Böröczki Mihály - Mityka : Egyszem ország

Nyomtatás

Egyszem ország, egyszem nemzet,

jó ezer év óta,

annyi íjas ifjat nemzett,

félte Európa.

Honnan jött és mit teremtett,

sustorognak róla,

ám, ahogyan István tett-vett,

rákerült a stóla.

Dúlta tatár, török sereg,

védte kuruc nóta,

piros-fehér-zöld a gyerek,

mégsincs, aki óvja.

Haragudták az Istenek,

fegyver is tarolta,

vonaglott, de nem engedett,

bárki verte holtra.

Sose védték más nemzetek,

himnuszban a sorsa,

határait a rettenet

körbekaszabolta.

Hegyet nőtt és rónát vetett,

verejtékes földjét

belviszályok, rongy emberek,

háborúk gyötörték.

Ravaszt húzott, hálót vetett

ujjbegyen ült sorsa,

körülzárták, s a ketrecet

nap-nap ostromolta.

Ment világgá, nagy álmait

kis ölébe fogta,

s kerek földön látták, amint

körbegurította.  

Kenyerét ma daccal szeli,

redőt rajz az átok,

amilyet a mennyekbeli

Jóisten se látott.

Ihol élnek az emberek,

amúgy magyar módra,

mondják, ha a világ kerek,

hát kerek a porta.

Olyan kerek, nem is lehet

mást mondani róla,

tudja, ami odaveszett,

visszaaraszolna.

Mégis tavaszt hajt a vetés,

szivárvány húz ívet,

s aratáskor jövés-menés

dobbantja a szívet.

Fekete a föld gerezdje,

egy velünk a dolga,

s ráköszönünk reggelente

fölébe hajolva.

Forró öle kenyeret ád,

meleget a háznak,

új reggelt és annak hazát,

akit hazavárnak.

Akkor is, ha kettészelik,

s karaj a keserve,

forog-pörög, amíg verik

búzakalász nyelve.

Dobra vernek csapot-papot,

viszik, ami érik,

s amit a múlt jussul hagyott,

elkótyavetyélik.

Ez a kórság sem riasztja,

mintha csoda volna,

ezeréves anyja-apja

idelakatolta.

Magyarország, szívem szeret,

te vagy sava, borsa,

neked futnak bennem  erek,

neked vagyok szolga.