A társaság olyan jól érezte magát, hogy alig akart szétoszlani. Végül is a fáradtság verte le a lábáról az embereket. A házigazda matracokat és pokrócokat osztogatott, s mindenki keresett magának helyett itt-ott a házban, s perceken belül már csak a nehéz szuszogásaik hallatszottak. Gyárfást is elnyomta a buzgóság, a váróban talált magának egy kényelmes sarkot. Másnap déltájban ébredt, s szedte össze magát. Hamar befogott a homokfutóba, s egy gyors falatozás után hazaindult. Késő délutánra ért vissza a falujába, ment egyenesen az istállóhoz kifogni, ellátni a lovat, s a színbe beállítani a homokfutót. A szobája ajtajára feltűzve egy cetlit talált, hogy sürgősen hívja fel a feleségét. Futott be rendelőbe a telefonhoz.
— Halló, halló! Központ! — kiabált bele a kagylóba.
— Itt a központ. Maga az, doktor úr? Jó hogy bejelentkezett. Egész nap keresték.
— Tudja most adni? — türelmetlenkedett Gyárfás.
— Kapcsolom — jelezte, de egyelőre csak recsegés, sípolás hallatszott.
— Halló, halló! — ütögette a kagylót, de ez sem javított a helyzeten.
Gyakran előfordult, hogy a primitív telefonhálózat ilyen akadozva működött. Gyárfás gyanította, hogy ez az államvédelmisek érdekében ilyen — könnyebb lehallgatni a beszélgetéseket, mert szerinte kétség sem fér a lehallgatás tényéhez. Még amikor jó a vonal, akkor is hallhatóak apró kattanások, surranások, ahogy forog a magnó. Ahogy ezen így gondolkodott, egy idegen női hang ütötte meg a fülét, s a telefonista Marioara válaszolt az ismeretlennek.
— Igen, igen, Boga doktor kérte a számot… Mit mondasz? Hogy jelentkezett a hívott, de nem tudsz kapcsolatot teremteni… Jó, jó megkérdezem.
— Doktor úr, azt mondja a kolleganőm, hogy nem sikerült kapcsolni a kért számot, de ha nagyon fontos, ő tolmácsolná a beszélgetést kétfele, mert hallja mind a két felet.
— Marioara kedves, mondja meg, hogy a feleségemmel, Ibolyával akarok beszélni.
A városi központban dolgozó telefonista segített lebonyolítani a beszélgetést és a férfi megtudta, hogy a gyereke belázasodott, a felesége kéri, segítsen, mondja meg, mit tegyenek, lázcsillapítót már adott…
— Mondja meg, hogy a nyolcórás vonattal megyek!
A vonat indulásáig még volt jó másfél órányi ideje. Ezen idő alatt üzent a kollégájának, Hédervári Kornélnak, hogy tartsa a frontot, és másnap jöjjön át a betegeket ellátni, mert lehet, otthon kell maradnia beteg gyereke mellett.
A vonatban nem fogadta túl nagy zsúfoltság, inkább a városi üzemek esti műszakban dolgozói igyekeztek munkahelyükre. A vagonokban az ismerősök, alkalmi útitársak csoportokba verődve üldögéltek a kényelmetlen padokon, de ez nem látszott őket zavarni – nagy kártyacsatákat vívtak egymással. Gyárfás egy darabig figyelte a lapjárást, de egy idő múlva elunta, s inkább az emlékeiből felbukkanó gondolatai kötötték le figyelmét. Kicsi gyermek korában a szülői háznak hétvégi vendégei is szívesen vették kezükbe az „ördög bibliáját”, ahogy tréfásan mondogatták. Nagymama is élt még akkor, és ő volt a legszenvedélyesebb kártyás. Bridzset játszottak, s ilyenkor a vendégekre való tekintettel kevesebbet fegyelmezték a gyerekeket és fennmaradhattak későbbig, amit ők nagyon jó néven vettek.
Nagyapa, aki városi főügyészként vonult nyugalomba, már az égiek peres ügyeit intézte néhány éve. Amíg élt, még nyugdíjas korában is tekintélyparancsoló jelenség volt, de az unokái jól tudták, a szigorú külső mögött egy elnéző, lágy nagyapa rejtőzik. A telet mindig a városban töltötte, de nyárára kiköltözött egész családjával vidéki kúriájába, melyhez szép gyümölcsös és szőlőskert is tartozott. Ennyi maradt a hajdani nagybirtokból, léha elődöknek és hamis bankoknak köszönhetően. A lefojtott mustból még Húsvétkor is kóstolhattak a gyerekek. A család meghatározó jelensége volt az öregúr. Rátartian emlegette a família nemességét, az első hajdúkapitányt, aki Bocskai Istvántól kapta nemességét, nemes kis és nagyszalontai Boga Mártont. Ezerszer is elmondta a családi asztalnál, mit hagyott meg katonáinak a Fejedelem. Egy: a túlélés záloga a közösség összetartása, továbbá az áldozatvállalás, a mindenkori rend elfogadása, cselekedeteid másoknak is hasznára legyenek, hajdú soha ne ártson másik hajdúnak. Még más törvényeket is emlegetett, hiszen ez volt a hivatása, de mindig visszatért Bocskaira.
— Te örökölted, fiam — szólott Gyárfás édesapjához egyik vasárnapi ebéd alkalmával — az első nemes Boga nevét, a Mártont. Rád hárul a feladat, hogy tovább ápold a családi hagyományt. Tudjátok, hogy ott volt, mikor Bocskai bevonult Kassára. Akkor kapta a kapitányi rangot, s vele a nemességet.
— Nem feledjük apa! — válaszolt a megszólított.
Gyárfás még túl kis gyerek volt akkoriban, nem emlékezett a szavakra, de annyiszor elmesélték a felnőttek a későbbiek folyamán, hogy úgy érezte, maga is részese lehetet a nagyapa intelmeinek. Azt is számon tartotta a családi emlékezett, hogy 1605-ben, mikor Nyárádszerdában fejedelemmé választották Bocskai Istvánt, Boga Márton parancsnokolt az összesereglett hajdúknak, akik körülvették a várost.
Nagyapjáról az édesapjára ugrottak gondolatai. Robusztus, vállas, nagybajuszú emberként élt emlékezetében a nagyapa, aki dörgő hangon szónokolt. Édesapja csöppet sem hasonlított rá — vékonypénzű, szemüveges és halk szavú, de tetteiben határozott és hitében megingathatatlan volt. Gyárfást is és a másik két gyermekét is szigorúan nevelte. Gyakran figyelmeztette őket, „ne a könnyű megoldásokat keressétek, ne a dolgok könnyebbik oldalát fogjátok meg!” Gyerekfejjel ezt nem nagyon értette, csak már felnőtt fejjel jött rá, mit akart mondani az édesapja. Ma ezt úgy mondaná, „ne hátrálj meg a kihívások elől.” Eddigi életében igyekezett is ehhez tartani magát. Megtenni, megoldani, nem hárítani — gondolta most is miközben a harmadosztályú rozoga vagon zötyögött vele.
— Apádtól végy példát! — vélte hallani édesanyja hangját. — Látod ő, mint jogász, mint válóperes ügyvéd, mindig az igazságért harcol. Nem is vállal olyan ügyet, ahol hamisság, csalás húzódik meg a háttérben.
— Akkor nem lehet sok ügye — jegyezte meg akkor szemtelenül a gyermek Gyárfás.
— Ne hidd! Az emberek nagy részének tetszik, ha az ügyvédjük igazságszerető ember hírében áll. Ez a hírnév pedig az egész család minden jogászára vonatkozott, s vonatkozik.
— Nagyapa azért elég kalandos életet folytatott fiatal korában.
— Igaz, ami igaz. Soha nem tűrte az igazságtalanságot, a hazug kétszínűséget, s ezt gyakran torolta meg testi erejének fölényével. Mesélték, hogy diákkorában kilógatta az ablakon azt az osztálytársát, aki árulkodott rá valamiért a tanároknál.
— És mi lett? — kérdezte izgatottan Gyárfás. — Leesett?
— Ó, dehogy! Csak megijesztette jó alaposan. Emlékszem egy másik történetre is, amikor a vásárban hamis pénzt adtak neki vissza. Az illetőt elkapta, s a lábánál felemelve kezdte rázni, miközben erős hangon kérdezgette — van-e még hamis tallérod?
— De egyszer megfékezte a megvadult bikát is.
— Az úgy történt, hogy a hirtelen kitörő vihar megriasztották az itatónál levő állatokat. A bika pedig üldözőbe vette az udvaron levő szolgafiút. Nagyapád éppen a tornácon tartózkodott, s mikor látta a bajbajutott gyereket, kiugrott a bika elé és elkapta a két szarvát. Addig feszítette, forgatta, amíg a dühöngő állt meg nem adta magát, s engedelmesen be lehetett vezetni az istállóba.
Nagyot sóhajtott Gyárfás emlékei hatására, hogy a többi utas odakapta a fejét. „Ennek meg mi a baja?” — kérdezték magukban, de ahogy bocsánatkérően elmosolyodott, megnyugodva tovább „verték a blattot”. Közben befutott a vonat Gyárfás állomására — ő leszállt, a kártyázók maradtak. Még maradt idejük egy újabb partira…
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: dr Bige Szabolcs-
