De nagyon rég volt ezââ?¬Â¦
Hogy lehetnék bizonyos benne?
Az én koromban?)
Sokan gondolják úgy, hogy – ha már az emberek nem – az állatok legalább a Világ minden táján egyformán beszélnek.
Nos, Hölgyeim és Uraim, Leányok, Fiúcskák: ez hatalmas tévedés, mer? naivitás!
Még egy vacak faág, egyszer? bot is másként törik el Birmingham környékén, mint Szegeden, hogy egyebet ne mondjak. Mifelénk a „reccs”, arrafelé a „crash” járja.
Orosz nyelvi tanulmányaimból (mely egykor kötelez? volt) meg jól emlékszem arra, hogy egy orosz kiskutyus azt mondja: „tjaff-tjaff” – ami szerintem végtelenül bájos.
Kés?bb ragadt rám egy kevés olasz, annyi, hogy tudjam: a veronai kutyusok „bau-bu-bu”-t ugatnak, meg némi szanszkrit, tibeti nyelv is: bátran kijelenthetem, hogy mind a „szanszkrit”, mind a bod-pába való kutyusok, bizony más-más mód ugatnak.
De nem kutyákról akarok én ma mesélni – bármilyen vonzó lenne is a téma (cicákról sem!) -, hanem az örvösgalambról szólnék.
Szerte, szép Hellasz tájain, Korfu, Kréta szigetén, de másutt is a hellén világban az örvösgalamb azt búgja: dekaocto, dekaocto, dekaocto.
Úgy is hívják azon a szép tájon e madarat, hogy „dekaoctura”, vagyis „tizennyolcas”.
Ennek története alább következik.
Alább
Meleg is volt, vad, világvégi zivatar is készült, és a keresztfa sem volt éppen könny?, amit Jézus, a Megváltó vonszolt a Helytartó Palotájától – ahol elítélték – a Koponyadomb felé.
A Fogoly megalázott, megtépett testét alig takaró ruházatán vérfoltok mutatták, hogy
nem is régen – fertályórája tán – megkorbácsolták. Hosszú, ébenfekete haja csapzottan keretezte szép arcát, melyen vér és veríték csorgott alá.
Tekintetét makacsul a földre szegezte, arcát, mely még ilyen megtépázott állapotban is tiszta és lágyvonású volt, sötét szakáll keretezte.
Nyilvánvalóan rosszul látott.
Szemébe izzadtság- és vércseppek folytak homlokáról, a föltámadó szél porral verte tele, de hátrakötözött kezeit hiába mozgatta, nem tudta kitörölni szeméb?l a látását akadályozó mocskot.
Így azt sem látta, hogy az utca teljes szélességében valamely ottfeledett árok húzódik,
és a következ? lépésnél jobb lába nem talált támasztékot a talajon, megindult lefelé, a föld mélye felé, és magával rántotta a vékony, szinte csupasz, esend? testet.
A halálraítélt térdre zuhant, aztán még el?rébb bukott, arca belezúdult a felkavarodó porba, és nem voltak kezei, hogy fölfogják a zuhanást, hogy letöröljék a mocskot szép, nemes vonású arcáról.
A rabot kísér? centurio megtorpant, aztán leoldotta szöges korbácsát az övér?l, és tessék -lássék rávert az el?tte hever? testre.
Aztán megszánta, látván, hogy szomjazik.
Körülnézett, és a kivégzésre, vérre szomjúhozó tömegben megpillantott egy tejárus-asszonyt.
A római katonának nem volt köze ehhez a kivégzéshez, nem volt véleménye Jézus b?ntetteir?l, és nem is volt rossz ember. Annyit látott csak, hogy a földön hever? mértéken felül megszomjazott.
Odalépett hát a római a zsidó tejárushoz, és megkérdezte, mennyiért adna egy köcsög tejet?
”Tizennyolc római dénár az ára!” – mondta az asszony.
A centurio megszámlálta pénzét: összesen tizenhét denariusza volt.
”Jóasszony!” – szólt a tejárushoz. – „Nincs több nálam tizenhétnél, láthatja: ez a szerencsétlen szomjan hal. Adna-e tizenhétért egy köcsöggel?”
”Magamnak is többe van!” – mondatta a Gonosz a gonosz asszonnyal. – „Tizennyolc egy köcsög! Annyi éppen!”
Jézus, a Krisztus lassan föltápászkodott, és intett a rómainak: ne vitázzon, hagyja a tejet, induljanak tovább a Golgota-domb felé.
A centurio még hallotta kis ideig a tejesasszony rikácsolását: – „Tizennyolc! Tizennyolc! Egy petákkal sem kevesebb: magamnak is többe van, nem adhatom tizenhétért.”
Jézust, a Krisztust aztán pedig megfeszíték vala és feje fölé illeszték az ? kárhoztatásának okát, odaírván: „Ez Jézus, a zsidóknak királya.”
Hat órától kezdve pedig sötétség l?n mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?
Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét.
És ímé a templom kárpítja fölét?l aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a k?sziklák megrepedezének; és a sírok megnyílának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada.
És l?n ugyanazon pillanatban, a nap kilencedik órájában, mikor Jézus, a Megváltó meghala, hogy a tejárus asszony örvösgalambbá változék.
És így turbékolja, sikítja, mondja megátalkodottságban mind a mai napig: „Dekaocto, dekaocto: nekem is többe van…”
Ha egyszer valaha azt mondja majd, hogy tizenhét, vagyis hogy dekaepta, akkor visszanyeri emberi formáját, és megint tejárus-asszony lesz bel?le.
Tán kevésbé makacs és önfej?.
Ha pedig annyira megátalkodna egyszer, hogy azt találná mondani az a tejárus – örvösgalamb – asszony, hogy tizenkilenc, vagyis dekaennaea, akkor…
Nos, akkor vége lesz a világnak.
Világunknak.
