Utolsó előttinek futott be Birtok Bandi motorbiciklivel. Vele szenvedte végig a felvételi vizsgákat. Emlékszik, egymás után léptek be a vizsgáztatók elé, mivel a névsorban közvetlenül utána következett ő maga – Boga Gyárfás. Ügyes fiú ez a Bandi. Lám, már motorbiciklit is szerzett. A vizsgák alatt is talpraesetten viselkedett, mindig feltalálta magát a feleletei közben is, elkerülte a tanári kérdések csapdáit. Gyárfás irigyelte emiatt, mert ő mindig gátlásosan, görcsösen kezdett neki a feladatainak. Igaz, az első percek izgalma után belejött és végül mégis csak kitűnő eredményeket ért el. Az írásbeli tételek alkalmával nem volt gond. Sikerrel vették az akadályokat és Bandival együtt ott virított a nevük a hirdetőtáblán, hírül adva, hogy szóbelire állhatnak. Egy darabig a szóbelik is jól mentek. Másod naponta került sor egy-egy vizsgára még vasárnap is, ha úgy jött a sora.
Az első kellemetlenség az anatómia vizsgán történt, mert Gyárfást megszólította a tanár, ne használjon latin neveket, hanem magyarul nevezze meg a szerveket, amiről beszél. A fiú nagyon elkeseredett a rendreutasítás miatt, nem is tudott egy-két percig rendesen beszélni, csak dadogott, majd bocsánatot kért, de tovább szerencsére már minden rendben ment. A következő eset a magyar vizsgán történt, de ez inkább hasznára szolgált, ugyanis a tanárt meglepte a latinos jellegű mondatelemzése. Rá is kérdezett, hogy hol érettségizett, s mikor megmondta, hogy klasszikus, azaz humán líceumba járt és ókori nyelveket is tanult, megértően bólogatott.
Ezután jött a hidegzuhany! A vegytantanárral jól összevitatkozott, úgyhogy az elnöknek kellett közbeszólnia, hogy a felelést folytassa, ne a vitát. Bandi alig tudott utána lelket önteni bele.
— Mehetek dolgozni! Úgy kipenderítenek innen, mint a csoda! — kesergett.
— Ne add fel! Ha ezt le is pontozzák, a többi jól ment, s azok kihúznak a slamasztikából.
Így beszélt Birtok András, és neki lett igaza — Gyárfás nem ment el dolgozni, hanem bekerült az egyetemre, és nem is akárhogy, hanem ösztöndíjjal.
Még maradt egy hónapjuk az előadásuk megkezdéséig, s elhatározták, hogy felmennek ketten Biharfüredre, s ott eltöltenek néhány napot, ameddig a zsebpénzükből futja. Hívták magukkal Bandi unokahúgát is, de nem állt kötélnek, ellenben beszállt a túrába két volt osztálytársuk a líceumból. Nekik nem sikerült sehova sem bejutni, de nem keseregtek, hanem tervezték a következő évi próbálkozásukat.
— Ti már igazi egyetemisták vagytok? — kérdezte kis irigységgel a hangjában Józsika, egy magas szőke fiú.
— Neked meg elsejétől már saját fizetésed lesz — jött a gyors válasz Bandi szájából.
— A lábatok járjon, ne a szátok! — szólt rájuk tréfásan Gyárfás. — Még van jó félnapi gyalogolni valónk.
Belényesből indultak neki gyalog az útnak, szerencsére azonban egy teherautó a platójára felvette őket egy 10 kilométernyi re levő faluig. Innen még várt rájuk egy kemény 14 kilométeres szakasz hegynek fel. De megérte! Hatalmas hegyek által koszorúzott tisztáson terült el a kis nyaralóhely. Egy szerény menedékház, és néhány kisebb magánvilla árválkodott a festői helyen. A menedékházban olcsó pénzért kaptak szállást egy közös hálóban, ahol deszkapriccsekre terített pokróc nyújtotta az egyedüli kényelmet. A kantinnak csúfolt ivóban rossz pálinkát, kocsisbort és sült kolbászkákat szolgáltak fel kenyérrel és mustárral, vagy külön kérésre csípős paprikával. Ezen kívül persze friss, hideg forrásvizet. Józsika még járt errefelé, ismerte a gondnokot, aki megengedte nekik, hogy főzzenek teát maguknak, mert ők bort-pálinkát nem akartak inni. Zsebükből sem futotta volna. Máskülönben mivel jártas volt ezen a vidéken, s ismerte a turistautakat ő vállalta a túravezetést négyük közül.
Az időjárás kedvezett nekik, mert az ott töltött hét napból csak háromban esett, ami az ottani csapadékos időjárás szerint ritkaság. Bejárták a környéket, úgy tervezve az útvonalakat, hogy estére mindig visszaérjenek a szállásukra. Jól kifáradva dőltek le a priccsre, s így nem érezték a kényelmetlenségeket. Megcsodálták az Ördögmalom vad szépségét, a Sasok Szérűjét, a Bocsásza hármas csúcsát. Elábrándoztak a szerelem furcsaságain, a Csodaforrás legendájával kapcsolatban. A mese arról szól, hogy a jégkirálynak hatalmas birodalma volt a hegy belsejében. Ott élt a gyönyörű leányával, a jég-királylánnyal. A király megmondta a lányának, vigyázzon, nehogy szerelembe essen, mert a szerelem heve elolvasztja az egész birodalmat. Szerelem dolgában azonban nem lehet a fiatalszívnek parancsolni! A királylány is beleszeretett a tűzkirály fiába. És bekövetkezett a tragédia: a jégoszlopok elolvadtak a szenvedélyes szerelem lángjától és már nem volt mi tartsa a sziklaboltozatot, s az beomlott maga alá temetve a szerelmeseket. Ma is láthatók a terem összedőlt falai, a romok, s közülük egy jéghideg vizű forrás tör a felszínre, mint egyedüli tanúja a hajdan volt jégbirodalomnak.
Hamar eltelt a kirándulásra szánt hét, indultak haza. Lefele haladva könnyebb volt az út, s az elemózsiás hátizsák súlya sem nyomta már a vállukat. Üresen fityegett.
— Janikám, ez a túra olyan jól sikerült, hogy a tavaszi vakációban — ha lesz ilyen — megismételjük! — lelkendezett Bandi, mikor felkapaszkodtak a belényesi állomáson a harmadosztályos vagonba.
Soha nem került sor a túra megismétlésére. Megkezdődtek szeptemberben az előadások és egy másfajta életmód, más érdeklődési körök, és nagyon más tanulási elvárások. Birtok Bandi most mégis ezekre a régi dolgokra terelte a szót.
— Jól emlékszem, hogy nem voltál képes rábeszélni az unokahúgodat, hogy jöjjön el velünk túrázni! — vágott közbe Gyárfás.
— Legalább nem féltékeny utólag a feleséged! — jött a visszavágás Bandi részéről.
— Na, ebben legalább igazad van!
— Mi a helyzet veled? Hogy vagy mostanában? — fordított a szón Bandi. — Vettél már autót? Annak idején, amikor egészségügyi szervezésből készültünk, és én is ott bifláztam nálatok a bentlakásban, kötötted az ebet a karóhoz, hogy egy éven belül kocsit veszel.
— Vettem is. Gyerekkocsit!
Nagy reményekkel vettek részt az országos munkahely-választáson. Ekkor is a díszteremben gyűltek össze, akárcsak a felvételi előtt. Ebben a teremben kezdődött és fejeződött be egyetemi életük. Először tartományt választottak, majd a kinevezéssel a kezükben leutaztak a tartomány székhelyére. Ott kezdődött aztán az igazi választás! Vagy inkább válogatás a rossznál rosszabb, nehezebbnél nehezebb helyek, körzetek között… Az azonban furcsa újdonság volt számukra, hogy a hivatalos emberek, tisztviselők doktorurazták őket, s erre fel, kezdték egymást is, de azt inkább viccből.
Gyárfásnak sikerült kifognia a felesége szülőfaluja melletti kisvárosban egy állást, mint köz-egészségtanász alorvos. Nagy örömmel fogadták az „öregek”. Úgy döntöttek innen jár majd be a városba dolgozni, hiszen tudták, még reményük sem lehet lakást kapni. Mikor a lakásügyekért felelős városi másodtitkárhoz fordult, azt vágta a fejéhez, hogy vannak fontosabb káderek a városban az orvosoknál, s lakást azoknak adnak (!). Így maradt az ingázás. A helyzetet bonyolította, hogy Ibolya, Gyárfás felesége életet adott kicsi Gyárfásnak.
— Fiacskám — kezdte apósa —, igaz, nem dúskálunk az anyagiakban, láthatod, de azt mondom, Ibolya maradjon itthon, amíg a gyerek egy éves nem lesz. Csak azután vállaljon munkát.
— Köszönettel elfogadom!
— Tudtam én, hogy derék ember vagy — örvendezett Ibolya édesapja.
— Lakjatok csak nyugodtan az első házban, mi úgysem használjuk — toldta hozzá az édesanyja.
— Így lesz, édes — köszönte Ibolya is.
— Lehoztam a padlásról azt a régi bölcsöt, ami a tied volt. Rendbe is tettem. Gyere fiam, hozzuk be a nyárikonyhából.
Amikor letelt az év, Ibolya megpályázott egy állást a város szakiskolájában, és fel is vették egyelőre helyettes tanárnak, a vegyész oklevelével. Kicsi Gyárfást pedig beadták a város bölcsődéjébe. Ennek az lett az eredménye, hogy hajnalban keltek, mert reggel 7-re vitték a kicsit a bölcsődébe, ahol délután 4-ig maradt. Az autóbusz a ház előtt állt meg, s a városközpontig vitte őket, onnan pedig tízpercnyire az iskola, ahol Ibolya tanított, s mellette a bölcsőde. A személyzet megszerette a csillogó szemű, élénk kisfiút. Délután nem győztek áradozni róla a büszke szülőknek. Beszélni is itt tanult meg tulajdonképpen — magyarul és románul vegyesen. Egyik délután meglepő kérdéssel fogadta őket a dada.
— Maguk vallásosak?
— Milyen kérdés ez? — vágott vissza gyorsan Ibolya, tudván, mennyire ingoványos talaj a vallásosság kérdése.
— Csak azért kérdezem, mert kicsi Gyárfás ma a délutáni alvás előtt odaállt az ágya elé és elkezdte mondani: én istemem, jó istemem. Kolleganőm gyorsan rászólt, hogy feküdjön le.
— Ó, ezt anyától tanulta — sóhajtott fel Ibolya.
— Semmi baj — nevette el magát a dada néni. — Én is járok templomba, de ne mondják el senkinek — tette hozzá halkan.
Annak ellenére, hogy az alkotmány garantálta a vallásszabadságot, tűzzel-vassal üldözték a párt és állami szervek a temploma járókat. Híveket, papokat egyaránt. Sok papot bebörtönöztek – magyarokat, románokat válogatás nélkül. Márton Áron erdélyi katolikus püspököt is letartóztatták, akit fogsága idején a pápa (XII Piusz) hiába nevezte ki érsekké, nem enyhítettek a helyzetén, sőt a kinevezését a püspök elől a „szervek” elhallgatták, pedig a püspöki hivatalba a Rómából érkező leveleket így címezték. Márton Áron mindezt csak évek múlva tudta meg. Ilyen körülmények között nem volt tanácsos bárkinek is vallásosságát hangoztatni.
— Meg kellene mondani édesanyádnak, ne tanítgassa ilyesmire a gyereket!
— Miket beszélsz Gyárfás? — háborodott fel Ibolya. — Csak nem képzeled, hogy pogányt nevelnünk a fiúnkból?
— Jó, jó ne tüzelj! Nem szóltam semmit! — próbálta nyugtatni a feleségét.
— Jobb is! Nem fogom édesanyámat befolyásolni vallásos érzelmeiben!
— Mondom, nem szóltam semmit!
/ folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: dr Bige Szabolcs-
