1.
Mély köd alól eszmél fel a József Attila sugárút,
H?vösen úsznak a lámpák a beton mezején.
Búsan feszülnek az égnek el?ttem a hajnali nyárfák,
Fellegek alján gy?rt Napnak lángtüze ég.
Villamosom vassíneihez vitt engem a léptem,
Hol varjak törték aknatet?n a diót.
Látom a sarkon villamosom törtetve befordul,
S egyre közelg hozzám, mint laza, távoli folt.
Fékez alélva s az útra aranyszín szikraes?t szór,
Ablakain jégrózsák és mind betegek.
Forró szívemben nyílt a virág mit féltve vigyázok,
Gy?rötten leng, mert Nórim után epedek.
2.
Szomjazva, szegényen már hozzád közelgek,
Szemeid mély tavához inni térek.
Óh, mily áldást szültek számomra a percek,
Lepattog bánatom, mint fán a kéreg.
Talán most ágyadon fekszel s tested vára,
Mely ostromoltan is, kincseket hordoz,
Úgy simulna hozzám, mint szavanna árnya
A fáradtan piheg? antilophoz.
Emlékszem az egykor falaim közt rejl?
Múzsákra. Nevük is lehullt kopottan.
Csak Te fénylesz bennem, mint egy drága mennyk?,
S melegítesz ereimben, egyre jobban.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.22. @ 05:20 :: Kapus Attila
