Találkozásunkat követően olyan magamra sem ismerős állapotba kerültem, hogy elterveztem; már soha többé nem szeretnék kettesben maradni vele, hiszen pár órás mennybéli vizit után rövid úton csúsztam a pokolba.
Amikor szelíden elbúcsúztunk, tudatosítottuk egymásban, hogy mindaz, ami megtörtént, tulajdonképpen nem történhetett volna meg. Fogjuk hát fel a sors ajándékaként! Persze nem valami dísztárgyként, amit kiteszünk a polcra, hiszen arra valahányszor ránézünk, eszünkbe fog jutni ez a találkozás. Ez az ajándék inkább legyen egy finom csokoládé, amit azonnal el kell fogyasztanunk. Örülünk neki, de aztán nyoma sem marad, még a csomagolását is kidobjuk a kukába.
Micsoda bölcsek voltunk akkor mi ketten, ő és én!
Mit tesz az élet? – Rendre utasít! A polcra bár pillantást sem vetettem, folyton az ajkaim között éreztem azt az ízt, amit egymásnak ajándékoztunk vagy ajándékozott nekünk a sors. Megtanultam, és persze ő is; túl tapasztalatlanok voltunk mi még a bölcsességekhez.
Ezért aztán újra kellett találkoznunk. Mégsem hagyhattuk magunkat s, ha már az előző megállapodásunkra nyelvet öltött az élet, elterveztük, megpróbáljuk még egyszer!
Emberként szeretjük egymást, élvezzük egymás közelségét, társaságát, mint barátok; jöjjünk hát össze, üljünk le és beszélgessünk. Majd mi jól megmutatjuk, mi majd bebizonyítjuk, hogy nem is kínlódunk egymás nélkül. Tulajdonképpen nem gondolunk egymásra húsznál többször naponta, meg van a saját életünk és majd negyedév alatt nem is hiányoztunk egymásnak; – miért is ne találkozhatnánk, ha különösebb hatással nem vagyunk egymásra?
Minden nagyszerűen alakult. Beszélgettünk. Mindketten úgy éreztük, nincs félni valónk és, hogy mostanra már igazán bölcsek lettünk. Meglehetősen élveztük a helyzetet, de sajnos a részletekre már nem emlékszem pontosan, hiszen minden elhomályosult, miután újra ajkaim között éreztem a csokoládé ízét.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.09. @ 14:33 :: Kőmüves Klára
