A kora nyári hőség megült a falu felett. Ólmos csend borult a házakra, nesz is alig hallatszott, csak a delelő nap izzott az égen. Gyárfás, a fiatal doktor mélán bandukolt az utca közepén, s irigykedve nézte a porban fürdő tyúkokat. „Ezeket nem zavarja a hőség” — motyogta magában — „Lám, még a szárnyukat is kitárják a napnak!” Aztán megvonta a vállát, s ment tovább. Mára már végzett a rendeléssel, s most ebédelni indult Cinc nénihez, a kosztadójához. Tisztességes, kétfogásos ebédet adott kicsi pénzért, s aki kért, egy pohár bort is kaphatott utána. Kevéske nyugdíját pótolta ezzel az ebédadással, s bár sok haszon nem volt rajta, de neki megérte. Az anyagiakon túl, egy kis mozgalmat is hozott a házba, s elűzte a tespedés és unalom árnyát. Négy, öt kosztosánál több nem igen járt hozzá. Ezek a falura került értelmiségiekből állottak — tanár, orvos, mérnök. Az ebéd alatti terefere színt hozott Cinc néni életébe. Így értesült a legfrissebb eseményekről, pletykákról, amihez ő is mindig hozzáadta saját értesüléseit.
Gyárfás útja a postahivatal előtt vezetett el, s annak ablakát bentről megkopogtatta a postáskisasszony, Marioara, s intett, jönne be egy szóra. A doktor kicsit vonakodva, de belépett a hivatalba, ahol kellemes hűség lepte meg, s pajtáskodva nagyot köszönt:
Csókolom a kicsi kacsóit szép kisasszony!
— Jó napot doktor úr! Maga mindig tréfás kedvében van?
— Csak ha jó kedvem van.
— Mondja, doktor, hogy érzi magát itt nálunk a falunkban?
— Én jól. Nagyon jól!
— És mondja doktor, maga soha nem panaszkodik?
— Mire panaszkodjam, Marioara kedves? Itt ülök egy kellemes, hűvös szobában, és egy szép leánnyal beszélgetek.
— A szép leányt köszönöm, de a hűvös szobának története van ám!
— S mi az, ha szabad kérdeznem?
— Az, hogy ez egy régi ház és vályogból építették. Biztos maga is tudja, hogy régebben minden vidéknek megvolt a maga építkezési szokása. Erre mifelénk vályogot használtak, s a nagyon szegények vert falú házakat építettek.
— Honnan ez a tudomány, Marioara?
— Nem is tudja a doktor úr, hogy én mennyi mindent tudok! Jártam sokfele, amíg kitanultam a telefonista mesterséget. Láttam, hogy mindenütt mások a szokások. Segesváron ugyebár szászok laknak — tudom, mert ott dolgoztam egy nyáron át, mint gyakornok. Ott fából építik a házaikat, még az emeleteseket is. Csak fenn a várban vannak kőházak. Dicsőben ellenben, ahol sok mesterember, meg beköltözött falusi él, ott vegyesen építkeznek téglából, vagy vályogból. A központ mind tégla, de a külterületek, mint például a Szőlő utca, ott laktam, mint ipari tanuló, nagyrészt vályog. Na, mit szól hozzá?
— El vagyok bűvölve!
— Lehet is, de nem ezért hívtam, hanem, mert itt van magának valami. Szinte elfelejtkeztem róla a nagy beszélgetésben.
— Mi lehet az?
— Telefon meghívás. Azt mondja, itt írja, ni, délután 18 órára — s átnyújtott Gyárfásnak egy nyomtatott cédulát, amin valóban ott állt az aznapi dátum és a 18 óra.
— Köszönöm! — forgatta a keze között bizonytalanul a cetlit — de vajon, ki akar engem hívni?
— Ki, ki? Hát a kedves felesége!
— Ó, értem — mormogta kissé elkomolyodva a férfi.
— Doktor, ha nem akar bejönni ide a megadott időben, kapcsolhatom a hívást a rendelőbe. Jó lesz?
— Maga nagyon, nagyon rendes lány, Marioara! — s ezzel megsimogatta a lány karját. — Köszönöm! De mentem is, a viszont látásra.
Kilépett az ajtón a szikrázó fénybe. Elgondolkozva folytatta útját Cinc néni háza felé. Nyugtalanította ez a telefonmeghívás. Vajon mit akar az asszony?
Cinc néninél kellemes illatok fogadták, s a terített asztal. Az állatorvos már ott ült, s éppen az oldalast farigcsálta nagy élvezettel.
— Késtél — szólott két falás között —, sok beteged volt?
— Bizony, bizony sok a beteg mostanában — válaszolta kitérően. Nem kívánta kiteregetni a postahivatalbeli látogatását asztaltársa előtt.
A háziasszony elébe tette a tele tányér levest, s ettől fogva már, csak az evőeszközök zörgése hallatszott, amíg be nem toppantak a soron következő kosztosok. Gyárfás befejezve az ebédet, s kis időre még leült a kanapéra, meghallgatni kosztos társai beszédét, de semmi újat nem hallott, így aztán lassan szedelőzködni kezdett. Még volt egy fekvő betege, akihez délutánra ígérkezett, s most odaindult. A vizsgálat megnyugtató eredményt hozott; az orvos is, a család is, sőt a beteg is megnyugodhatott a közeli gyógyulás reményében (!).
Hat óráig még bőven volt idő, így Gyárfás meglátogatta Janit, a barátját, aki belső brigádosként tevékenykedett a kollektív gazdaságban. Ez azt jelentette, hogy a határban zajló munkákon kívül ő felelt a gazdaság ágas-bogas gondjaiért: a kovács és kerekes műhelyért, a raktárokért és magtárakért, a tehenészetért és a többi állatért, a kis fűrészüzemért és a kőműves csapatért. Így nem csoda, hogy nem találta otthon. Jani felesége hívta, várná meg, de ő inkább visszament a rendelőbe, s elővette a betegnaplót, hogy nézze át az aznapi betegek adatait, ellenőrizze a felállított kórisméket, kezeléseket, és hogy feljegyzett-e minden fontos, lényeges adatot rendesen? Aztán elővette a vastag belgyógyászatkötetet, olvasson kicsit utána egy-két problémás esetnek. A telefon élesen berregő hangja riasztotta fel elmerült böngészéséből.
— Halló! Doktor úr, adom a hívó felet! — hallotta Marioara hangját.
— Halló, halló! Te vagy az Ibolya?
— Én, hát! Miért kit vártál?
— Téged! — és hozzá tette gondolatban — „na, ez sem kezdődik valami jól”.
— Figyelj ide, Gyárfás! Van egy szabad napom, s hétvégén kimegyünk hozzád, ne gyere be, várjál ránk!
— Állj, állj, állj! Hétvégére meghívott a szomszéd kolléga egy kis bulira.
— Nagyszerű, akkor odamegyünk egyenesen.
— Mondtam, állj! — keményedett meg Gyárfás hangja. — Csak férfiak lesznek. Legénybúcsú, mert Parajdi doktor nősül.
— Akkor, velünk mi lesz? — vált panaszos-sírósra Ibolya hangja.
— Találkozunk a jövő héten, s majd még jobban örülünk egymásnak!
— Gyárfás, te nem is szeretsz engem! — szipogott az asszony.
— Hogy mondhatsz ilyent?
— Nő van a dologban. Érzem! — s ezzel le is tette a kagylót.
Gyárfás döbbenten nézte az elnémult kagylót, majd lassan rátette a villára. Fél perc sem telt, s a berregő hang újra megszólalt. A doktor gyorsan felkapta a kagylóból, s tele reménnyel bele hallózott.
— Doktor úr! — hallotta kiábrándultan a telefonista hangját. — A beszélgetés 4.80. Azt mondtam, a fogadó, azaz maga fizeti. Majd holnap behozza. Jó? Vagy írjam fel, s hó végén fizeti egyszerre a többivel, ha még lesz?
— Beviszem holnap — válaszolta letörve.
(folyt.köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: dr Bige Szabolcs-
