Nagy, kék palásttal borult rám az ég, míg
a lágy homokba vájtam fél könyékig,
az ujjaim kapartak, húzva föl-le,
s lyuk gömbölyült az épp ökölnyi körbe,
a terep várt – mi nem okoztunk gondot,
már begyűjtöttünk jó maroknyi gombot,
rossz ingről, öreg holmik garmadáról,
egy sutba vetett katonakabátról,
hogy kicsi, nagy, csont, pléh, meg különféle
darab legyen a legjobb nyereménye,
a lyuk felé adott lépésről dobtuk,
és kedvünk adta számra sokszoroztuk,
ki lyukba lelt, vagy jó közelit hozzá,
és nem volt, aki javítva még dob rá,
az pöckölt elsőt, a legközelebbit,
mi belement, az máris az övé volt,
a gombok rendje adta meg a névsort,
csak haladtunk, a körben állók lesték,
hogy kit mikor kap el sikertelenség,
és pöcköltünk, a tűrt szabályt betartva,
a lyuk végül az összeset befalta,
majd új kezdés, meg újra új, sokadszor,
nem hallottuk a harangszót se akkor,
így vagy az ebéd, vagy vacsora késett,
már megszoktuk a korholó beszédet,
meg anyám zsörtölődését, ha este,
jó apám szakadt gombjait kereste,
csak húzódtam, de rám szeretve látta,
hogy begurult a világ gomblyukába.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.22. @ 08:25 :: Böröczki Mihály - Mityka
