minket is belerángatnak majd. A római zsidók deportálását is elkezdték már. Ha bejönnek a németek, mi sem úszhatjuk meg.
– És az angolszászok nem menthetnek meg minket?
– Ugyan már, hova gondolsz? Kállayék időt akarnak nyerni, de nincs már idejük. A németek minden titkos tárgyalásról tudnak, sőt a kiugrási kísérletünket csirájában fogják elfojtani. Horthynak már tegnap előtt kérnie kellett volna a fegyverszünetet, úgy az angolszászoktól, mint az oroszoktól. De nem tette meg és nem is fogja. Sőt Titó kormányát sem ismerte el.
– De tárgyalást kezdett az Újvidéki gyilkosok ellen.
– Olvasol te újságot? Az összes vádlott már Németországban van. Na, figyelj, mert ez most a legfontosabb. Az, az ember, aki a lányokat kimenekíti Jugoszláviába, már itt van az országban. Azért várom azt a nyomorult vonalat Szegedre.
– Nem lesz egy kicsit könnyelmű dolog ez? Esetleg lehallgathatják a telefont.
– Ennyi eszem azért nekem is van. Rejtjeleket beszéltünk meg. Ha befejeztük, még ma este, vagy legkésőbb holnap reggelre itt van. Azonnal indulnak, és még aznap át kell érniük Jugoszláviába. Nekünk menni még nincs rá mód. Mindenesetre legyetek készenlétben. Bármelyik percben szólhatok, hogy indulunk. Nagyon körültekintően kell elrendeznem, mert ha csak egy napra is eltűnünk, mindenki minket fog keresni. Hogy elkészült a mi közreműködésünkkel az első két magyar lokátor, a Sas, fontos személyiségek lettünk mi is. Ez az egyik oldalról jó nekünk, de másikról rossz. Szóval óvatosaknak kell lennünk, akkor talán van remény, hogy kijussunk ebből a pokolból. Most a legfontosabb a két gyerek. Őket kell biztonságba helyezni először.
Megszólalt közben az asztalon álló telefon.
– Igazgató úr, itt a szegedi vonal. Azonnal kapcsolom.
– Halló Weisz úr? Üdvözlöm. A lakáskiadás miatt érdeklődnék. Ha magának is jó, akkor ma este tiszteletemet tenném önnél.
– Természetesen, jó. Ma este hánykor pontosan?
– Ha minden rendben úgy alakul, ahogy elterveztem, nyolcra önnél leszek.
– Akkor a viszont látásra ma este. Ha bármi közbe jönne, kérem, értesítsen vagy telefonon, vagy táviratban. Előre is köszönöm önnek az érdeklődést – tette le a kagylót Weisz.
– Halottad Bauerkám. Ma este nyolcra legyetek nálam mindenestül. És senkinek egy szót sem. Menj és végezd tovább a dolgod, de hamarabb menj haza.
Bauer megpróbált továbbra is uralkodni magán, hogy senki se vegye észre izgatottságát. Ha egy mód volt rá, kerülte a nyakukra küldött „felügyelővel” való találkozást, de ez szinte lehetetlen volt, mivel az éjjel-nappal rajta próbálta tartani a szemét. Mikor visszament a szobájába, már ott várta.
– Mondja csak zsidókám – kezdte pimaszul -, maga hol szerezte a diplomáját?
– Először is kikérem magamnak ezt a megszólítást, van tisztességes nevem. Másodszor meg mi köze van magának ahhoz, hogy honnét származik a diplomám? Maga semmit sem ért se az elektronikához, se a híradástechnikához, mégis itt téblábol. Mondja meg, mit akar tudni, és én készségesen állok a rendelkezésére. Igyekszem úgy elmagyarázni, hogy maga is értse.
– Maga engem ne oktasson ki. Először is nagyon fontos iratok hevernek szerteszéjjel. Bárki hozzáférhet. Honnét tudhatja azt, kik férhetnek hozzá, hogy aztán az ellenségeinknek szállítsák azt le. Ezek után elvárom magától, hogy minden tervrajzot és dokumentációt a páncélszekrénybe bezárva tároljon. A kulcsa nálam lesz, és csak akkor férhet hozzá valaki is, ha én erre engedélyt adok.
– De mondja már meg, kinek állna érdekében ezeket elvinni, lemásolni és eladni az ellenségnek? Itt kevesen értenek a tervrajzokhoz. Csak én és a mérnökök juthatnak be ide hozzám. Na, meg maga.
– Akkor is. Mostantól ez lesz az új rendszer.
Bauer már három után elment az irodájából haza. Szeretett volna hazaszólni a feleségének, de nem mert telefonálni, attól retteget és joggal, hogy kitudódik minden, még mielőtt bármit is csinálnának. Hazaérve elmondta az újságot és megkérdezte a feleségét.
– Ágnes itthon van már?
– A szobájában van. Szóljak neki, vagy szólsz te?
– Hagyd csak, majd én beszélek vele.
Ágnes az ágyán feküdt és egy könyvet olvasott nagyon nagy élvezettel.
– Szervusz, papa!
– Kislányom, itt az idő. Ma este át kell mennünk Weiszékhez. Holnap ilyenkor te már messze leszel. Ne idegeskedj miattunk, minden rendben lesz. Rövidesen mi is megyünk utánad. Judittal gondolom, már tisztáztatok dolgokat az iskolában.
– Igen mindent megbeszéltünk. Teljesen indulásra készen van ő is. Vigyázzatok magatokra papa, és minél előbb gyertek utánunk a mamával – csimpaszkodott apja nyakába a kislány.
Minden a tervek alapján zajlott le. Noha már teljes elsötétítés volt érvényben, és a statárium vonatkozott a légi veszély idejére is, rendben át tudtak menni Weiszékhez. A férfi, aki a gyerekekért jött, szimpatikus és barátságos volt. Megnyugtatta a szülőket, hogy amint a gyerekeket biztonságba helyezte, értesíti őket, sőt ha tud, akkor két hét múlva újra jön, friss híreket is hoz majd magával. A búcsúzkodás nem tarthatott sokáig, hiszen szorította őket az idő. Még éjfél előtt át kellett érni a határ másik oldalára.
– Legyenek nyugodtak. Ígérem, ahogy tudok, még az éjszaka folyamán megpróbálok telefonálni. Ha esetleg ez mégsem menne, akkor se izguljanak. Minden rendben lesz.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
