A kölyök és a Vetró–dombi bak
Az öreg pók nagyot rántott a hálóján, majd a sarokba húzódva csendes mozdulatlanságba merevedett, és rezzenéstelenül várakozott tovább. A csapda készen állt, hogy halálos végállomása legyen a tudatlan rovar röptének. Az öreg parasztház ablakán kékesen bevilágító gázlámpa fénysugara sejtetni engedte, hogy néhány apró szárnyas előbb vagy utóbb „terítékre kerül”.
A Kölyök kezét feje alá téve feküdt a dunyhás ágyban és merengő tekintettel bámult a plafonra, és várta, hogy régi barátját szolgálja végre a vadászszerencse. Már egy órája ébren volt. Újra és újra végignézett a szobán, s gondolatban ismét leltárba vette a szék karfájára teregetett vadászruháját, az édesanyjától a neves alkalomra kapott vadászkalapját, keresőtávcsövét és a tisztára suvickolt csizmáját. Nagy nap lesz a mai! Hosszú évek várakozása után lány létére igazi vadász válhat belőle! Mezítlábas kora óta sóvárogva csodálta apját, ahogy vállára akasztva öreg puskáját ment, s majd jóval később, jött a vadászatairól. Anyja tiltó szavát titkos összekacsintással kicselező apja jó néhányszor magával csempészte esti leseire, majd később engedte, hogy lelkesen hajtsa a nádat és hangosan riassza a kakast. Az évek alatt egyre több és több részt kért és kapott a vadászéletből. Gondoskodott Tangóról, a fekete labradorról, és Vagányról, a szálkásszőrű tacskóról, hólyagosra gyűrte tenyerén a bőrt, amikor nádat vágott a fácánetetők tetejére, cipelte a kukoricás zsákot a szórókhoz, türelmesen tisztogatta a vendégvadászok lefőzött trófeáit, méhviasszal kente apja bőrcsizmáját, és nagyritkán az öreg Mausert is kezébe kaphatta, hogy kihúzza a csövéből a fekete kormot. De most, a mai nappal, már valami más idő köszönt rá. Apja ígéretéhez híven tizennyolc éves múltán, vadászjeggyel és saját fegyverrel indulhat vadászni. Kijárta az iskolaéveket türelemmel és méltósággal. Apja úgy tartotta, hogy az ember nem a puskájától válik vadásszá, hanem az évektől, amelyek alázatra és tiszteletre, önfegyelemre és tudatosságra tanítják. Szíve mélyén érezte és értette apja bölcsességét, de kicsit pironkodva bár, kénytelen volt beismerni, hogy biza’ nagyon viszket már a tenyere. Azonban az atyai szigorral és következetességgel szemben tehetetlen volt. Várnia kellett, míg korban odáig elér, hogy saját jogon tehesse ki a lábát a vadászterületre. Alig húzódott vissza a hó a szántókról, már nap, mint nap a dűlőket járta és távcsövezte a bakokat. Tudta ő a rendet és nem ácsingózott jó bakokra, de a Vetró–domb mögött élő, öreg visszarakott baknak már 2 agancspárját szedte fel, így tudta, hogy ebben az évben már sokkal gyengébb dísszel a fején kezd az évnek. Ezt a szerény trófeájú őzet szemelte ki magának.
A háló hirtelen megrezdült a sarokban. A kitartó les meghozta az eredményt a pók számára. A Kölyök látta, ahogyan hozzákezd, hogy birtokba vegye zsákmányát.
A kopott vekker kismutatója közeledett a 4–eshez. Halk motoszkálás hallatszott az ablak alól, majd hirtelen kürtszó csendült fel.
Még az utolsó hangok rezegtették az ablaküveget, amikor a Kölyök már a csizmáját húzta, s kilépett az ajtón. A veranda ablakain kiszűrődő fényben három testes alakot látott katonás testtartásban. Édesapja, Lackó a hivatásos vadász, és Imre bácsi. Bal kezük csípőjükön, jobb kezükben kürt, ahogyan éppen emelik el a hangszert a szájuktól. A lány a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Sután ácsorgott ott és szép lassan megértette, hogy Édesapja ezt a napot igazán emlékezetessé teszi számára. Nézte a komoly, férfias arcukat, a szemükben csillogást és szeretet vélt felfedezni. Érezte, hogy elpirul, térdei remegni kezdenek, de bízott benne, hogy a félhomály és a csizmanadrág elrejti gyerekes érzéseit. A férfiak anélkül, hogy egy szót szóltak volna, immáron ez előttük álló vadászlány tiszteletére újra szájukhoz emelték a kürtöt és fújni kezdték az üdvözlőt.
Ahogy az utolsó hangok is tovaszálltak, édesapja a tornácra tette kürtjét, kivette lánya kezéből a kalapot, megsimogatta hosszú szőke haját és gondosan igazgatva a fejére tette, majd a korhadt lócához támasztott bőrtokból előhúzta az öreg Mausert.
– Ezt a puskát akkor vettem, amikor megszülettél. Nincs okom túladni rajta, hiszen azóta is jól szolgál, de akkor megfogadtam, hogy ez egyszer a vadászlányomé lesz. Ahogy megbeszéltük, ez már a tied, de nem akartam odaadni, amikor a nevedre írattuk, csak most, amikor már tényleg lesz alkalmad használni. Imre bátyád a rózsába véste a monogramod, így már a puskád is tudja, hogy téged szolgál. Használd úgy, ahogy tanultad, használd úgy, hogy sose kelljen szégyenkezned miatta. Tudom, hogy kinézted magadnak a Vetró–dombi bakot. Együtt vadászunk veled, de nem leszünk melletted. Nincs szükséged ránk, ismered a területet, tudod, hogy mit lehet és mit nem.
Édesapja szavai komolyak és meghatóak voltak. A Kölyök érezte a torkában azt a szorító érzést, amivel meg kellett birkóznia. Most döbbent rá, hogy apja ugyanúgy készült erre a napra, mint ő. Kitalálta a gondolatait, neki tartogatta a bakot, nekiadta a puskáját, a barátait hívta, hogy kürttel adjanak fényt és méltóságot. Újra és újra fogadalmat tett magában, hogy nem vall szégyent, terítékre hozza az öreg bakot, vagy hagyja tovább élni, ha nem tudja méltó módon elejteni.
Vastag, zöld subájukat nyakukba húzva az öreg tölgyek csendesen ültek a mező sarkán. Néha lomha és megfontolt mozdulattal közelebb hajoltak egymáshoz és a rezgő levelek hangján összesúgtak. Mintha csak bölcsességük teljes tudatában tanakodtak volna a repce sarkán csendben cserkelő, zöld ruhába bújt gyerek megjelenéséről. Sokszor látták errefelé. Hol bottal kezében poroszkált a határban, távcsövezte az ölyvet, hol dohánytörés után csendben szundikált a csatornaparton, hol kopogós télen nehéz zsákkal baktatott az őzetető felé. Most újra itt van, de most hetyke vadászkalap van a fején és puska a vállán. A bölcsek rögtön tudták, hogy a nővé serdült ismerős embergyerek ma eljött, hogy learassa azt a gyümölcsöt, amit éveken keresztül érlelt számára az erdő és a mező. Egy lágy fuvallatban nagyot bólintottak és áldásukat adták a vadászatra.
A Kölyök a fegyvert egy fához támasztotta, kibújt könnyű kabátjából, a harmatos fűre terítette és ráült. Édesapjáék a közeli tanyáig elkísérték, majd ott útjára bocsátották. Nagyot került, hogy jó széllel érkezzen a Vetró–domb mögé, igyekezett, hogy a lővilág már a bak lakhelye közelében érje. Időben volt. Tudta, hogy az őz nemsokára kiáll szárítkozni a felkelő Nap sugaraiba. Hűvös volt még, de tenyere nyirkos lett az izzadságtól. Bőszen törölgetni kezdte a nadrágjába, majd távcsövezni kezdte a tölgyes alját és a friss búzát. Fél óra múltán egyre aggodalmasabb és türelmetlenebb lett. Egy süldő róka lepte meg néhány perccel korábban. A térdig érő búzából lépett ki az útra, s csodálkozva hajtotta félre a fejét, ahogy a fa alatt gubbasztó leánykát meglátta, majd, mint aki jól tudja, hogy nem kell tartania a vadásztól, átvágott a földúton és nyugodtan bekocogott az erdőbe. De rajta kívül vad nem került a vadász szeme elé. Képzeletében számtalanszor lejátszotta már ezt a vadászatot, ahogy meglátja az erdőből a búzára kiváltó bakot, ahogy nyugodtan megvárja, míg az közelebb és közelebb kerül alkalmi leshelye felé, ahogy nyugodtan megcélozza, majd lő, és az őz elejét felvágva rövid vágta után összeesik. De most hogy itt ült, s minden valóságossá vált, rádöbbent, hogy Diana nem osztogatja könnyűszerrel a szerencsét, s az elmúlt évek munkája nem jogosítja fel a könnyű zsákmány elejtésére. Ehhez lehet, hogy sokkal több kell…
A Nap már teljes alakját mutatva trónolt a fák tetején. Némi csalódottsággal vette számba a gondolatot, hogy zsákmány nélkül kell visszatérnie a tanyához. Tudta jól, hogy Édesapja és barátai vigasztalni fogják, hisz tudják, a vad a legkiválóbb vadászt is megtréfálja olykor, sőt ritkább az, az alkalom, amikor az anyatermészet bőkezűségről tesz tanúbizonyságot. Úgy vélte, a bak az erdő valamely más oldalán választott ma reggelizőhelyet magának. Nagy kerülővel átcserkelhetne a másik oldalra is, de félt, hogy egy hosszú sétával végképp lemaradna a találkozóról, úgyhogy inkább maradt az előre megtervezett leshelyén, és próbált belátni mélyen a fák közé a búza túloldalán. A távcső lencséjén a hajnali harmat felszáradt nyoma apró poros foltot hagyott, inge ujjával óvatosan megtörölte és méterről méterre vizslatni kezdte az erdő mélyét. Többször áthúzta a lencsét egy vöröses folton, mire rádöbbent, hogy sötétzöld háttérben fel–felbukkanó rozsda színű jelenség csak egy őz lehet.
A szíve hirtelen kalimpálni kezdett, s magában fohászkodni kezdett, hogy egy őz legyen az, amit lát, s hogy az, az ő bakja legyen. Hiába pislogott bele távcsövébe, hiába hajolt előre, adva újabb fél méter előnyt a szemének, hiába feszítette meg magát, hogy úrrá legyen remegésén, nem látta azt, amit látni akart. Hétrét görnyedve araszolt el a repceföld széléig, hogy a rikító sárga szőnyeg alatt bújva közelítse meg az erdőt. Sietni próbált, nehogy az a vöröses folt pont ez idő alatt álljon odébb. Kabátját, távcsövét hátrahagyta, és csak a puskáját vitte magával.
Percekkel később csurom vizesen dugta ki óvatosan a fejét az erdő irányában. Most már szabad szemmel is jól látta, hogy őz áll az erdőben. Enyhén rogyasztott lábbal görnyedten a vállába szorította a puskáját és a céltávcsövén keresztül figyelte meg a vadat. Az első pillanatban tudta, hogy az ő bakja áll ott. A teljesen elfogyott hátsó ágak, a rövid hófehér végű agancsszár és az ezüstös orr nem hagyott kétséget benne. Képzeletben mindig nyugodtan nézett szembe az elejtendő vaddal, de most egész testében remegni kezdett, szemei elhomályosodtak és alig tudta az őzet a céltávcső látómezejében tartani.
Visszabújt a repce takarásába és zihálva mély levegőket vett. Remegő kezével kidörzsölte az izgalom könnyeit a szeméből. Óvatosan kidugta a fejét s látta, hogy a vad teljesen keresztben áll 10–15 méterre az erdő szélétől a fák alatt. Kockázatos lépésre szánta el magát. Hirtelen felállt, a fegyvert vállába szorította és átbillentette a biztosítót, célozni próbált. A szálkereszt rítustáncot járt az állat oldalán. A távcső hétszeres nagyításában látta, hogy a bak felemelt fejjel ránéz és látni vélte íjként megfeszülő izmait. A puska hatalmasat dörrent, s úgy tűnt, egyszerre több helyről visszhangzik. Meglepte a lövés, szinte öntudatlanul húzta el az elsütőbillentyűt. A csövet a föld felé fordítva, a Kölyök riadtan kutatta az erdőt a menekülő vad után, de semmit sem látott. Térdre roskadva tépelődött, szíve szerint rohant volna az erőbe, de tudta, hogy nem teheti meg. Tudta, hogy várnia kell, míg a sebzett vad csendben és békében kimúlik. És ha el sem találta?
Ujjai kifehéredtek, ahogy az öreg puska tusát markolászta. Szívdobogását figyelve számolgatta a másodperceket és a perceket. Végül nem bírta tovább és elindult az erdő felé, s ahogy kilépett a repcéből meglátta a rőt vadat a rálövés helyén.
A három öreg vadász komótosan baktatott az erdő felé. A kalapját lengető boldog gyerek láttán nagyot sóhajtva, békés mosollyal néztek egymásra. Igen, ők tudták, ők pontosan értették, mi történt. Az erdő szélén megálltak, majd magasra tartott kürttel jelezték: a vadászatnak vége.
A Kölyök új kalapját gyűrögetve, vizesen és koszosan ácsorgott a bak felett.
Maszatos arca újra gyerekké változtatta, de igyekezett felnőttként viselkedni. Meghatottan topogott, míg édesapja a sebre töretet, a bak szájába utolsó falatot tett, majd egy lombos ágat a bak vérében megmártott és átadta neki.
– No lányom! Meglőtted az első bakodat! Tedd a kötelességed, és vedd birtokba, hozd haza!
A kölyök először nem tudta mire vélni az apja szavait, majd Imre bácsi huncut kacsintásából megértette, hogy elvárják tőle, bizony kézben vigye haza a zsákmányát. Duzzogás nélkül kötötte össze az őz lábait, majd a vállára vette és a három öreg kíséretében elindult hazafelé. Panaszkodni nem mert, vadászember ilyet nem tesz…
A parasztház portáján több vadászbarát is várt rájuk. A Kölyök először nem tudta mire vélni a csoportosulást, majd mikor vállán az őzzel belépett a kapun, rádöbbent, hogy ezek az emberek, mind őmiatta jöttek el. Sokadik pillanat volt ez a mai napon, amikor úgy érezte, hogy gombóc van a torkában pusztán attól a gondolattól, hogy édesapja milyen gondossággal készült erre a napra. Észrevette azt is, hogy a kerítés mellett bográcsban pörkölt rotyog és az udvaron fenyőágakból valaki előre elkészítette az őz ravatalát. Óvatosan a vadat jobb oldalára fektette, ismét felhelyezte a töretet, majd miután mindent elrendezett, megigazgatta kalapját a lombos ággal, hátralépett. Az emberek szinte parancsszóra elhelyezkedtek a teríték mellet és a három vadász ismét a szájához emelte a kürtöt, hogy tiszteletüket tegyék a terítéken fekvő őznek.
Édesapja sosem engedte, hogy lányát itallal kínálgassák, sem a mezei munka során, sem a társas vadászatok végén. „Majd ha vadász lesz belőle!” – mondogatta. A Kölyök nem is sopánkodott emiatt, azonban most meglepetésére poharat nyomtak a kezébe és mosolygós arcok állták körbe. Nem mondtak azok jószerivel semmit, csak veregették a vállát, mustrálgatták a bakot s dicsérgették. A Kölyök kerek képpel, mintegy lázálomban csak ténfergett közöttük és felismerni vélte az ivásra hívó kürtszót.
Imre bácsi egy fehér palackból jókora adagot löttyintett a Kölyök poharába, aki nyomban az apja tekintetét kezdte keresni. Meg is találta, aki a saját poharával kezében odalépett elé. Poharát nekikoccantotta a lányáéhoz, s csak annyit mondott: „A vadászra!” –, s fenékig ürítette a jófajta házi szilvát. Kölyök az apjától ellesett mozdulattal egy húzásra magába öntötte az italt. A szemébe hirtelen – azon a napon már nem először – könnyek szöktek, torka égni kezdett, s egy láthatatlan kéz gyomron vágta, de igyekezett rezzenéstelen arccal viseltetni a dolgok iránt, sőt nyelvével csettintett egyet szakértő módon. Ekkor a vadászok szétrebbentek és teret adtak Lackónak, aki egy komoly husánggal érkezett. A Kölyök tudta, hogy eljött az avatás ideje. Büszkén térdelt a bak fölé. Kürtszó tudatta a vendégsereggel az avatás tényét.
Próbált figyelni a szertartás szövegére, minden pillanatát rögzíteni akarta agyában ennek a napnak, hogy újra és újra átélhesse azt. De a szavak csak zsongtak a fejében, csak apját tudta maga mellett, ezt a sok embert, aki miatta van itt, azt a sok–sok évet, amíg várta ezt a pillanatot. Már akarta, hogy vége legyen. Büszke volt magára, büszke, hogy vadász lett, büszke volt, hogy megtanulta a leckét és mindent jól csinált, de már nem akart mást, csak megölelni az apját. Most kristályosodott ki benne, hogy az elmúlt évek, a munka, a tanulás és a mai nap mind–mind csak őérte voltak. Most értette meg édesapja szeretetét, és most érezte át az ő büszkeségét és boldogságát. Felállt a bakról. Az apja áll vele szemben levetett kalappal és kézfogásra nyújtott jobb kézzel.
De a Kölyök nem fogadta el a kézfogást. Átölelte az apját és…, és zokogni kezdett. Zokogott. Mint egy gyerek.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.19. @ 14:51 :: Bűdi Gábor
