Esőre hajló, szeles napok követték egymást abban az évben szezonzárás előtt a Római-parton, de bennünk még javában tombolt a nyár. Ha csak tehettem, ott ültem a ritkuló lombok árnyékába terített pokrócomon, vagy a csónakkikötő korhadó deszkáiról lógattam a lábaimat a vízbe és fűzfaverseket írtam:
Mondd hová tűnt fénylő sugarával a forró régi nyár?
Ajkunkon rivalló örömittas ének
Szerelmi dal, nem csendül soha már?
Hát hiszen! A nyár! Az még el sem múlt. A fiatalság gyönyörű, mohó, korlátot nem ismerő vágyai ott nyargaltak bennünk, a barna bőrünk alatt, az ereinkben. Imrével ketten együtt sem voltunk még negyvenévesek, bizony csak pózolás volt a nosztalgikus melankóliánk. A csömörlésig zabált sárgabarack, a félnyersre főtt csöves kukorica íze, az átlustálkodott nappalok kéjes öröme, a szemhéjainkon átsütő nap narancsszín melege, a pisla tábortüzeknél bóbiskoló szerelmes éjszakák füstje, a dacos almamellek, nyirkos leány ölek vadvirág-varázsa a pihés hónaljak csípős illata, a csókoktól koccanó fogak harapós puhasága még ott élt, mind az öt érzékünkben.
A verseim határozott tetszést arattak a romantikus lelkületű lányoknál, és melyik, tizenhat-húsz éves lány nem romantikus. Előnyben voltam Imrével szemben. Gyakorlatilag ez termoszból kitöltött illatos teákban, vajjal kent, zöldpaprikával lobogózott szalámis és sonkás zsemlyékben, papírszalvétába csomagolt házi süteményekben mutatkozott meg. Imre durván szelt zsíros kenyereket evett, tejért járt át a közeli boltba, és spirituszfőzőn idétlenkedett. Dúlt-fúlt mérgében és fityfasznak nevezett, ha magunkközt maradtunk.
Nekem, ha hason fekve olvasgattam, vagy verseket ihlettem a csónakház melletti gyepen, finom, diszkrét kis leánykacsók olajozgatták a hátam, ha meg hanyatt dobva magam a hasamat süttettem, akkor pláne: drága napozókrémmel kenték be az orromat, falevelet igazítottak rá, jó falatokat dugdostak a számba. Imre vállai lekoptak, foltosak voltak, orra megvedlett, eldobta a bőrét, mint egy kígyó. Talán még verekedésre is sor kerül közöttünk, ha nem lettünk volna eszmélő gyermekkorunk óta barátok, ha nem tudom, hogy Imre kerületi bokszbajnok, és valami tizenöt kilóval súlyosabb nálam. Fölényemet fokozta az is, hogy a telepünkre kijáró egyetlen elvált asszonyka, Emőke is az én kajakomon járt át a Lídóra nudizni, de erről majd később…
Egyelőre annyit, hogy a legszebb lány, Gyöngyike viszont kettőnké, azaz egyikünké sem volt!
Gyöngyike ideg és érzékborzoló fehér és rózsaszín habselyem bugyikat hordott a meztelenségnél sokkalta izgalmasabb és többet sejtető rövid szoknyácskái alatt, melltartót pedig egyáltalán nem viselt. Szarvas kis mellecskéi úgy szúrtak át, úgy döftek keresztül blúzon, tréningruhán, szívünkön, képzeletünkön, mint a gombostű a lepkegyűjteményem legszebb példányain.
Ha már a lepkéknél tartunk, hadd valljam be, úgy is repdestünk, repesztettünk körülötte, mint a fénybe bódult éjjeli pillangók. Versengve, egymást taposva, félretolva lovagiaskodtunk személye körül. Lestük minden, sóhaját, óhaját, kívánságát… hiába.
Engem különösen Gyöngyike igézetes mellei bűvöltek el, nyűgöztek le. A két kis hercegnőt — magamban annak neveztem őket — meg is nevesítettem. Bizony ám! Anasztáziát és Viktóriát jól meg tudtam különböztetni, nem csak jobb-bal oldal alapon, hanem mert Viktória egy szeplőnyi anyajegy jogán, mintha más karakterű, még arisztokratikusabb és egy leheletnyivel nagyobb is lett volna, mint a szív felőli Anasztázia. Viktóriára ráomlott Gyöngyike féloldalt fésült, hosszú, vékonyszálú vörösarany lobbonca is, ami különös bájt, mondhatnám személyiséget kölcsönzött Viktóriának. Belé — mármint Viktóriába — Gyöngyikétől függetlenül külön is szerelmes voltam. Pedig maga Gyöngyike sem volt ám akárki! Nem tudom említettem e már, hogy abban az évben rengeteg gyönyörű lány, remek nő járt ki a telepünkre, mintha csak a természet túl akart volna tenni önmagán, de Gyöngyike ebben az erős mezőnyben is verhetetlen volt. Elismerten és mindenki által tudottan ő volt a szívek királynője, de nem is csoda! A két kis makrancos hercegnőtől lefelé haladva, a sima, pihegő hasacska mértani középpontjában, kifejező, ennivaló kis köldök mosolygott, lentebb pedig merész pihéket csillantva a sejtelmes Vénuszdomb ívelt. Ezek voltak Gyöngyike attribútumai elölnézetben, míg hátulról inkább már szép, járása ritmusára ringó szivárványív csípője és az alatta domborodó popsija vitte a prímet, de akkor még nem is beszéltem hosszú, szépen formált combjairól, a szimmetrikusan telt vádlikról és az őrjítően karcsú bokákról. Erre a sudár építményre tette fel a koronát a sugárzó madonnaarc felett ragyogó, már említett hajzuhatag. Bájos orrocskájáról kell még írnom, melynek fitos szépségét csak fokozták és beteljesítették a halvány nyári szeplők.
Szóval sok más rajongó között Imre és én udvaroltuk körül Gyöngyikét, halálosan féltékenykedve egymásra, noha igazság szerint nem is volt miért. Annak ugyanis, hogy valaki Gyöngyikével járhasson első és elengedhetetlen feltétele volt az udvarias visszafogottság, vagyis az, hogy az illető magát tartózkodó úriemberpózba vágva kísérgesse Gyöngyikét fodrászhoz, bevásárolni és nagy-néha moziba, színházba. Ezen lovagi feladatok hibátlan elvégzése után részesülhetett csak ki-ki abban a kegyben, hogy elmoshatta-törölhette Gyöngyike csónakját, kiteregethette száradni tenyérnyi fürdőruháját és néha kegyképpen — öldöklő vetélkedés folyt ezért a lovagok között — bekenhette Gyöngyike hátát napolajjal. Ennél többre azután vele kapcsolatban nem is gondolhatott senki, még álmában sem. Azazhogy álmában igen! Én a javíthatatlan álmodozó gondoltam is, de persze mindég csak az után, hogy előbb életem kockáztatásával kimentettem őt az égő házból, a megáradt folyó örvényeiből, vad oroszlánok karmai közül, vagy elvetemült banditák fogságából… ja és természetesen elvettem feleségül.
A Duna azonban ebben az évben nem akart kiáradni, tűzvész sem támadt, oroszlánok pedig már nem kóboroltak a Római-parton azóta, hogy Marcus Aurélius légiói elhagyták Aquincumot és bezárták az amfiteátrumot. Banditák még voltak, de beérték szerény kabinbetörésekkel, ócska cuccok, fényképezőgépek cuffolásával, így aztán félő volt, hogy Gyöngyikét valami diplomás tökfej, végzett mérnök, vagy hasonló egzisztencia elragadhatja az orrom elől.
Akitől egyáltalán nem féltem az Imre volt. A bunkó! Hiszen még verset írni sem tudott!!
Amikor fényben fürdenek a hársak
A Nap vére folyik a hullámokon
Érzed e, hogy szívem szól szívedhez?
Ha a kezedet véletlen megfogom
Hát így! Na meg még:
Ha szélben zúg a nyárfák koronája
Ha messze fény csillan fel a habon
Tekintetem választ vár szemedből
Hogy akarod… mert én is akarom!
Imre meg az izmait igyekezett fitogtatni verseim ellensúlyozására. Evezőstúrákon, nem tagadom, volt is némi sikere a lányoknál, de Gyöngyikénél, egy ilyen emelkedett léleknél… ha-ha-ha! Röhögtető volt Imre hiábavaló erőlködése a gyűrűhintán, sorozatos haskelepjei a nyújtón, és egyéb tornaszereken elvégzett bohóckodásai sem tudták felkelteni Gyöngyike figyelmét. Ezzel szemben megfigyeltem, hogy verseim, mélyről jövő sóhajtásaim, tettetett szomorúságom és hallgatásom, mély benyomást tettek. Leginkább pedig lakonikus válaszaim, elharapott félmondataim voltak hatásosak. Na és persze újra és újra a versek:
Messze vizek, erdők fia vagyok én
Csüggedt lelkemben se remény, se hit
Csak a szerelem… a te nagy szerelmed
Gyógyíthatná meg szívem sebeit
Jóllakottan persze könnyű várakozni a legfinomabb falatra is. Most már elárulhatom, hogy vadregényes lelkem fájdalma, magasröptű költészetem mélysége nem pattant le hatástalanul a telepünkre kijáró egyetlen elvált fiatalasszony Emőke szendeségének páncéljáról. A lídói nuditúrák egyre jobban kiteljesedtek és én már június eleje óta nem fordítottam azonnal a csónakom orrát vissza a túlpartnak. Emőke szemei lágy, fátyolos boci-szemekké tágultak verseim hallatán… azután kinyitotta a lábait is. Így, Emőke kegyeinek a birtokában, birkatürelemmel, vagy inkább egy egerésző macska vadásztürelmével vártam Gyöngyikére
Imre ezzel szemben állandóan „macerálta” Gyöngyikét, amiért gyakran a kezeire vertek. Sűrűn lett eltiltva a lovagi szolgálattól is, amit én kaján örömmel vállaltam át helyette. Már-már oda jutottunk, hogy látni sem bírtuk egymást szívünk hölgyének jelenlétében, ám ha nem jött, akkor együtt sóhajtoztunk utána.
Szeptember vége felé jártunk, a ritkuló lombok között egyre bágyadtabban derengett át a nap, a Duna felett reggelente köd takarta a túlpartot, a víz borzongatóan hős lett, a harmat nehezen száradt fel és libabőrösre csípte a lábaim. A lányok, közöttük Gyöngyike is el-el maradoztak, Imre sem jött már ki minden nap a telepre csak Emőke maradt hő a Dunához és hozzám. Már nem is kellett átevezni a Lídóra, akadt üres kabin a szerelmünknek és Emőke merész szökellésekkel vitt előre a szerelem ösvényein a teljes megismerés felé. Az ő segítségével jutottam át a fiatalságom előtt meredő hegycsúcsok szakadékain a szexuális kulturáltság világába, hagytam magam mögött annyi buta előítéletet, gátlást… Sok év, sok szerelem következett még, de őt soha nem fogom elfelejteni. Okosan, kézen fogva vezetett, anyáskodó segítségével át tudtam törni azokat a korlátokat is, amelyeket a fiú pajtások obszcén viccelődései emeltek bennem. Vágytam, nagyon vágytam csókolni az ölét, de szégyenlettem még magam előtt is ezt a vágyakozásomat. Sokszor eljutottam már a harisnyakötő képzeletbeli vonaláig, de ezt a demarkációs vonalat nem tudtam áttörni. Egyszer aztán — még a Lídón — egy kóbor gomolyfelhő ráúszott a Napra. Emőke magára terítette a fürdőköpenyét és alvást tettetett, én pedig csendben, apró csókokkal felfelé araszolva engedtem a vágyaimnak, amelyek — ezt csak később vettem észre — az ő vágyai is voltak…
Gyöngyikét azért nem tévesztettem szem elől. Csellengtem utána, kerestem a városban a munkahelyén, máskor a lakásuk környékén álltam lesben, de csak ritkán tudtam rábukkanni. Emőke ezért sem szólt, olvasni tudott a szívembe, okosan kezelte, irányította, lassította a vágyakozásomat, ismerte minden álmomat, minden gondolatomat. Miért is ne ismerte volna? Öt évvel volt korosabb nálam… hatalmas idő volt ez akkoriban!!
Aztán egyszer a moziban véletlenül egy összeborult pár sziluettje ismerősnek tetszett. Szörnyű gyanú vert fészket a szívemben, alig vártam, hogy vége legyen a filmnek, felgyulladjanak a villanyok… és igen… ó igen! Gyöngyikét és Imrét kellett látnom csókban összeforrva, egymásba borulva. Nem is vettek észre engem… még azt sem, hogy vége az előadásnak.
Szívem vad viharát egy mindent elsöprő még nagyobb vihar csitította el. Az októberi vihar tüze kiégette belőlem a gyereket, az alanyi költőt, az érzelgősséget. Gyöngyike, Imre, Emőke eltűntek a szemeim elől, minden más vágyakozásnál jobban vágyakoztam a szabadságra, az emberhez méltó teljes életre. Harcoltam, aztán menekülnöm kellett. Emőkéről semmit, Imréről, Gyöngyikéről rossz híreket kaptam. Lelőtték őket a Parlament előtt a Rákóczi szobor talpazatánál…
Illyés Gyula verse már csak az emigrációban jutott el hozzám, de igazsága örökre beégett a szívembe. A zsarnokságban minden — a legidillibb románc is — csak tragédiával végződhet. Azóta gyűlölöm a diktatúrákat és a diktátorokat, a bajuszos mázolót és a másik bajuszost, de gyűlölöm és megvetem a diktatúrák pitiáner haszonélvezőit, a köpenyegforgató, bankárfivá, brókerré változott pártkucserákat és arrogáns yuppivá lett leszármazottaikat is. Csak a szabadság, a már-már anarchiába hajló teljes szabadság híve vagyok, és erre beszélem rá, fiatalabb, tapasztalatlan barátaimat. A melankóliám közben valóságos lett, fűzfaverseket azonban már csak ritkán írok.
Ifjúság!… te egyszer kapott csodálatos ajándéka a kérlelhetetlen időnek
Évgyűrűimmel vén tölgyet mért hagytál engem itt?
Mint lehettél hűtlen ekkora nagy szerelemhez
Hogy most új lombok közt zúgatod tomboló indulódalaid?
Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 13:12 :: Csomós Róbert
