Ibolya nagy örömmel fogadta a férjét, de persze a korholás sem maradt el hétvégi kiruccanása miatt.
— Valld be, hogy nő van dologban! — tette fel a régi lemezt.
— Hagyd ezt a szamárságot — válaszolta —, inkább mondd, mi van a gyerekkel? Lázas még?
— Gyere, ott van a szobában.
Ott feküdt csendesen az ágyában, de ahogy az apját meglátta, csupa mosoly lett az arca, s kipattant a paplan alól. Az apja ölbe kapta és körbe ugrálta vele a szobát.
— Ne bohóckodjatok! — szólt rájuk az asszony. — Inkább vizsgáld meg azt a gyereket!
— Na, gyere te nagybeteg! — ezzel letette az ágyra és alaposan megvizsgálta: a torkát, a bőrét, a tüdejét, a hasát-máját, kezét-lábát, szóval, ahogy kell.
A vizsgálat alatt a kicsi végig kuncogott, kacarászott, nem vette komolyan az apja ténykedését. A torkát azonban nem akarta megmutatni, nem nyitotta ki a száját, s mikor erővel, csak belenézett az apja, eltörött a mécses.
— Nem is szeretlek! — sírta. — Doktor vagy! Igen!
Ezt sértésnek szánta, de felnőttek nevetésben törtek ki, s erre őkelme is megnyugodott, bár a szemei még könnyben úsztak, az egész pofikája már mosolygott.
— Mi a helyzet? Mi a baja? — aggodalmaskodott továbbra is az asszony.
— Egy csúnya torokgyulladása van, de a tüdeje tiszta. Megyek le az „ügyeletes patikába” és hozok gyógyszert.
A gyógyszertár persze, lévén vasárnap este, zárva volt, de a mindig „ügyeletes” gyógyszerész, Zsiga bácsi a faluban lakott, és szívesen kinyitott Gyárfás kedvéért. Az idős gyógyszerész mindig örömmel látta a fiatal doktort. Szívesen állt szóba vele, s mindig bíztatta, üres óráiban gyűjtsön bélyeget, s jöjjön hozzá csereberélni. Gyárfásnak azonban még mostanáig nem voltak üres órái!
— Dehogyis zavarsz, drága barátom, édes egy komám! — lelkendezett, ahogy ajtót nyitott neki.
— Ki az, Zsiga? — kérdezte a szobából Rózsa mama, aki a falu körorvosa volt nyugdíjba vonulásáig.
— A kollegád, a kedves Boga doktor! — válaszolta a kérdezett.
— Mondd meg neki, jöjjön be.
— Kezét csókolom, Rózsa mama! — szólalt meg Gyárfás is. — Most nem jövök, beteg a kisfiam, gyógyszerért indultam.
— Nyisd ki a patikát, Zsiga! Ne késlekedj, ha a doktornak kell valami. Biztosan sürgős, másképp nem jönne hozzád. Igaz?
— Pedig, azt hittem, látogatóba jött — jegyezte meg Zsiga bácsi fancsali képpel, miközben felvette a kabátját — na, indulhatunk!
A gyógyszerész már rég elérte a nyugdíjkorhatárt, de nem sikerült utódra szert tennie, senki nem akart a kis faluba jönni patikusnak. Nem panaszkodott, szívesen folytatta mesterségét. Maga kérte, maradhasson, amíg jelentkezik valaki, aki felváltja. Rózsa mama, a felesége ellenben lelkes nyugdíjasként rendezte a család apraját, nagyját.
A gyerek fanyalogva, de bevette a gyógyszereket, s nyugodtan elaludt, a szülők pedig lelkesen vették birtokba a hitvesi ágyat.
— Zabban a lovak! — jutott el egy harsány kiáltás Gyárfás füléig, s a régi beidegzett riasztástól hirtelen felriadt.
— Hatóra! — költötte tovább Ibolya a férjét.
— Mi van? Valami baj van? — motyogta Gyárfás.
— Menned kell dolgozni.
— Nem! Ma itthon maradok, látnom kell, hogyan alakul a gyerek betegsége — ült fel hirtelen a férfi. — Különben gondoskodtam helyettesről is. Megkértem Kornélt, nézzen át hozzám és lássa el a betegeimet.
Az asszony boldogan vette tudomásul a jó hírt, és serényen kiszaladt a konyhába, főzzön egy friss feketét. A gyerek még nyugodtan aludt, s hogy föl ne ébresszék, úgy pizsamásan kiültek a konyhába feketézni. Örömében, hogy a férje itthon marad, még akkor is, ha a gyerek betegsége okán felejtette el vele a legénybúcsút. Közben, akármennyire is vigyáztak, ne üssenek zajt, a gyerek felébredt, és tágra nyílt szemeivel megjelent a konyhaajtóban.
— Apa, papa! — kiáltotta boldogan. — Itthon van apapapa! — és táncra perdült a konyha közepén.
— Mész gyorsan vissza az ágyba! — szólt rá az édesanyja, de nem sikerült túl szigorúra a hangja.
Kicsi Gyárfás azonban inkább az apja ölébe kucorodott fel.
— Ibolya, nézd, már nem is lázas ez a gyerek! — jegyezte meg meglepődve az ember. — Nyisd ki ügyesen a szádat, lássam, tényleg meggyógyultál?
Csodák csodájára most engedelmesen kitátotta a száját, még kanálnyelet se kellett használni. Dicséretet is kapott érte egy nagy puszi formájában.
— A torka is gyógyul, alig lobos kicsit — jelentette orvosi komolysággal Gyárfás.
— Jót tett neki, hogy itt vagy velünk! — jegyezte meg az asszony.
— Akkor maradhatok itt veletek? — kérdezte a gyerek.
— Jó, de csak itt az ölemben. Nem szabad mezítláb járkálni.
— De jó, hogy itthon vagy, Gyárfás! — sóhajtott fel Ibolya. — Szólok anyunak, hogy ma nem megy át a gyerek, mert itthon vagy vele.
— Bár holnap sem kellene kimennem!
— Már akartalak is kérni, utána nézhetnél egy jobb helynek, ahol együtt lehetnénk!
Ezek a szavak még egy hét múlva is ott csengtek a férfi fülében. Végiglátogatta a szomszédos körzeteket, hátha meghall valami lehetőséget. Így akadt rá egyik évfolyamtársára, aki arról panaszkodott, hogy mennyi munka szakadt a nyakába, amióta a kollégája a körzetből hazament orvosnak saját szülőfalujába. Ő meg belgyógyász szakorvos létére kénytelen a kisvárosban, ahol dolgozik a körzetet is vinni. Gyárfást fellelkesítette a lehetőség, csak éppen a helység egy másik járás területén volt, ahol nem ismert senkit. A kolléga, mikor meghallotta, hogy érdekli az állás Gyárfást, megígérte a segítséget, és hívta, nézzen szét a városkában, mielőtt elkötelezné magát. A látogatás minden várakozását felülmúlta: volt ott minden, amire a fiatal orvos vágyott. Külön gyermekgyógyászati rendelő, szakorvosi rendelők, szülészet, röntgen, laboratórium, negyven ágyas fektető. Összesen tizenegy orvos. És szervezett ügyelet. Ez utolsó tartotta a legfontosabbnak.
Gyárfás nem is gondolkozott, beadta kérését az áthelyezésre. Meg sem mondta egyelőre feleségének. Nem akarta elkiabálni (!). Eltelt pár nap és a járási főorvos hívatta. Meg akarta ismerni a jelentkezőt. Nem beszélgettek többet negyed óránál, a főorvos kezet nyújtott.
— Isten hozta a csapatban!
Gyárfás rohant a telefonközpontba telefonálni, adja hírül a jó hírt.
— Lakás lesz? — jött az első kérdés.
— Megígérték.
— És állás nekem? — folytatta Ibolya kérdéseket.
— A konzervgyárban.
— Óvoda a gyereknek?
— Képzeld, még az is.
— Mikor mehetünk?
— Szeptember egytől.
— Nincs több kérdésem — zárta le a vallatást, a beszélgetést az asszony nagy boldogan.
Teljesen új környezetbe kerültek, egy összetartó közösség fogadta őket. Igaz, a lakásra még egy hónapot is várniuk kellet, ameddig sikerült szabaddá tenni, mert beköltöztettek egy mentősofőrt. Ahogy a régebbi kolléga kitette a lábát, a tanács odaadta a szolgálati lakást egy nemrég nősült gépkocsivezetőnek. Gyárfás a tanácshoz fordult, hogy akkor adjanak neki egy másikat, de nem volt mit. Ekkor felkereste Simont, a gépkocsivezetőt, harcoljanak együtt lakásügyben. Barátságosan fogadták, leültették a szobában, kávéval kínálták. A fiatalasszony úgy forgolódott körülötte, mintha régi ismerős lenne, s nem az, aki a lakásból való távozásukat szorgalmazza. Hamarosan össze is barátkoztak. Kiderült, hogy a két férfi egy évben született.
— Akkor, szervusz, kortárs! — köszöntött rá a házigazdára a kávéval.
— Kortárs és sortárs! — válaszolt rá Simon. — Mind a ketten lakást szeretnénk. Te az enyémet, én egy másikat.
Évtizedekre terjedő barátság lett belőle. Néhány hét múlva megoldódott a helyzet, Simon kapott másik lakást, az új doktor pedig beköltözhetett a szolgálatiba. Berendezkedtek szépen, a helybeli asztalos műhely készítette a táj-jelegű bútorokat. A konyhát és az ebédlőt. A hálószobába elhozatták azt, amit Ibolya kapott a szüleitől. Boldogan vette birtokba kis birodalmát a házaspár, náluk csak a kicsi Gyárfás volt boldogabb. Le-fel rohangászott a lakásban. Ki a konyhába, be a hálóba, az ebédlőasztal körül, fel az ágyra, újra ki a konyhába. Nem győzte abbahagyni!
— Apapapa itthon van, anyamama itthon van! — énekelte, s közben nagyokat kacagott.
— Szombat-vasárnapra eljöhetnének anyuék — kezdte Ibolya. — Büszkélkedjünk el nekik, milyen szépek vagyunk.
— Jó ötlet. Főzöl valamit, amit a szomszédasszonytól tanultál?
— Na, ne csúfolódj! Majd meglátom. De édesanyádat is hívjuk el. Van jó vonat összeköttetés és az állomásra elébe megyünk.
— Nagyszerű! Köszönöm, hogy ezt mondod. Biztos tud kivenni majd pár nap szabadságot. Jó lenne, ha kicsit maradhatna nálunk.
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
