(részlet)
Idegen elemben élő, hidegvérű állat, melynek millió évekig semmi közeli kapcsolata nem volt a szárazföld emlőseivel, pláne nem az ember őseivel. És mégis! A hajózás kezdetétől napjainkig a cápáról több legenda, rémtörténet forog közszájon, mint a Föld többi ragadozóiról összesítve együttesen. A kalandregények, a hollywoodi filmek elmaradhatatlan kelléke, negatív hőse is majdnem mindég csak ő. A CÁPA! Újabban a természettudományos filmek, kutatások központi alakja is, boncolgatják tulajdonságait, viselkedésmódjait, természetét, sőt már-már dédelgetik, etetik, védelmezik, pozitív hőst faragnak, na meg főként üzletet csinálnak belőle. Csoportos megfigyelése, táplálása kellemes bizsergést okoz a pénzes turistáknak, látása kétségtelenül a legmagasabb szintre emeli az adrenalint a szervezetükben. Divatba jött a cápa! Engedjék meg, hogy egy rövid történettel besoroljak hírének terjesztői közé.
1957-től 1991-ig mintegy 30,000 órát töltöttem el a víz alatt a Földközi-tenger mélységeiben, professzionális búvárhalászként keresve meg a kenyeremet. Találkozásaimról a tenger tigriseivel külön fejezetben számolok majd be abban a könyvben, amely remélhetőleg rövidesen megjelenik. Most álljon itt ez a rövid történet:
1963 nyarán már nem voltam egészen kezdő. Mintegy 2,000-2,500 búvárkodással eltöltött óra állott már mögöttem és a ma már túlhaladott, de abban az időben csúcstechnológiának számító Cousteau-Gagan MISTRAL légzőkészülékemmel gyakran merültem negyven méter alá, holott akkor még a sekély zátonyokon is bőven lehetett halat és lobstert zsákmányolni. A tenger, a mélység királyának képzeltem magam. Szigonypuskámmal mázsaszám lőttem a halakat, közöttük tucatszám a 12-15 kilós fűrészes-sügéreket, 35-40 kilós tonhalakat, tetszés szerinti mennyiségben fogtam a hatalmas ízes fehérhúsú ollótlan rákokat, a lobstereket és nyaranta töméntelen értékes szivacsot szedtem fel. Igaz a három tonnás bronzágyúk, a föníciai istennő szobrok, a vödörszám szedett spanyol ezüstpénzek, az elsüllyedt hajók, tengeralattjárók, vízbezuhant repülőgépek felfedezése, halott és élő búvárok kiemelése, három hajótörés és más kalandok még a jövő méhében pihentek, de apróbb leletek, görög és római amforák, szobrocskák, pénzérmék, bőven akadtak.
Az első találkozásokat, cápakalandokat könnyedén vettem, olcsón tudtam megúszni. Hol zsákmányolt halaimat dézsmálták meg, hol néhány kör, egy-egy sikertelen támadás után eltűntek a kék homályban.
A Földközi tenger akkoriban még bőséges emlőjű édesanyánk volt. Engem, a betolakodó idegent is jól tartott, hát még saját fiait, közöttük a legősibb, legsikeresebb lényt, a cápát! Minek is támadott volna meg, hiszen mindenütt bőségesen terített asztalra talált. Amerre csak néztem pezsgett, nyüzsgött a mélység. Csíkos pizsamahalak, növényevő, kagylórágó keszegfajták hemzsegtek rohantak soktonnás csapatokban a hatalmas testű, de az emberre veszélytelen tonhalaktól üldözve mindenütt. A hatalmas, húsos sügérek és a tenger más csúcsragadozói ellenséget nem ismerve el sem bújtak láttomra a kövek alá, a lobsterek kimásztak barlangjaikból, és úgy nyújtogatták kékes csápjaikat. Mázsás teknősöket riogattam és hátsó lábaikba kapaszkodva vontattattam magam velük. Utána el sem menekültek, úgy folytatták egyetlen elfoglaltságukat, a táplálkozást, mintha mi sem történt volna. Hatalmasnak, a tenger királyának, a mélységek urának hittem magam, amíg nem találkoztam a vizek igazi urával, a kalapácsfejű cápával.
A pörölycápa a félelmetes hírű „scander” a Földközi tengeren csak ritkán nő féltonnásnál nagyobbra, de nem is az óriás termetű ellustult példányai, hanem a 150-200 kilós nőstény cápák a veszedelmesek. Étvágyuk kielégíthetetlen! Halálukig állandó növekedésben vannak, a lenyelt táplálékot erős gyomorsavuk percek alatt feloldja és máris újra éhesek. Nyaranta magányosan, vagy kisebb csoportokban járják a tengert és a sima vízfelületen messziről látni, mint hasítja hátuszonyuk egy motorcsónak sebességével a vízfelületet. Még a kék tonhal, a szélsebes palamída sem tud elmenekülni előlük. Számtalanszor voltam szemtanúja, amint horogra akadt zsinóron rángó, vágtató kék tonhalat hasít ketté, a halásznak legtöbbször csak az értéktelen, hústalan csontfejet hagyva meg. Zsákmánya megszerzésében, ellentétben a többi cápafajokkal nincsen csupán a hallására és a szaglására utalva, mivel a kalapácsfejen egymástól távol eső szemeit használva kitűnő térlátással rendelkezik. Ennek a térlátásnak segítségével harapása centiméter pontossággal precíz, és ha fejét kiemeli a vízből, úgy a víz színén haladó leggyorsabb tárgyat is követni tudja, ennélfogva táplálékának jó részét is a víz felületén szerzi meg. Ijesztő külsejét tulajdonságai igazolják. Nagyra nyitható pofája torkáig zsúfolt borotvaéles szalagfűrész fogakkal, és ezeket a fogakat harapásnál még a neki legjobban megfelelő szögbe is tudja állítani. Érdes bőrén nemhogy kés nem hatolhat át, de – kipróbáltam – még a parton egy szöget is nehéz beleverni. Csupán a hasán sebezhető, de hogy a hasához férjen az ellenségnek előbb a már említett szalagfűrész sor alatt kell elhaladnia.
Azt a napot, 1963. április 23-át sohasem felejtem el. Csendes, derűs idő volt, a felszín ilyenkor már elég meleg, de a víz alatti áramlatok a Hermon hegyről leolvadó és a Litani folyó által a tengerbe ömlő hólevet a haifai öböl felé sodorják. Alant akár 10-12 Celsius fokkal hidegebb is lehet a víz, és a vastag minimum 6 milliméteres gumiruha ilyenkor még szükséges. Ebben — már csak a súlyos ólomöv miatt is — a búvár nehezen mozog.
Ezúttal azonban nem is kellett sietnem. Nem fürge halakra, hanem a viszonylag lusta lobsterekre hajtottam, a szigonypuska nem is volt a kezem ügyében, azt tőlem három-négy méterre a légző-csőre akasztottam. Éppen egy barlangból tolattam lábbal előre kifelé, mikor erős vízmozgás taszított neki a sziklafalnak. Tudtam, éreztem, hogy valami nagy test ütődött nekem, de nem ijedtem meg. Hatalmas, akár több tonnás tüskés fekete és leopárd ráják szántják a vizet, a 80-100 kilós teknősök is neki-neki koccannak az embernek, a fehér tonhal pedig szándékosan is ráhajtja a búvárra a csordában rohanó rémült halakat. Most azonban ösztönösen úgy éreztem, valami másról van szó!
Mintha egy némafilmben lökhajtásos vadászbombázó húzna el lassított felvételben halálos, fenyegető csendben az ember feje felett — olyan érzés a cápa hasa alatt lenni. Megpördültem és az állatot szemmel tartva, most már lábbal előre visszahúzódtam a barlangba úgy, hogy a felsőtestem és a két karom szabadon maradjon. Gyorsan magamhoz húztam a szigonypuskát, a sűrített levegővel működő „NIMRÓDOT” amely méteres hosszúságú 9 mm-es rozsdamentes rugóacél szigonyt tudott egy katonai fegyver erejével kilőni. Közben — noha az állat eltűnt szem elől — szinte tapintható volt a cápa közelsége. Megállt és kocsonyássá dermedt a rám nehezedő 28 méteres vízoszlop, még a zsákmányolt lobstereim sem mozgolódtak. Rögtön megértettem, hogy eddig csak bitoroltam a címet, a mélység igazi királya a scander. Mintegy félálomban csináltam mindent. Felhúztam és legerősebbre állítottam be a fegyvert, kezem ügyébe készítettem a borotvaéles titániumkést, szorosra húzva rögzítettem a búvárszemüveget, tudván, ha a víz sodra, vagy a cápa leveri rólam „vakon” biztosan el vagyok veszve. Még az órámra pillantani is volt időm. A ROLEX azt mutatta letelt az idő, amit ebben a mélységben dekompresszió nélkül el lehet viselni, tudtam, hogy a levegőm is fogytán van már, mielőbb döntésre kellett vinnem a dolgot.
A cápa közben nagyobb kört írhatott le, mert újra a bal oldalamon tűnt fel. Lassúsága nem tévesztett meg. Tudtam — számtalanszor láttam —, ha akar a másodperc tört része alatt egy kilőtt torpedó sebességére tud felkapcsolni. Kivártam a legalkalmasabb pillanatot és a legjobb távolságból, mintegy másfél méterről biztos, gyakorlott kézzel a kitátott pofájába lőttem. Láttam, amint a majdnem ujjnyi vastag acélrúd becsapódik, de a következő másodpercben már azt is tudtam, hogy veszítettem. Végzetes szarvashibát követtem el, amikor nem vágtam el a puskát és a szigonyt összekötő ejtőernyőzsinórt. Mintha egy 424-es mozdonyhoz lettem volna hozzákötve, úgy repültem ki a sziklahasadékból. A cápa 20-30 méteren keresztül vonszolt magával, miközben sziklákhoz, korallokhoz verődtem, a puskát markoló jobb kezem vállból, könyökből, csuklóból kimarjult, és valami rettenetes ütést éreztem a bal lábamon…
Egyszerre csak ott találtam magam a vízben egyedül. Körülöttem semmi mozgás, kezemben sem kés, sem puska, de az életet jelentő — a levegőt adagoló — regulátor a számban maradt. Hirtelen a vértől „füstölgő” bal lábamra tévedt a tekintetem és nem sok hiányzott hozzá, hogy elájuljak.
A cafatokra szakadt gumiruha alól valami, a hentesüzletekben látható darálthús-csont-csonk látszott ki. Az életösztön azonban precíz éleslátással súgott: lassan emelkedni, nem gyorsabban, mint egy kicsiny, gombostűfej nagyságú buborék sebessége, mert ennyi idő után ilyen mélységből a felszínre törni biztos halál. Hűséges arabom, akivel később húsz évet dolgoztam együtt, már észrevette a bajt.
Kevesebb, mint egy óra múlva már a haifai RAMBAM kórház műtőasztalán feküdtem és az orvosok, hosszas fontolgatás után, anyám és a feleségem kérésére nem csonkolták térd alatt a lábamat…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.02. @ 11:30 :: Csomós Róbert
