Édesanyja, özvegy Boga Mártonné, született Kállai Kis Aliz főkönyvelőként dolgozott egy nagyvárosban, a nyugati határszélen. A Dimitrov nevét viselő Tartományi Élelmiszeripari Vállalatnál. Ő volt „Boga elvtársnő”, aki mindent elintéz, mindent megold, aki mindent tud.
Nevetségesnek tartotta, hogy ő, a földbirtokos, dzsentri leszármazott, aki családjának jelentős birtokai voltak Biharban, s akinek a felmenői közt magas rangú városi és megyei notabilitások voltak, éppen ö a vállalat elvtársnője, és egyedül neki van joga bármikor bemenni az igazgató úr irodájába bejelentés nélkül. Igen, „igazgató úr”! Lőrinci Béla, a volt autófényező. Jó szakember volt, és jó elvtárs, s így kiemelték, tanfolyamra küldték, igazgatót képeztek belőle. Így lett a vállalatnál úr. Igazgató úr. Hogy milyen hozzáértő volt, mint igazgató, nehéz lenne most utólag megítélni, mindenesetre működött a vállalat, de az biztos, hogy művészi érzékkel megáldott ember lehetett Lőrinczi Béla.
A vállalathoz a sok többi mellett, malmok is tartoztak. Amikor a nagyjavítás alkalmával a megkopott, elhasználódott alkatrészeket lecserélték, Lőrinci Béla összeszedte azokat a fenyődeszkákat, amelyek a vályúk részei voltak. Ezen folyt végig a gabona a silótól a garatig. Éveken keresztül a millió és millió gabonaszem koptatta, vájta a fát, amíg bizarr hosszanti rovátkák keletkeztek rajta. Ezeket szedegette össze és vitte be a műhelybe, ahol szabta, pácolta, lakkozta — értett hozzá szakmája révén —, és szebbnél szebb képkereteket készített belőlük. A város festőművészei nagyra értékelték a pompás, különös mintájú kereteket. Alig győzött az igényeknek eleget tenni.
Ez volt az igazgató úr, Boga elvtársnő pedig intézkedett, javasolt, igyekezett mindenkinek kedvére tenni, ami nyílván lehetetlen, de ő megpróbálta több-kevesebb sikerrel. Ha valaki hivatalos ügyben belépet a Tartományi Élelmiszeripari Vállalathoz, már a portás hozzá irányította, ha valamelyik irodában elakadt a munka, futottak hozzá segítsen, mikor az igazgató házon kívül volt, a mérnökök, osztályvezetők vele beszélték meg a gondjaikat, a tennivalókat.
Otthon is helytállt. Megtanította az élet már korán, hogy szembe kell menni a kihívásokkal. Alig végezte el a négy polgárit, átvette a megcsappant, de még mindig jelentős bírtok irányítását. Édesapja megrokkant, betegeskedett, édesanyja meg nem értett hozzá. Két évig vitte a birtok ügyeit, de amikor édesapja meghalt, eladták az egészet és a vételárat elosztották a nyolc testvér között, ő pedig egyik húgával és édesanyjával beköltözött a városba. A többiek már régebben kirepültek a családi fészekből. Hamarosan aztán megismerkedett a megyei bálon, egy csínos, jó beszédű jurátussal, Boga Mártonnal.
A megyei bált, szokás szerint, s abban az évben is Advent előtti szombaton tartották, és Karácsony másodnapján a jurátus úr már tiszteletét is tette özvegy Kállai Kis Lászlóné házában, aminek eredményeképpen farsang utolsó hétvégére rögzítették az esküvő idejét. A családalapításnak láthatóan semmi akadálya nem volt: Márton a városszerte elismert, jó nevű Barcsay-féle ügyvédirodában gyakornokoskodott, és őszire ki is tőzték már az ügyvédi vizsgát. Utána saját irodát nyithat.
A simán induló családi élet folytatásának egy pisztolygolyó vetett gáncsot. Azon év júniusának végén egy elvakult nacionalista lelőtte a trónörököst, és ezzel szétzúzta Európa békéjét. Mondhatni, egyes köröknek kapóra jött a merénylet, de ez a tényeken nem változtat. Mártont behívták katonának és a vizsga helyett gyors kiképzés következett és vitték is a frontra, Galíciába. A hadtáphoz beosztva került a csata közelébe. A szeme láttára söpörték el az orosz gépfegyverek a magyar huszárok vakmerő rohamát. Még fel sem ocsúdott a rettenetből, már körül is fogták az oroszok, és fogságba vetették a hadtáp egész személyzetével, tisztestől, katonástól, szakácsostól, kuktástól együtt. Márton, mint egyetemet végzett ember, hadnagyi rangot kapott a rövid kiképzés után, s így mint tisztet, őt is elkülönítették a fogolytáborban a bakáktól, és altisztektől. Külön táborba osztották be. Sok különbség nem volt a két tábor között. Ugyanazt ették, azaz ugyanúgy éheztek, ugyanolyan barakkokban laktak, csak a tiszteket nem kötelezték munkára, mint a többieket. Persze, ha valaki közülük önként vállalta, mehetett dolgozni.
A hosszú úton a csata helyétől a fogolytáborig összekovácsolódott a kényszerből egymás mellé került sokféle ember. Mire megérkeztek a hadifoglyok a Kaszpi-tengeren túlra, a Kara-Bogaz öböl mellé, már bajtársi közösség jött létre. Ez a későbbiekben sok nehézségen átsegítette őket. A munkára beosztottak és önkéntesek a mintegy tíz kilométer távolságra levő városba jártak be dolgozni. Reggel korán indultak és este szürkületre érkeztek vissza. Egy gyár építésénél segédkeztek. Mindenki a saját szakmájában dolgozhatott, ha volt neki. Akinek pedig nem volt, azt segédmunkára osztották be: terheket cipekedni, maltert kavarni, követ törni. Enni is ott kaptak, és ez bőségesebbnek tőnt a tábori kosztnál. Vegyi üzemet építettek, ahol majd az öbölből kitermelt sót dolgozzák fel. Sietős volt a munka, mert a hadiiparnak sürgősen szüksége volt a nyersanyagra. Nem csak kőművesekre volt igény, hanem asztalosok, vasbetonszerelők, esztergályosok, lakatosok munkájára is. A tespedő, gyilkos unalom ellen jó módszer volt munkát vállalni, de a tisztek között szinte senkinek nem volt semmilyen ipari jártassága sem. Annál több szakember fordult elő a tisztesek között.
A táborban, mikor a Márton transzportja megérkezett még nem voltak hadifoglyok. Érkezésük utáni első tevékenységük abból állt, hogy felépítették és berendezték a tábort. A gyári munkára majd később került sor. Közben megjött a tél, és bár fagypont alá ritkán ment a hőmérséklet, havat nem hozott, csak esőt. A szomorú karácsony is esővel köszöntött rájuk. Ünneplésképpen Szentestén csöndesen elénekelték a Karácsonyi dalokat és megcsókolták egymást. Ez volt az ajándék! Fogva tartóik két héttel később tartották a Karácsonyt, január 7-én. Eszükbe sem jutott, hogy ők máskor ünnepelnek. Csodálkozva kérdezték, mi történik, mikor ünnepszombatján látták a megható, szomorú jelenetet.
Márton francia nyelven igyekezett magyarázkodni. Egy orosz tiszt a beszédet hallva odajött, és szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy jól tud franciául, hiszen gyerekkorában, a családban legtöbbször ezen a nyelven beszéltek a felnőttek, náluk oroszul csak a muzsikok és a szolgák beszéltek. Bement a barakkba és meghallgatta a dalokat. Másnapra munkaszünetet rendelt el és egy kanállal több levest. Úgy látszik szorult bele egy csöppnyi emberség.
A tél, ha enyhébb is volt az otthon megszokottnál, megrostálta az embereket. Járvány ütötte fel a fejét — vérhas —, s akit elkapott ritkán szabadult élve. Az őreik is féltek a járványtól, nem léptek be a barakkba, csak kintről parancsolgattak. A foglyok egymást ápolták nagy önfeláldozással, de kevés eredménnyel. A tábor egy távolabbi szegletében jeltelen sírokba temették el halott bajtársaikat. Akadt a tisztek között két külön felekezethez tartozó pap is, ezek imádkoztak felváltva az elhunytak felett és jegyezték fel a neveiket, hogy később a családot értesíthessék. A vérhas, azonban nem kímélte isten szolgáit sem. Mind a ketten ott végezték, ahol a többi szerencsétlen. A halottak jegyzéke Mártonhoz került. Ő hozta haza, mikor évek múlva szabadult.
A járvány végül is kifulladt, s aki megmaradt még nyomorultabb állapotba került, mint addig valaha, de a munkát folytatni kellett. Akinek csak jártányi ereje is volt, kivitték az építkezéshez. A tábor létszáma a veszteségek dacára sem csökkent, mert mindegyre érkeztek újabb és újabb szállítmányok.
Márton közben egyre jobban összebarátkozott a franciául beszélő tiszttel, aki gyakran kivette a foglyok közül, és felvitte magához, a parancsnoki épületbe. Terve volt vele és kérés nélkül tanította oroszul, mert az őröktől felszedett tudás, csak primitív kommunikációhoz volt elegendő. Idővel annyira megtanulta a nyelvet, hogy hasznos segítséget tudott nyújtani az irodai munkában. Jó jártasságra tett szert a hivatalos nyelv használatában is.
— Mártin! — szólította meg egyik nap a tiszt. — Tud maga autót vezetni?
— Elvégeztem otthon egy tanfolyamot, de nem volt alkalmam gyakorolni — válaszolta.
— Akkor ott a kocsi az udvaron, üljön be és gyakoroljon, mert szükségem lesz egy megbízható sofőrre!
Márton meglepődött a feléje áradó bizalomtól. Nem értette, miről lehet szó valójában. A világ hírei nem jutottak el a fogolytábor lakóihoz. Az őrök nem beszéltek velük csak a napi teendőkről, a tábor dolgairól. Az építkezésnél sem adódott alkalom külső személyekkel beszélni. Különben is a helybelieket nem engedték a közelükbe. Igaz, néhányukat kikérték mezőgazdasági munkára, de azok kint is maradtak a gazdánál, és nem jártak vissza. Legfeljebb az újonnan érkezet transzport tagjai tudtak valamit, de érdeklődési körük alig terjedt túl a saját sorsuk miatti aggodalomnál.
Ettől fogva Márton minden nap gyakorolta az udvaron az autóvezetést. Napközben mindenféle elfoglaltsága akadt még a gyakorláson kívül az irodában. Iratrendezés, takarítás, és az orosz nyelv gyakorlása. A tiszt elhatározta, megismerteti vele az irodalmat, a történelmet, a szokásokat. Csak vodkát inni nem tudta megtanítani. Márton nem bírta az italt, és mindenképpen elkerülte a fogyasztását. Közben a vegyigyár felépült, és a tábor lakóit átköltöztették a só kitermeléshez. Ez a leggyilkosabb munkák közzé tartozott. Nyáron a sokszor 40 fokos hőségben, a torokkaparó, állandóan a levegőben szállongó sós porban dolgoztak. A por ráülepedett mindenre, az arcukra, kezükre, ruhájukra, még az ételükre is. Rászállt a tüdejükre, s egy idő után megölte őket. Kétóránként váltották a rabokat, mert nem bírták folyamatosan csinálni. A tisztnek köszönhetően Márton ebből kimaradt. Kikérte a maga számára háziszolgának.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
