Rózsaszín emlékkönyvemből 1.
Délutánonként az őrség minden fenyegetődzése, a foglárok obszcén ordítozása, a főkulcsár mázsás büntetései ellenére, a kenyéradag megvonására fittyet hányva kiállottunk az ablakokba leskelődni. Délutánonként az elkülönített női osztály sétált az udvaron…
Be kell vallanom nem valami szemrevaló volt a mustra. Inkább csak olyan szoknya bubusokból állott ki a hölgykoszorú. Mindegy! A sötétzárka magányában, az éhségtől vizionálva, már gyönyörűek voltak a látomásaink…
Hanem a Baba!! Amikor azt behozták! Szinte bukfencet vetett, felfordult az a vén, sárgára meszelt épület Mikor a Baba sétált, még Slampos, az örökké kialvatlan, görnyedt hátú foglár is a nadrágja sliccéhez kapott, ujjaival a hiányzó gombokat keresgélve, majd jobb híján a derékszíját igazította még ferdébbre:
— Nekem bemennyenek onnan! Lűvetek az őrséggel a betyárszentségit a kurvaannyuknak!
Hát az őrség az lövésre készen is állt, mégpedig láthatóan, csak éppen nem a puskájukkal szerettek volna lőni, pedig kéznél volt az is. Meg volt ott veszve mindenki, de nem is csoda. Az a magas királynői termet, az a hollófekete, vállig érő, repülő selyemhaj, a falaktól kifehéredett finom kis arcocska, közepén az érzékien duzzadó, meggypiros durci szájacskával, a fitos orrocskával, na és azok a világra csodálkozó, seprűpillájú kék szemek! Ugye azt gondolják, túlzok? Hogy a fiatalságom, a nő éhség, a romantika látatta velem olyan szépnek, csodálatosnak? Hogy a belvárosban vagy a Palatínus strandon nem is keltett volna feltűnést a drága? Olvassák csak végig a történetet és rájönnek mennyire igaz, amit írtam…
Ja! Előbb el kell mondanom ki-mi is volt a Baba, és hogyan került mihozzánk a Margit kőrútra.
Hol vannak ma már azok az öreg sittesek, akik emlékeznének a Margit körúti katonai börtön sárga épületére.(manapság két MAMUTH is terpeszkedik a helyén) Bizonyára szétesett már a porcogója valamennyinek, aki pedig még él, nagyon rozzant lehet. Fontos az, hogy a történet — ha régi is — jól illeszkedik modern korunkhoz, nyoma van benne a haladó hagyományoknak, értékes tanúsággal szolgálhatnak a jövőre nézve… szóval érdemes végigolvasni.
***
A híres, vagy inkább hírhedt „négyes fogatnak” (a gyengébbek kedvéért ide írom a neveiket: RÁKOSI, GERŐ, RÉVAI, FARKAS) volt eleinte egy ötödik kereke is, aki a Budapest ostromát követő hetekben-hónapokban néhány krumplisvagon felhozataláért a Főváros megmentőjeként ünnepeltette magát, és akiben volt annyi óvatosság, előrelátás, talán emberi jóérzés is, hogy lassan-lassan visszavonult a politikától, néhány jelentős és jól jövedelmező gazdasági pozícióba. Így sikerült is elkerülnie, hogy Rajk László és Pállfy György sorsára (akasztófára) jusson, vagy akár csak börtönbe is kerüljön.
Na, ha őt magát nem is, azért a titkárnő szeretőjét csak lecsukatta a Kopaszkirály, akinek nagyon a bögyében volt már a Krumplikirály népszerűsége. V. Z. elvtárs eleinte próbálta menteni kalitkában vergődő gerlicéjét, de amikor látta, hogy a saját feje is könnyen ott ragadhat a lépen, inkább felhagyott az erre irányuló erőfeszítésekkel. Akkoriban már előrevetették árnyékukat a koncepciós politikai perek, Matyi talán már fontolgatta, ki is legyen a főszereplő az előadáson, és bizony Rajk Lászlón és Révai Józsefen kívül leginkább csak V. Z elvtárs jöhetett számításba. Így aztán az óvatos visszavonulás csöppet sem vehető gyávaság számba, sőt okvetlenül kellett a túléléshez! V. Z. aki maga is a Marxizmus-Leninizmus emlőin nevelkedett, és végigolvasta a SZOVJETUNIO KOMMUNISTA (BOLSEVIK) PÁRTJÁNAK jó néhány változatát, nemcsak a moszkvai LUX szállóban, de már a váci fegyházban is egy fedél alatt lakott a Kopaszkirállyal, igazán tisztában volt a veszély nagyságával, mégis tévedett egy kicsit. Elhitte, vagy el akarta hinni, hogy talán nem megy vérre a dolog. A titkárnőt kezdetben holmi bizalmas iratok hanyag kezelésével gyanúsították és csak később, majd egy évvel a letartóztatása után kezdték az osztályharc élesedésétől felhergelt ügyészek kémkedéssel megvádolni, amit Baba, mint az imperialisták előre beépített ügynöke követett volna el. Na, ennek már a fele sem volt tréfa! Az ilyen ügyekben az ember könnyen ott hagyhatta a fogát (a biggyesztett érzéki ajkak mögött hófehér hibátlan gyöngy fogsor villogott, bizony kár lett volna értük). Szó, ami szó, Baba megértette mi forog kockán, és élete megmentésének érdekében merész lépésre határozta el magát: Azt tervezte, hogy teherbe fog esni!!.
Köztudomású, hogy várandós nőt a törvény kivégezni nem enged, mert ezzel egy kétségen kívül ártatlan jogi személy, a magzat is életét vesztené. Kilenc hónap a magzat kihordása, utána még fél év a szoptatási idő, az alatt majd csak történik valami a világpolitikában. Ha pedig nem, a kegyelmi kérvény a köztársasági elnökhöz ( Dobi István hordozta akkoriban ezt a címet) mégis csak több esélyt ad egy kisgyermekes anya nevében. Dobi egyébként híres volt arról, hogyha jó borhoz, vagy kellő mennyiségű törkölypálinkához jutott, akár az ÁVH főnökével, Péter Gáborral, de még Dobrinyin szovjet nagykövettel is feleselni mert.
Persze azért némi akadályai voltak ám a szép tervnek. Akkoriban nemhogy a fogamzásgátló tablettát nem ismerték, de a mesterséges megtermékenyítés is gyermekcipőben járt még. Hanem Baba, aki okos nő volt, nem is gondolt ilyesmire. Ő igazi férfitől, igazi babát akart. Az, aki a börtönben az apasággal járó kellemetességek mellett a rajtavesztés kockázatát vállalni meri: az igazán legény a talpán!
Persze ma már könnyű hetvenkednem, de állítom, mint természetes génbank én is szívesen Baba rendelkezésére állottam volna. Bár nem kaptam utólagos meghatalmazást volt rabtársaimtól és statisztikával sem foglalkoztam soha, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a börtön bennlakóinak 99,6 %-a (ennyi szokott a választásokon a Népfrontra leadott szavazatok számaránya is lenni) az őrszemélyzetet is beleértve, nem tagadta volna meg Baba ez irányú kérését.
A hátulütője az volt a dolognak, hogy Babát a harmadik emeleten elkülönítve őrizték, sétáit is egyedül bonyolította le, csak a rabok és az őrszemélyzet kigúvadt szemei kísérték útjait. Na de mindjárt látni fogjuk, hogy éppen ez a túlzott izoláció segítette sikerre vinni a szépreményű tervet.
A börtön visszhangos folyosóin, a hosszú „dióverővel” a vállukon, az első és a második budapesti őrzászlóalj katonái teljesítettek szolgálatot. Az őrséget 24 óránként váltották és a 24 órán belül egy-egy kiskatona négyszer két órát állott őrségben, illetve leselkedett a kémlelőlyukon a „Júdásszemen” keresztül Baba bájaira. Persze nem csak a szemeit legeltethette, társalogni is lehetett, és mindkét fél, az őr és a rabnő is szerette így múlatni az időt. A beosztást, mert mindenki ebben a mégoly reménytelen helyzetben is próbálta tenni a szépet Babának, sorshúzás döntötte el. A szerencsés nyerő, ha akarta akár egy doboz cigarettáért, vagy egy arasz kolbászért is eladhatta az őrködést. Máskülönben a zárkaajtót csak a foglárok egyike, de leginkább maga a főkulcsár K. János nyithatta csak ki. Beszélgetni beszélgethetett a fiúkkal Baba amennyit csak akart, de ezen felül, pláne pedig alul semmit sem tehetett. Az pedig, hogy valakinek gyereket lehet beszélni a hasába, csak amolyan szólás-mondás. Valójában egészen mása fortély kell ahhoz!
Hát ugye a kiskatona tud ám ravaszkodni. A régi bakáktól örökölte a csavaros észjárást, furfangosságot. Baba jól körülnézett közöttük, és egy pirospozsgás derék vidéki fiúra esett a választása. A fiú szülei gazdálkodók voltak, barátunk az otthonról kapott kolbász, mákos, vagy diós bejgli rőfjeiért cserélgette, vette meg az őrködést, ami lassan-lassan a szerelmi vallomásokig fajult, de mindkét részről ám.
Szemére vethetnék egyesek Babának, hogy csak tetette a vonzalmat, a szerelmet, mert ugye miniszteri titkárnő korában észre sem vette volna a kiskatonát. Lehet, hogy így van, de miért ne szerethetne bele egy harmincéves töltött galamb (az ám, a begyeiről még nem is beszéltem! Hát azokat bizony csak a képzeletem látta, de azért eskü mellett merem állítani: feszesek, formásak, lágyak és hófehérek voltak!) egy jóképű, nála tíz évvel fiatalabb parasztgyerekbe? Volt már erre példa a világban, meg lesz is…
A Margit kőrúti börtön régi épület volt. Valamikor a 19-ik század elején húzhatták fel átkozott falait amelyekben — ezt már újonc koromban hallottam az öregkatonáktól — mindenkinek van egy téglája! A legfelső emeleten valaha az őrszemélyzet családtagjai laktak, és csak Kopaszkirály alatt, amikor a nép szabadsága annyira kiterebélyesedett, hogy kinn már nem volt hely a sok szabad ember számára, lettek a szobák cellákká átalakítva. Húszan, vagy annál is többen szorongtunk egy négy személyre tervezett zárkában, de Babának magának egyedül jutott egy ilyen kényelmes garzon. A zárka ajtaja nem volt a rendes börtöncelláknál szokásos tolózárral ellátva, hanem egy jókora függőlakat szolgálta a biztonságot. A lakatpánt erős csavarokkal volt úgy az ajtóba, mint az ajtókeretbe erősítve, az orosz puskának, a már említett dióverőnek a szuronya pedig nem más, mint egy hosszú, erős csavarhúzó.
Kezdik már kapizsgálni, pedzeni a dolgot?
Nos, mindent kitervezni, alaposan megbeszélni volt idő. A kiskatonának nem kellett félnie, hogy a menyecske nem jön el a randevúra. Ha a sorshúzásnál a „Doberdóra” az épület tetején való őrködésre jelölte ki balsorsa, a jó kolbász, mint mindég, most is segített. A megbeszélt éjszakán, még el sem csendesedtek a távozó váltás léptei, már szedte is le a kiskatona a szuronyt a dióverőről és neki a csavaroknak. Azok azonban jó erősen voltak besrófolva a tölgyfa ajtóba, bizony csurgott róla a veríték, mire elkészült velük. Azt ugye mondanom sem kell, „omnia vincit amor” hogy a szerelem erősebb a fánál, vasnál, mindennél…
Igen ám, de mit tesz az ördög, aki köztudomásúlag sohasem alszik?
Ezen az éjszakán az ördög, úgy lehet mennyei sugallatra, K. János főkulcsárba bújt bele, és felrángatta őt a harmadik emeletre ellenőrzés céljából. Mikoron nesztelen lépésekkel (mert a smasszereknek posztótalpú csizma volt rendszeresítve) befordult a hosszú börtönfolyosó végén, a kiskatonát lázas buzgólkodás közben érte tetten. Na, ne gondoljanak semmi rosszra, illetve jóra, még nem a Babát, csak az utolsó csavart tekerte, lelki szemeivel már a karjaiba omló, hófehér, telt idomokat látva. Ugyanakkor azonban nyitva tartotta a látókáit is, és észrevette a folyosó végén lopakodó veszedelmet.
A KBTK (Katonai Büntető Törvénykönyv a gyengébbek kedvéért) őrségben háromféle fegyverhasználatot ismer: Az első, a kötelező fegyverhasználat arra az esetre szól, ha az őrszemet, vagy az általa őrzött objektumot fegyveres támadás éri. A második, a jogos fegyverhasználat akkor jöhet szóba, ha az őr úgy véli, veszélyeztetik feladata végrehajtásában. Ebben a második esetben kétszeri felszólítás után egyszer a levegőbe kell lőnie, és csak ha a támadó még ekkor sem hátrálna meg, szabad őt a lábára célozva ártalmatlanná tenni. A harmadik eset a jogtalan fegyverhasználat lenne… de hát hallják csak a továbbiakat.
A kaján vigyor bizony ráfagyott K. János barátunk bortól bíbor ábrázatára, amikor a kiskatona, ahelyett, hogy könyörgőre fogta volna a dolgát kétszer gyorsan és keményen elrikkantotta magát: Állj, vagy lövök! Állj, vagy lövök! – Majd csőre töltötte a dióverőt és célra emelte a fegyvert. Annyit biz Kiss János barátunk (a fene egye meg, kikotyogtam a nevét, de sebaj, sok Kiss János van az országban) is tudott, hogy a régi bakarecept szerint neki jár az első golyó és majd a második fog a mennyezetbe fúródni, meg azt is tudta, hogy a kiskatona a lábára céloz ugyan, de holtbiztosan fejbe fogja eltalálni. Akkor azután ügyész legyen a talpán, aki pontosan meghatározza, mi is történt ott a lövést megelőzően és be tudja bizonyítani, hogy nem az első, hanem a második golyó van a mennyezetben. Persze azért a kiskatona esetleg kaphat egy-két évet, de ez még mindég csak a fele-harmada annak, amit a csavarokért biztosan kapna.
Mindezt gyorsan fontolóra véve inkább Kiss János fogta könyörgőre a dolgot: — Magyar emberek vagyunk ugye? Egy azon hadsereg katonái! Férfiemberek mind a ketten! Össze kell tartanunk a közös cél érdekében! Az ám! Fogjunk csak össze! Mert, ha mi ketten összefogunk pajtás, akkor…
Nem kellett sokáig agitálnia, a kiskatonánál is hamar leesett a tantusz, és már srófolta is vissza a csavarokat, hiszen a mennyország kulcsa ott lapult új komája, puszipajtása zsebeiben.
A drámai szendét meglepte ugyan, de nem hozta zavarba a szerepkönyv hirtelen átírása, látott ő már titkárnő korában ennél nagyobb bukfenceket, viharokat is. Némi kis műfelháborodás, habozás után mindkét kérőjének kimondta a boldogító igent!
A sorrendi kérdésben volt ugyan némi, percekig tartó jogi vita, a kiskatona az ő elsőbbségét akarta érvényesíteni, míg Kiss János az erősebb kutya idevágó paragrafusára hivatkozott, de végül is megoldódott csendben, rendben, minden.
Ah! Mézeshetek, sőt mézes hónapok követték egymást nászutazás nélkül is. Igaz a két cinkos csak harmadnaponként kortyolhatott a mennyei nektárból, mert az őrzászlóaljnál, minden szolgálati napot egy pihenőnap, és egy nap készültség követett, de hát a szívszorongató vágyakozástól még édesebb, mámorítóbb lett ez az ital, amelyet a titkosság, a tiltottság már amúgy is megcukrozott, megfűszerezett.
Ezeregy éjszakára mégsem futotta a meséből. Nem mintha a két luksógor, vagy a tüzes menyecske ráunt volna a dologra. Az történt, hogy a kiskatona, szigorú titoktartás esküje mellett elmondta a dolgot a legjobb barátjának, falujabeli kenyeres pajtásának. Az meg is tartotta az esküjét, ő is csak egy másik barátjának adta tovább. Barátról barátra, szájról szájra terjedt a történet, és nemsokára az illetékes felsőség kivételével, az egész siti, az egész őrzászlóalj, az egész hadsereg, tudott a dologról.
Meddig lóghat egy paraszthajszálon Damoklész kardja? Bizony egy nyárvégi napon elkezdett bűzleni a dolog. Egész pontosan meghatározva a bűz a főkulcsári iroda helységéből áradt. Olyannyira, hogy mivel Kiss János éppen szabadnapos volt, feltörték a főkulcsári irodát, majd magát a bűz fészkét, a nagy iratszekrényt és az bizony telis-teli volt szarral! Feltörték az íróasztalokat is, ott is hasonló leletekre bukkantak. Másnap azután bejött szolgálattételre maga Kiss János is, és mert szépszerével nem adta, hát erőszakkal elvették az aktatáskáját. Bizony abban sem csokoládé volt, pedig a színe után ítélve az is lehetett volna…
Szirénázó mentőautóval vitték ki Lipótmezőre a viccosztályra, és jóformán még le sem játszhatta az első partit a gumidominóval, mikor az iménti meglepetésből még magához sem tért börtönorvos hűdötten állapította meg, hogy az immár több mint egy éve börtönben tartott Baba negyedik hónapja áldott állapotban van.
A paragrafusok betűi szerint az őrizetes, még el nem ítélt személy állampolgárnak számít, annak minden kötelezettségével és jogaival. Akkoriban Ratkó Anna elvtársnő volt a „népjóléti” miniszternő, így angyalcsinálásról szó sem lehetett. A rendszer minden törvénytelensége ellenére nagy súlyt fektetett a formaságok betartására.
Kiss Jánost már nem lehetett előhozni a diliházból, nem hogy felelősségre vonás, de még tanúkihallgatás céljából sem, mert ugye ki ad egy őrült vallomásaira? A kiskatona is túl volt már ungon-berken, sőt az osztrák államhatáron is, volt esze nem kivárni, amíg az ártatlansága kiderül. Neki lódult ő már akkor, amikor az iratszekrényben őrzött „titkos anyag” előkerült.
Bizony törhették a fejüket az illetékes elvtársak, kit-mit vegyenek elő, vonjanak felelősségre, mert ugye a dialektikus materializmus miatt arra a régi názáreti példára mégsem hivatkozhattak, tettesnek pedig lennie kellett. Sok-sok paragrafus csűrés-csavarás, ügyészizzadság árán kiókumlálták: A kiskatona századparancsnokán és a főkulcsár helyettesén verik el a port. Két-két évet kaptak kopoltyúnként. A századparancsnok azért, mert nem ellenőrizte a beosztottját, a főkulcsár helyettes pedig azért, mert nem ellenőrizte a felettesét. Így intéződött el a dolog, közmegelégedésre.
Közmegelégedésre mondom, mert az ügyészség jelenthette felfelé, hogyha a tettes nem is, hát legalább a felelősök megbűnhődtek, de az elítéltek is meg lehettek elégedve, mert mi volt azokban a daliás időkben két év börtön?! Egy, a termelőszövetkezet földjéből kihúzott répáért, egy cső letört kukoricáért is a háromszorosát lehetett kapni. Hát még a terménybeszolgáltatással való kukoricázásért!! Magam is ültem együtt olyan öregparaszttal, aki egy mázsa zsizsikes búzáért, tíz mázsát kapott a sitten…
Az ám! Ez volt aztán az agrárolló!!
***
EPILÓGUS: Vagy jó három év múlva a rózsadombi vezető pártfunkcionáriusok csemetéi részére létesített különleges óvoda kényeztetett kis védencei közé új angyalka sorolt be. Egy babaarcú, hollófekete hajú, kék szemű kislány: a Böbe! Nevét nyilván az anyja után nyerte, aki szülővárosában maga is erre a kissé parlagias névre hallgatott és csak miniszteri titkárnővé avanzsálásakor demagyarította nevét az új miliőhöz jobban illő Babára. Az új kislányt V.Z. elvtárs sofőrje hozta-vitte, biztosan valami közeli rokona pruttyója lehetett.
Kopaszkirály megfáradva a nap-napi törvénytelenkedésben és fennhéjázásban szívesen és sűrűn látogatta ezt az intézményt, amely mellesleg szerénységéről is volt elnevezve. Ide járt fürdeni a népszerűségben, mert itt legalább biztos lehetett benne, hogy az őrszemélyzet és az óvónők kivételével őszintén szeretik. Megtartandó ezt a szeretetet óvakodott is a magyar édesipar termékeivel, vagy pláne a kissé szappan ízű szovjet csokoládéval beállítani, inkább a Holland és a svájci kapitalisták termékeit részesítette előnybe.
Érdekes módon lett a kis Böbe a magas látogató kedvence. A szokásos csokréta átadása után Matyi pajtás felkapta, megpuszilta, majd nyakatlan tojásfeje fölé emelte a kislányt, mintegy megmutatva neki épülő, szépülő hazánkat, mire a kislány egészen természetesen reagált… bepisilt!
Bizony egy kis rózsavíz Matyi pajtás szőke göndör fürtjeit is meglocsolta. Mindenki megdöbbent, félve várták mi lesz most, mert a humorérzék köztudottan nem tartozott Matyi pajtás kevésszámú jótulajdonságai közé, de ezúttal Matyi pajtás csak mosolygott. Ez a mosoly valamivel szebb, emberibb volt a szokott plakátmosolyánál, persze azért így sem lett belőle egy kimondott Adonisz… Mindegy, mert később Böbe tényleg megszerette és tapsikova elébe futott, nyakába ugrott Matyi pajtásnak várta, hogy Matyi pajtás „felhúzza” (amit hajdan majdnem az anyjával tett meg!)
Ilyen ez a világ! A természetes apa kiléte elvész a gének, kromoszómák labirintusába, de a kis Böbének, tényleg ő maga Rákosi Mátyás elvtárs (aki szívesen nevezte magát a nép atyjának) adott tudtán kívül életet.
Fortélyos, ravasz, fenséges… cirkusz az élet!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.20. @ 12:37 :: Csomós Róbert
