A Képfecskék-re ért?-jó bírálatokat kaptam.
Muzsay András recenziójából idézek: „… a mi írónkat, ha nem is kényeztette el a sors, megáldotta azzal, hogy tehetséget adott neki. Tehetséget ahhoz, hogy meglásson a világban olyan dolgokat, amiket a hallók közt sem mindenki lát meg, és ezeket meg is tudja fogalmazni – mindnyájuk örömére. Írónk pontosan ismeri a szavakat és az írástudói mesterséget, minden szava, minden mondata a helyén van és hatni képes. Amit leír hiteles, igaz, tanulságos és figyelemre méltó.”
A második, K?szegi Barta Kálmán Agglegénybef?tt cím?, fregolin-kiadása után, a jeles újságíró újra írt Az angyalcímeres-r?l:
„A szül?föld, a gyermekkor gyökereket növeszt az ember talpába, aki ha marad, vagy ha el is megy, ebb?l a földb?l szívja magába kés?bb is az életet. Tápiógyörgyét, pláne Újszilvást úgy kell kikeresni a térképen annak, akinek els?re nem sokat mond a Szolnok – Cegléd – Nagykáta háromszög Tápió átszelte homokvidéke. De annak, aki itt él, ez a legfontosabb táj. És Dudás Sándor, aki ma is újszilvási ?slakos úgy érezte, meg kell írnia szül?földje krónikáját.
Mert az Angyalcímeres magának Újszilvásnak epitheton ornansa, jóllehet tán még ma sem hivatalosan jóváhagyott a szilván álló, alapítási okmányt és olajágat hozó szárnyas lény. Itt, ezen a tájon találkozik írónk a volt, nincs, mégis van Fuit úrral, az itt él? nép küzdelmeinek jelképével, s a vele való múltidéz? emlékezésb?l álmodja össze Dudás a maga költ?i falukrónikáját. Ismert és ismeretlen nevek úsznak el, álomjelenetek és dokumentum idézetek kavarognak a szél kavarta homokban, és az ismeretlen, 2500 lakosú falu szólítása elér nagyvárosi szívünkig.”
A Képfecskék-r?l pedig:
„Dudás Sándor született költ?, akinek prózáját is áthatja anyanyelve, amit tökéletesen megtanult, de amit sosem hallott. ? ugyanis siket emberként él ebben a világban, de szebben, s?t kevésbé siketesen alkalmazza ezt a nyelvet, mint sok halló. A siketség állapotát hiteles egyszer?séggel tudja ábrázolni, hogy a halló is átérzi az ilyen élet nehézségeit, ám ugyanakkor néha, némi humorral még talán az el?nyeit is érzékelheti. Ez az önéletrajzi írás átutalásokkal mintha az el?z? kisregény folytatása lenne, immár magára a szerz?re koncentrálva, aki körül ugyanaz az újszilvási táj és nép él, kavarog ébren és álomban is képfecske-cikkanással, csak most még közelebb kerülve ismeretségi körünkhöz. Új háttérként belép a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége is, a sorstársak világa. Az író-földi, K?szegi Barta Kálmán is belevillan az arcok között, ahol mindenekel?tt az édesanya kap f?szerepet. Az apró képeket idéz? mikrokörnyezet minden jelentéktelen mozzanatával jelent?séget kap, a töredékek, ide foglalt novellák szociografikus-életrajzzá s?r?södnek. Jó olvasni.”
*
Ágnesnek hívták a lányt.
Nem volt az a kimondott szépség. Haja piszkossz?ke, szemei: ?zikeszemek. A melle tetszett. Szelíd lankák, lágy vonalak képzete. Ha akaratlanul is ránéztem, a tenyerembe simulás fantomérzései gyengítettek. A nyomtatógép hátulsó részén ült, és nézte a gépb?l folyamatosan érkez?, kinyomtatott íveket. Nagy alakú, A/2-es ívek voltak ezek, tele egyforma kiterjedés?, és a nagyalakú papíron pontos elosztású szövegtükrökkel. A lány az egyenletes nyomást figyelte, a festékszórást, az ívek pontos, gy?r?dés és félremozdulás nélküli landolását a már el?bb kinyomott íveken. Természetesen figyelhetett mást is. Sose nézett a szemembe jelent?ségteljesen. Köszöntünk egymásnak, én sokszor csak bólintottam a számomra elképzelhetetlenül zajos m?helyben. Úgy emlékszem, soha nem beszéltünk. Tudtam, hogy szeret. Benne volt a leveg?ben. Nem kezdeményezett, nem kezdeményeztem. Annyira nem volt számomra izgató. Pontosabban mondva: érdekelt volna, de ehhez át kellett volna, hogy lépjek a csend-szindrómán és eljussak, szájmozgásának ellen?rzésével, megértésének letesztelésével, ellenérzéséig. Felmérjem a kommunikálás teljes térképét: mennyire érteném, egy mondatból hány szavát?
Kérdez?sködéseimre készséggel válaszolgatna-e újra és újra? Bírna türelemmel, idegekkel? A jelnyelvet nem sajátítaná el, ezt látom, nem az a beleél?s fajta. A siketeknél a lehetséges partnerek nyolcvan százaléka kihull ezen a rostán. Ám nincs további teketóriázás, az els? szavak után eld?l, el szokott d?lni: értek vagy menekülök. Ágit meg sem próbáltam letesztelni, felvenni ezzel a kihívással a harcot. Nem félelemb?l, dehogy. Nem éreztem kihívásnak. Kíváncsi annyira nem voltam, okot se adott rá. A melle tetszett. A m?hely végében, közvetlen a nyomtatógép mellett nyílt a férfi vécé, valahányszor pisilni kellett mennem, óhatatlanul a lányra néztem. Rafináltan kivágott, el?re es? köpenye látni engedte a mellét. Ez a mell más volt, mint a többi lányé. Érzelemgerjeszt?. Nem tudom magyarázatát adni, hogyan? Rejtett kisugárzás? Amúgy átlagn? volt. Ma: átlaganya. Talán. Gondolom. Ha híre volna, tudnám. Hogy ténylegesen mi lett vele? Általam nem tudott, tehát valóságba futtathatatlan gondolat. Két lánya van. Talán. Halálát kizárom, még korai lenne. Ezzel a feloldó gondolattal zárom be, vagyis teszem félre személyiségét valamilyen palackba. Valószín?sítve a nem tudottat. Elindítom tehát magamban ?t, mintha reményt vesztetten tengerre bíznék üvegbe zárt levelet. Hány ilyen palack van a lélekben? Hány képzelt id? villan fel, ami az elmúltból, a tudottság, történtség kicsike réséb?l tör el?, egy sohasem-id?. A mi lett volna, ha világa. Már említettem, pillantásából tudtam, nem vagyok számára közömbös. Ennek a tudatnak valóságkivetülése egyik névnapomon meg is történt. Aznap valamiért nem dolgoztam, talán szabadságot vettem ki. A lány ezt nem tudta. Egy szál sárga rózsát vitt a nyomdába. Felköszönteni. Ahogy m?vésznek dukál, mert annak tartott. De mivel nem voltam ott, elkövette azt a hibát, hogy Pistinek akarta adni a virágot, azzal, hogy hozza el nekem. Másnak árulta el magát. Pisti nem állt kötélnek.
– Én? Mi vagyok én? – hárította el magától a rábízandót. Pedig barátomnak tartotta magát, így tudták ezt környezetemben. Nagyothalló srác, készüléket használt. Mellettem dolgozott, segédként, a vágógéphez beosztva. Nem akartam ezt a munkát. Lumbágóm se nagyon engedte a papírtonnákat emelgetni, rakni ide-oda, lelki alapon alakult ez ki nálam, veszélyérzetb?l. Visszahulló kés, levágott kezek kísértettek. Nem vizionáltam, megtörtént! Egyik Pesten, a másik fióküzemünkben. F?nököm Pistivel oldotta meg a gordiuszi csomót: segít ? neked, mondta. Mit tehettem, bele egyeztem. Ágnes tehát csalódott: nem tart össze a két, azonos sorsú. Sem. Ezt a nemtör?dömséget kapcsolhatta hozzá való viszonyulásomhoz és a gondolat kioltott benne minden érzést. Így volt? Csak találgathatok.
*
Hitsch Éva, egykori újszilvási tanítón? visszaemlékezését idézem:
„A kutyakocsi egy keskeny vágányon lóval vagy öszvérrel, szamárral vontatott, olcsó és állandó közlekedést, fuvarozást biztosító közlekedési lehet?ség volt. Ma 50 év múltán is jó lenne, egyre dráguló életünkben egy környezetkímél?, bár lassú, de biztos összeköttetés a 6 km-es összeköt? út mellett. Asszonyok gyümölcsös kosarakkal, betegek jöttek a nagybet?s „Faluba”, Tápiógyörgyére. Mi, jegesiek, tudtuk, éreztük, hogy nekünk van tehet?sebb rokonunk, s ez a Falu. Ott van az orvosunk, a patikánk, a piacunk, ahol a gyümölcsünket árulhatjuk. Oda járunk hivatalba, s onnan indulnak a vonatok a messzi tájakra. A kutyakocsi szállította a cukorrépát és minden terményt az állomáson várakozó üres vagonokba. Ami számomra, mint tíz éves gyermek számára a legfontosabb volt, az a családias társalgás, ami a paddal ellátott, nyitott, kisméret?, deszka és vas-szerkezet? kutyakocsikban kialakult. Itt a 6 km-es út alatt megtudtam, hogy Jegesben ki kinek udvarol, mennyi a gaz a szomszéd kukoricaföldjén, mennyi a várható termés, mib?l termett sok vagy kevés, ki halt meg és ki vett egy jó tehenet. Barátságos-e a gyögyei jegyz? és milyen rendes a Miskolczi bíró. Szomorú és vidám történetek csodás együttese forrasztotta össze az utazókat. Minden melegséget, egymásról jót-rosszat tudó összetartozást sugárzott. Ha a váltó nem volt jól átállítva a kitér?knél (mert ilyen is volt a folyamatos forgalom érdekében), valamennyien leszálltunk és visszaemelték a férfiak a kocsit, a sínre. Senki sem zúgolódott, minden olyan egyszer? és természetes volt. Nem volt türelmetlenkedés, hogy miért késik a vonat, mint manapság. Emlékszem egy alkalomra, amikor a Tápiógyörgyéhez legközelebb es? tanyán lakodalom volt. Megálltunk kicsit, hallgattuk a zenét, doboltunk a lábunkkal és dúdoltuk a nótákat. Milyen kár, hogy szétszedték a síneket, eltüzelték a talpfákat. Álmaimban szállodát építek a „Fácános” erd? szélén és a természetbarát turistákat kutyakocsival szállítom a helyszínre a györgyei állomásról. Kár, hogy nem lehet ez valóság! Amikor Vágány bácsi húzta a Harang-d?l? kisharangját, a közeli lakók, járókel?k hallották a harangláb kiszáradt gerendáinak szomorú nyöszörgését is. A halottaknak másként szólt a harang, mint délben. Ett?l volt Jeges három párhuzamos d?l?je közül a Harang-d?l? a f? utca. Itt sétáltak vasárnap délutánonként az eladó leányok. Itt botorkáltak hazafelé hangos danolással éjjel a legények. A nóta szólt: „…de mióta széjjelszakadt a szerelmünk lánca, kis Jegesben nincsen olyan kovács, aki összekalapálja…” Amíg a nóta szólt, nem volt baj, de ha elhallgatott, az már félelmet ébresztett az ébred?ben. Vasárnaponként igencsak gyakran szurkálták egymást a vetélked? ifjak. Így mondta a nóta is: „…a jegesi leányoknak nincs párja…” Riskó Jani bácsi klarinét szólója messzi hangzott a jegesi éjszakában. Kocsmájában táncra perdült Jeges apraja-nagyja. Remek hangulatot teremtett a f?szerüzletével egybeépített mulatójában. Riskó Papa a Mamával és három értékes fiúkkal jelentették az ellátást és szórakoztatást Jeges népének. A csend, a jó leveg?, a tiszta ivóvíz, a sok-sok zöldség és gyümölcs, az erd?k, mind-mind marasztalták az itt él?ket.”
*
Harang-d?l?nek hívták a mai Ady Endre utcát.
Házszámunk: 1759.
A mainál keskenyebb volt, két lovas kocsi nehezen fért el egymás mellett.
A villanyvezeték kiépítésekor szélesítették ki az utcát, mindkét oldal ingatlanaiból kb. egy-egy méternyit köztulajdonítottak, kártalanítás nélkül.
Pont a kerítésben jó viz?, mélyen ásott kutunk volt, a környékbeliek is hordták vizét. Be kellett temettetnünk. Emlékszem, igazságtalannak éreztem, hogy nekünk kell állni a betemetés költségeit.
Ágyunk a szobában, az udvar felé es? egyik sarokban, az ablaknál volt. Amikor lovas kocsi jött, éreztem a ló paták dobolását. Már felülni tudó kisgyerekként, ha Anyám bent tartózkodott, csöpp mutatóujjam felemelve, távoli boldogságra hallgatózva mondtam: A, a, gyün szoszó!
*
Dudás-nagymama Sz?zanya-szobrot emeltetett az akkor Tápiószeléhez tartozó, de csak egyetlen, keskeny portán túli homokos részre. Ma Menkóék háza áll a telken. A katolikus hívek búcsút jártak a Szoborhoz. Az akkori térképeken is fel volt tüntetve. (Kerestem, de azt mondták, Györgyén, a Csend?rség irodájában volt.)
Én nem láthattam, valamikor a háború után lebontották. K?építmény védhette, vasrácsos, persellyel – Apám, gyerekként, a lakathoz álkulcsot készített, drótból, és gyakran megdézsmálta a hívek adományait.
Anyámnak mesélte ezt, Anyám pedig nekem.
Sokan kérdezték t?lem az id?k folyamán: mi lett a Mária-szoborral?
Orosz katonák l?tték szét a második világégésben, mikor egy hétig állt itt a front. Levették talapzatáról, húsos kásával megpúpozott kanalat raktak szája elé: Egyél! Egyél! Mivel Mária-szobrunk erre nem volt hajlandó, beleeresztettek egy sorozatot.
A m?márvány tábla kb. 25×35 cm. Hat-hét darabban maradt meg. Pár rész beépítve a ház fundamentumaként szolgál, a többi darabja még látható.
Láttam a táblát, egészében. Vésett, feketével festett felirata:
Isten dics?ségére
állíttatta:
DUDÁS ISTVÁN
és neje:
BATU MÁRIA
az Úrnak
1908. évében.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.14. @ 11:59 :: dudás sándor
