Irdatlan távolságra, a Földgolyó másik felére indítom útnak ezt a levelet. Nem akarom, nem próbálom magam elé idézni, elképzelni, hogy mit tettek veled az elmúlt, galád évtizedek. Olyannak látlak, diadalmasan fiatalnak, sugárzóan szépnek, mint amikor megismertelek, és amilyen gyönyörű szerelmünk idején voltál. Bennem örökre megmaradtál a vékonyka, cérnahangú kis kalauznőnek, a kopott egyenruhába bújtatott, didergős babának, ahogyan akkor, a háború utáni nyitott villamoskocsin, a mozgó jégszekrényen utazva először megláttuk egymást.
Értesültem róla, hogy Chikágóban élsz, hozzám viszonyítva fejjel lefelé lógva az űrben, mintha bőregér lennél a Földgolyó másik felén. Ha nem akarnám körbeutazni a Földet, keresztülutazni az óceánt, akkor átlósan át kéne fúrni magam a vékonyka alig párszáz kilométeres kihűlt, szilárd Földkérgen, majd a forró és egyre forrósodó magmán, aztán a középponttól már emelkedve megtenni ugyanezt az utat.
Hiába. Ilyen képtelen fantáziák jutnak az eszembe, pedig rád akarok emlékezni, vagy ne áltassuk magunkat, inkább régebbi önmagunkra.
Jegyet kértem tőled, átszállót, és te az ujjatlan kesztyűbe bujtatott vörösre fagyott kezeddel letéptél nekem egy jegyet, amellyel az örök boldogság végállomásig is utazhattam volna, ha előrelátok a jövőbe.
Késő délután volt már, lopakodva közelített a fagyos január elejei ködös este. A villamos útszélre kapart szennyes hóbuckák mellett, a háborútól, szegénységtől ragyás házsorok között zötyögött velünk. A kitett, díszüktől megfosztott kopasz karácsonyfák mellett szomorú, rosszul öltözött, lehajtott fejű külvárosi emberek siettek hazafelé, mindenki néhány jó szóra, az otthon melegére vágyott, nem csoda, hogy a mi szíveinkben is kivirágzott a vágy. Napsütötte tengerpartot, csodás pálmasorokat is hozott a jövő, de nélküled valahogy mégis olyan hétköznapian közönséges volt minden. Gondolatban hányszor, de hányszor vezettelek végig útjaimon, mutogattam meg neked ezeket a csodákat, álmodtalak magam mellé a zajtalanul suhanó autóba, vágytalak a széles franciaágyba… de te már nem voltál sehol.
József Attila írta meg, hogy a remízben hogyan alszanak a villamoskocsik. Ott álltam, várakoztam rád és láttam, a költő igazat írt. Gyalog, kézen fogva mentünk a szitáló esőben a kis albérleti szobádig, dideregve bújtunk az ágyba, egymás testébe kapaszkodva, egymást melegítve aludtunk el. Szép álmainkat elárultuk, eladtuk, ma már tudom, és talán te is tudod… semmiért.
A nyarat kellett volna megvárni. Talán a Sziget öreg fái alatt, a fűben fekve gyógyítani tudtuk volna egymás sebeit.
Első közös ébredésünk után befűtöttél. A kis csikókályha áttüzesedve ontotta a meleget, kitakaródzva szeretkeztünk, tojásrántottát is csináltál nekem. A rántotta finom, a szeretkezés csodálatos volt, még egy pohárka bor is akadt leöblíteni a torkunkat, meglódítani a fantáziánkat. Terveket szőttünk, nagyszerű álmokat álmodtunk ébren is. Diadalmas tetteket terveztünk, meg akartuk váltani a világot. Szárnyaltak a szerelemben és szárnyaltak a gondolataik, a szellemük is. Nem csak magukkal foglalkoztak, mert az már eldöntött dolog volt, hogy a sírig szeretni fogják egymást. Világmegváltó nagy terveket forgattunk, megreformálni mindent! A színjátszást, az irodalmat, és csak úgy mellékesen a világpolitikát és a világgazdaságot is.
Szépé, jóvá akartunk tenni mindent, mindenkit. Szembefordulva az ölembe ültél, megcsócsálva a nyelveddel toltad át a számba a falatokat, testünk minden porcikája, sejtje kívánta szerette egymást és őszintén hittük ez már mindig így lesz, hogy ez az érzés a világ kezdetétől volt és örökké fog tartani. Mennyire együtt dobogott akkor a szívünk, együtt moccantunk, egyszerre ágaskodott és lankadt el bennünk a vágy. Éreztem, hogy a szerelmek tényleg a szívben, ebben a ma már cserélhető, pótolható szervben laknak, keletkeznek. Annyira éreztem, hogy még ma is ott fáj, hogy nem vagy. Keserves csalás, csalódás, hogy az ember ezt többször is érezheti, átélheti egyetlen élet folyamán is.
Kicsi, proporcionális tested volt. Aligha lehettél több negyven kilónál. Kevéske volt mindenből, de ami volt az a helyén volt. A kis alma melled éppúgy elfért, belesimult a tenyerembe, mint a formás szív alakú popsi. Amikor ölelkeztünk, testünk a csodás természet két előre gyártott eleme illeszkedett össze. Ceremóniák, esküvések, ígéretek nélkül váltunk egy testté, egy lélekké, hiszen még a levegőt is egymás szájából vettük. Ma már túlsúllyal küszködő nők túlsúlyos lelki és egyéb terheit cipelve, a magam batyujával a hátamon sajnálom, hogy akkor nem repültem el veled, hiszen biztos, hogy madárként szárnyalni tudtunk volna az égen. A hétköznapok rántottak bennünket a sárba, mint annyi sok más embert is. A szürkeség ragadt ránk, miatta kellett pohos nyárspolgárrá lennünk. Az ónos őszi eső mosta le szárnyaink hímporát, ezért nem válhattunk rendelésünk szerint tarka, csapongó pillangóvá, és kellett létünk további éveit csúf, szőrős, araszoló hernyóként csúszva-mászva leélni. Az akaratunk hiányzott és most a körülményeket próbáljuk okolni.
Milyen jó, hogy nem találkozhatunk, hiszen valószínűleg fel sem ismernénk már egymást. Azt a régvolt antik Istent és Istennőt, akik mi voltunk. Micsoda szerencse, hogy a retinám mögött a kisagyba az a kép van betárolva rólad, ahogyan felszállsz arra az átkozott vonatra, és én hazugsággá lett ígéreteket kiáltva feléd futok, egyre távolodó alakod után. Az illúziók megmaradtak nekünk, egy románccal többet tudhatunk magunkénak… de ennyi az egész.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.29. @ 10:00 :: Csomós Róbert
