Sok mindent el kellene magamban rendezni, a képeket, a hangulatokat, a gondolatokat, amelyek megmaradtak az elmúlt id?b?l, túlmutatnak önmagukon, vagyis rajtam. Mindez jól hangzik, de felveti a kérdést, milyen tanulsággal szolgálnak ezek az emlékek? Ami az embernek rossz közérzetet, fájdalmat okoz, amivel küzd. Esetemben ez a nem hallást jelenti. Az emberek nagy többsége nem ismerheti ezt az állapotot, tolerálni sem tudja, mivel elképzelni, beleélni magukat nem igen tudják. Mert a nemhallás nem pusztán a nemhallást jelenti. Gondoljunk csak arra az egyetlen tényre, hogy a hallókészüléket használó hall a masinával, de nem ért. Hány sorstársam lehet látni, fülében a készülékkel, és a szájmozgásra összpontosít. Hiába beszélünk a csendben él?kr?l, senki nem kísérheti végig az embert ezen az úton, ilyen-olyan körülményekbe ágyazottan mindenkinek egyedül, magának kell végigmenni rajta. Még nem tudom, milyen mélységekig jutok, miközben szavakkal próbálom érzékeltetni, amit hangok nélkül élek, amit számomra, vagyis a teljes-érték? tudat felé – a vizuális közvetít?kön túl -, hangtalan mondatok, mondattöredékek érzékeltetnek: a való életet.
Napra nap félelemmel teli el?ítélettel találkozok. Jó volna hinni, csupán csak én, lévén rossz helyen rossz id?ben. A fogyatékosság története mást mutat. Mert ilyen szempontból is lehet nézni a történelmet! Ami az elfogadottságot illeti: a mozgássérültet lesegítjük a buszról, a vakot átsegítjük az úton, de a siket ember értelmét kétségbe vonják. Ha a félreértésekre, félig értésekre adott téves reakcióit nézzük, jogosan. Ám ok nélkül nincs okozat, és a rossz kommunikáció nagyon sok, olykor mulatságos okozatra adhat okot. Ma már, elég kés?n, a jelnyelv hivatalos. Ráértek eldönteni. Így keresve igazságot, el-eltöprengek megírásra kínálkozó sztorikon. Jelenben folyón, id?résbe szorultakon. Görcsök, mulasztások, félmegoldások. Ezekb?l a gondolatokból mennyi a tanulság, a megörökít? szavakra érdemes? És a kapcsolódó kérdések. A lelkiismeretes literátor még azon is elt?n?dik: melyik id?m, lelki érettségem, amiben e sor leírásakor vagyok? Az öt éves? A tizenöt évet elhagyó? Az ötvenes? Nem értelmetlen feltenni magamnak a kérdést, mert ha jól belegondolunk, az ötévesen átéltet nem tudom visszaadni az ötéves eszemmel. Az eltelt évek tanulságain átsz?rve viszont másképpen fest minden ábra. Amikor egy emlék, egy gondolat átvillan rajtam, amikor egy élményb?l kilépek, milyen határon, határokon gázolok át? Mire volt jó az élmény, akár negatív, akár pozitív legyen, milyen tanulságot hordoz, ami elhagyott-elhagyó lényemb?l megmarad, kísért? És mi legyen azzal, amit utólag belegondolva ismerek fel csupán? Hiszen, mint születésemt?l mindig, ma is úgy vagyok: látok egy embert, tesz-vesz – hangtalan. Nekem csak ennyi volna az ember? Hús, csont, zsigerek, vér egyvelege? Tudom, hogy nem. Belé kell hát hatolnom valamiképpen, s kideríteni: milyen egyéniségéb?l ered? érzésekkel nyilvánul meg felém: empátia, harag, szeretet, gy?lölet? Ideges? Nyugodt? Elfogadó? Elutasító? Jobb nem kapcsolatban lennem vele? Eleve él bennem olyan késztetés, hogy a legels? megszólalásig tartok az emberekt?l. A kommunikációs érintkezés bekövetkezte után megkedvelem, közömbössé válok iránta, vagy menekülök. Emberi értékeit?l függ vonzalma, taszítása. Hallásom hiánya erre a felderítésre ösztökél. Tudni – úgy általában -, nem tud senki többet nálam.
A keresés id?szakában a n?k 80-90%-a eleve kizáródott a lehetséges partnerek közül, mert nem értettem, mit mondanak. Férfiak, ha nem tudtak vagy akartak lassított szájmozgással érintkezni velem, még inkább kiestek ezen a rostán. Igazi barátom kevés volt. Többek között tartózkodva, sose fordult felém senki, hogy segítsen, elmondja röviden összefoglalva a tárgyat, amir?l beszélgetésük folyt. Fizikailag köztük voltam ugyan, de csupán gyanakodtam, sejtettem gondolatcseréjüket, de nem tudtam. Ha nem akadt, akit?l érdekl?djek, vagy ha ezzel zavartam a kérdezettet, emésztettem magam egy darabig, aztán feladtam. Jöhettek a legrosszabbak, görcsösség, bezárkózás. Az olvasás jelentette az igazán érthet? világot.
Sérülten, nehéz ezt eldönteni, t?rni kell, vagy lázadni? Az természetes, ha az önmagát elfogadó, betegségtudat nélküli áldozat fellázad a vele méltatlan módon bánó világgal szemben! A többség ellenében? A többségért? Hogy is van ez? Mit mond err?l a vallás? Mit mondanak a költ?k?
*
Diófánkról sokszor tekintgettem Tápiógyörgye, Újszász felé, képzeletemmel festegetve a múlt íratlan legendáit. A török sereg 1552. szeptember 4-én, a megáradt Zagyva árterét elkerülve, a mai Újszilvás területén vonult Eger ellen. Fenn a diófa tetején, messze ellátva, az Ilike hídjára képzeltem magam, nézegettem a Sós-út felé, a K?kereszten innen és túl. Az Ilike-folyáson odaát, közvetlenül a parton, sz?k utcát képezve két sorban szalmatet?s házak, a falak sárlécb?l. A házak közt szabadtéri t?zhelyek. Füst száll. Nyugodt tempóban, lassan teszi dolgát a népség; asszonyok, gyerekek sürögnek-forognak. A férfiak a közeli erd?ben vadásznak. Vált a kép: a településen lakók egyike felfigyel a mai Újszilvás fel?l közeled? zajra: távoli dobpergés. A porfelh?ben lovas- és gyalogoskatonák jönnek, borotvált fej?ek, bugyogósok, turbánosok. Ágyúkat vontatnak, lófarkas zászlók lengenek. Jön a hadnép hosszú sorban, derekukon görbe kard, vállukon átvetve tegez, nyílvessz?k a tarsolyokban. A fegyvereken csillog a szeptember eleji fény. Félrevert harang zúg. Füzesmegyer maroknyi népe menekül. Csoda, hogy le nem estem a diófáról!
*
A régmúlt id?kben az Alföldet kis falvak s?r? szövevénye hálózta be, s így volt ez egészen addig, amíg a sorozatos háborúk el nem ?zték, a nagyobb városok oltalmába nem terelték az embereket. A tatárjáráskor, de még inkább a török megszállásig a mocsaras, vizes világból kiemelked? hátságokon húzódott meg a lakosság, megélhetést, de els?sorban védelmet keresve magának a hadak dúlása el?l. 2005-ben, a 4-es f?út szélesítésekor végzett leletment? munkák során szembesültek a szakemberek a múlt meghökkent? pillanataival: az egyik ház kemencéjében két kisgyermek és édesanyjuk csontvázának látványa fogadta ?ket. Több újságban is megjelent a megrázó kép: a kemencében egy hatéves kislány embrió pózban lév? csontváza feküdt, szorosan a bátyjához bújva. Az önfeláldozás szép példájaként az anya bújt be utoljára a kemencébe, akinek lábszárcsontjai 764 év után is kilógtak annak nyílásán. A kisfiú kezében egy vas ácskörz? feküdt, ami feltételezi, hogy az édesapa ács lehetett. A holttestek mellett a legfontosabb bizonyítékerej? lelet egy IV. Béla ezüst dinár volt, ami alátámasztja, hogy a falu a tatárjáráskor pusztult el. Nem csak ?k vesztek oda, a közelben más temetetlen csontok is el?kerültek. A leletek alapján a kutatók úgy vélik, akkora volt a népirtás, hogy ha voltak életben maradottak, már soha nem tértek vissza, még temetni sem. Ez volt Sz?keegyháza település. Mindezt megírtam Az Angyalcímeres cím?, falutörténeti-szociografikus kisregényemben. Noha nem saját meglátásom, csupán er?sen hittem, éreztem a kutató feltételezésének igazát.
*
Szolnoki nyár, Zagyva-parti hangulat. Az els? horgászzsákmányom csaknem tíz centis sügér.
Otthon, a Kassai úton még sokáig úszkált, mivel kicsinek találtam ahhoz, hogy megsüssük, egy lábas vízbe, tettem, amit naponként kétszer-háromszor cseréltem: hadd nöjjön nagyra a halacska. De bizony napok múlva se n?tt…
Álmos napokra emlékszem akkoriból. Délutánonként mama azt mondja, feküdjek le. Mindkét fülemre meleg borogatások kerülnek: egy harisnyában felmelegített korpát, vagy sót tesz, lekötözi a harisnya nyitott végét s fejemen átvetve, fülemre teszi. A szobában ugyan jó h?vös van, de átjár a melegség, csakhamar elalszok.
A Rendel?intézetbe Polla néném jött velem. Gumilabdaszer? m?szerre emlékszem, leveg?t fúvatnak vele az orromba. Utána hosszú, keskeny, folyosónak t?n? terem végében székre ültetnek, azzal a megjegyzéssel: ne nézzek hátra. A falat néznem, míg értem nem jönnek. Nagynéném és az orvos mintegy hat-hét méterre t?lem. Id? telik, egyre nehezebb a csend… Úgy sejtem: beszél, kiabál, talán ordít a kezel?orvos… Semmi zajt nem hallok…
Végül: Budapest.
Magas, szikár, határozott kiállású orvos el?tt állunk Anyámmal. Azt mondták: fülészprofesszor. Hangvilla zúgó rezgése koponyámon. Er?s és gyengébb hangok hátulról, közel. Értelmük nincs.
A professzor diagnózisa: hallóideg-bénulás.
Emlékezve, mintha most olvasnám le a szájakról:
– Asszonyom, a gyermek nem fog hallani!
Mire Anyám:
– Doktor úr, örökölte ezt a gyerek, vagy szerezte?
Válasz nincs.
Hárman lépünk ki a rendel?b?l. Hatalmas volt bennem a hálaérzet az orvos iránt: ? tudja a bizonyosságot! Vége lesz már talán a különböz? tortúráknak, elég volt! Torok-, majd a orrmandula kivétel, felesleges kínok, felejtsük el…
A folyosón búcsúzkodunk. A professzor nem a rendel?jébe megy vissza, ahonnan jöttünk, ellenkez? irányba tart.
Alakja, katonás léptei fokozatosan zsugorodnak össze emlékeim képsorán.
*
Miel?tt elkezdtem papírra vetni Az Angyalcímeres-t, Mikszáth Zrínyiász-ászából vettem a szerkezet ötletét. Egy, a mai Szilvás területén élt embert, akit szokás szerint a helyi, vagyis a györgyei temet?ben helyeztek örök nyugalomra, feltámasztottam. ? lett Fuit úr. A volt-nincs ember. Aki mégis van. A mai újszilvásiak jelképes ?se, küzdelmeik tanúja. Vele kalandoztam a község utcáin, hajdani d?l?in. Erre a szálra f?ztem fel egyes történeteket, véleményeim, innen-onnan kimásolt, de szigorúan szül?falumra vonatkozó szövegrészt. Úgy voltam vele: több szem többet lát.
Miután kisregényem több folytatása megjelent, Turza István jelentkezett nálam. Régi ismer?s, örömmel fogadtam. Kommunikálni tökéletesen tudok vele, egy id?ben, a váci Intézetben nevel?tanár. Sógora az Intézet Igazgatója. Siketekkel foglalkoztak. István gyerekként fodrász édesapja vendégeit?l sok történetet, anekdotát hallott. Több sztorit leírt, némelyikét kés?bb, sajnálatomra, visszavonta. Úgy gondolta, nem sérti senkinek a jó hírét, emlékét. Már nem is fogja. Éppen csak megérte a tavalyi évet; 2009. január elsején szívroham következtében hirtelen elhunyt.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.13. @ 13:00 :: dudás sándor
