A Tápiómenti 2hetesben megjelent friss írásom, a Kókai plébánia történeté-r?l szóló könyv recenziója.
Mellette, ugyanakkora hasábot foglalva el, a Szerkeszt? megjegyzése:
„A fent olvasott recenziót egy kés?bbi lapszámba terveztük, mostani megjelenése egy megrendít? halálhírnek köszönhet?. A faxon elküldött, szokás szerint lelkiismeretesen, nagy szeretettel elkészített írás alatt ez a kétségbeesett sor állt: “Szerkeszt? Úr! Anyukám ma reggel a ceglédi kórházban elhunyt!” A pillanat döbbenetén túl azonnal nyilvánvalóvá vált: féltésünk mellett biztatjuk, és nagyon számítunk a munkájára. (…) A száz százalékos hallássérüléssel született kollégánknak a vele együtt él? id?s édesanyja volt a „füle”. Aki Sándor helyett meghallotta a külvilág zajait és mások beszédét. (…) Sándor pedig több, saját verseib?l és prózáiból összeállított könyvvel gyarapította eddig a Tápió-vidék és az egyetemes emberiség kultúráját s közéleti vénájú írásaival rendszeresen megtisztelte lapunkat, olvasóinkat is. Épp e napokban készül el legújabb könyve. Az alkotás számára az egyik köldökzsinór az élethez. A másik az édesanya volt, akit most elveszített.”
*
A Képfecskéket gyors ütemben írtam, a kiadó sürgetésére. A nyomdában már várták.
Anyám még látta a korrektúrát, de mire megjelent a könyv, nem emlékszem már pontosan, egy-két hét telhetett el, halott volt.
Azóta hét év telt el.
Nem hittem volna, hogy édesanyám elvesztésének feldolgozása mind a mai napig stresszt okoz bennem. Nehéz ezt elhinni és túllépni rajta, hiszen az embernek mégis az édesanyja a legfontosabb a világon. Olyan volt hozzám, amilyet az életben többé senkit?l sem várhatok. Az önzetlen szeretet.
Az anya halála szörny? és megrendít?. Különösen drámai egy sérült ember életében, akinek az anya személye mást, többet jelent, mint az átlagembernek. Nemcsak az anyai összetettséget, a megért?, félt? biztonságot, hanem olyan gyakorlati dolgokat, amelyek pótolhatatlannak t?ntek. ? volt, aki felkeltett korareggel, munkába menet, tolmácsolt, ha valakit nem értettem, vagy rosszul értettem. Ha érdekelt, mi a téma, mit mondanak az éppen aktuális tévéadásban. Felmerült a kérdés: ki jelez ezen túl felém, ha keresnek? Hosszú téli éjszakákon kihez szólok, kit?l kérek tanácsot, kinek mondom el örömem, bánatom? Írói, költ?i gondolataimban ki er?sít meg? Kinek mutatom meg el?ször írásom? Ki bólint rá, vagy bíztat újraírásra?
Anyám azt meg tudta mondani, ha írásom nem tetszett neki. Amúgy magyarázatát nem tudta adni. Mégsem tévedett soha! Két osztályt járt, az írás gondjaiban nem tudott segíteni, azt önállóan oldottam meg. De az ítéletében megbíztam.
*
Iskolai jelentkezési lap.
Jelentés érzékszervi és testi fogyatékos tankötelesekr?l.
Czétényi Gyula Iskolaigazgató jellemzése rólam: „Siketsége állandóan, bár lassan fokozódik. Véleményem szerint hallása javítható. Szellemileg ép, képezhet?.”
A jellemzés alatti rovat: fert?z? betegséget kizáró orvosi igazolás.
Kitöltetlen.
Anyám nem adott intézetbe, normál iskolába járatott. Végtelen türelemmel, kitartással és f?leg nagy szeretettel vállalta a kínokkal és megaláztatásokkal járó, olykor emberfeletti küzdelmet.
Miért éppen azt sújtja el?ítélet, aki bárkinél inkább jóindulatra szorulna?
*
Anyám jobb kedvében, csak úgy magának meg-megeresztett egy-egy éneket. Ha kérdeztem, mit, újra elénekelte. Míg kicsi voltam, mondjuk úgy három éves koromig, ha kértem, úgy énekelt, hogy arcához nyomtam fejem s értettem a dallamot, szöveget. Leginkább korabeli slágerek, nóták szálltak ajkáról, átsz?ve a két világháború közti politikai szemlélettel.
Ilyenekre emlékszem:
Olaszföldön egy vonat megállott,
Tehervonat volt, foglyokat hozott,
Magyar fiúk szálltak ki bel?le,
Ruhájuk véres, rongyos és kopott.
Egy másik:
Turul madár sebes szárnyon
Által repült az országon…
Olyanokat hallottam T?le, amelyekkel az életben máshol sehol nem találkoztam:
Amikor én még hozzátok jártam,
Magunkat láttuk minden virágban.
Nem volt a földön boldogabb nálunk,
Egymást szerettük, egymásra vártunk.
Persze, voltak vidámabbak is:
Amíg agglegény vagyok, jól érzem magam…
Tudta, mert Anyám elmondta ezt is: Apám kedvence volt: Részeg vagyok rózsám, mint a csap, sörrel, borral teleittam magamat…
Nagymamáé: Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom…
Ha valahol énekeltek, de ilyesmi nagy ritkán fordult el? velünk, mert lakodalomba sose voltunk hivatalosak, Anyám a többiekkel énekelt. A templomban a többiekkel énekelte az egyházi énekeket. ? tanított meg a Miatyánkra, az Üdvözlégy Máriá-ra.
Eljárt a temetésekre. Nagy átéléssel énekelte: Ments meg engem uram az örök haláltól… Ez a halotti ének, a t?zhalál látomásával, nekem is tetszik.
Anyám sokszor elszavalta Papvári Elemérné híres versét, a Hiszek egy Istenben-t.
Anyám halála után sírt fel bennem igazán, szívfacsaróan, az ajkáról sokszor felsíró dal:
Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki… Különösen fájó, mikor odaér, hogy „…minden nóta az én bánatomat zengi…”
Most, hogy e sorokat írom, élénken felzeng hallóidegeim húrján: „A virágot, amit adtam, tegye el emlékbe, majd ha fog a szíve fájni, vegye a kezébe…”
Lám, ma is el tudom énekelni a magam módján, amit egyszer megtanultam! Viszont nagyon úgy t?nik: más kor, más ízlés gyermeke lettem így; miközben kortársaim Zalatnai, Koncz Zsuzsa és a többi, általam nem hallottak énekén tomboltak, extázisban, számomra teljesen érthetetlenül elragadtatva.
*
Úgy két éves lehettem, amikor szüleim elhatározták, próbára teszik önállóságom, bátorságom. Mondja Anyám: Apád kér, menj át a boltba, egy doboz cigarettáért. Itt a pénz, tudod hová kell menni.
Nagyon nem akaródzott, de nem mertem nemet mondani, hiszen én jó gyerek voltam és ez egyszer? faladat.
Marokra fogtam a pénzt és ki az útra!
Elmentem szépen a második szomszédig, ám elnézve az ott kezd?d? útkanyarban a bolt felé, bizony inamba szállt a bátorságom. Megfordultam, és uzsgyi, vissza!
Szüleimet az el?szobában találtam, amikor beléptem.
Nem értettem: lihegnek, nevetnek, mintha ?k futottak volna, nem én.
És mit nevetnek?
Néztem arcukat, ahogy kapkodták a leveg?t, és mondom, apámra különös tekintettel: szépen tagolva, halálos komolyan: nincsen nyitva bót!
Hozzá a fejemet is tagadólag mozgattam, minél hitelesebb akartam lenni, mire szüleim még inkább hasukat fogva nevettek, Anyám szeméb?l a könny is kicsordult.
Végképp nem értettem a dolgot.
Kés?bb dolgoztam fel a történetet, amit Anyám meger?sített.
Amikor elindultam az utcára, szüleim megkerülték a házat, és mögüle, a sz?l? fel?l figyelték, elmegyek-e?
Amikor látták, hogy gyorsan hazafutok, kénytelenek voltak nálam gyorsabban futni, ha nem akarták, hogy észrevegyem turpiságukat.
Rájöttem, s tanulságként levontam, amit nagyon nem tudtam: kihagytam az id?tényez?t. Vagyishogy mindenképpen turpisságon érnek, de életszer?bb, ha hagyok annyi id?t a hazatorpanásra, mintha elfutottam volna a boltba…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.12. @ 18:45 :: dudás sándor
